„Az ember elindul az úton, és utána viszi a lába” (Interjú Kertes Gáborral, I. rész)
„Az ember elindul az úton, és utána viszi a lába” (Interjú Kertes Gáborral, I. rész)

1749: Elég sok mindent fordítottál Benedettitől Schweblinig és Pigliáig, újhullámos latin-amerikai novellistáktól spanyol költőkig. Hol helyezkedik el köztük élvezeti és nehézségi szempontból a Vad nyomozók? Egyáltalán, általában véve milyen a kapcsolatod Bolañóval?

Kertes Gábor: Azt hiszem, Bolaño volt az első, akivel nem én kerestem meg egy kiadót, hanem a kiadó engem, ebből a szempontból mindenképpen különleges a viszonyunk. Nem volt ismeretlen előttem, pár novellát olvastam tőle, és a ’70-es években született latin-amerikai szerzőket antológiába rendező Diego Trelles Paz A jövő nem a miénk előszavában (például Piglia mellett) Bolañót is meghatározó és iránymutató szerzőként említi azok között, akik kitaposták Trelles generációja előtt az utat, hogy ők már teljesen szabadon köthessenek „szövetséget a szépirodalommal”. Így tökéletesen illeszkedett a törekvésemhez, hogy a latin-amerikai boomot követő irodalomban Magyarországon akkoriban tátongó űr befoltozásában segédkezzek.

Olvasatlanul vállaltam, és később megtudtam kedves tanárnőmtől, Dornbach Máriától, hogy ez a legjobb, amit az ember egy ilyen terjedelmű könyv esetében tehet, ha a végére nem akarja utálni és halálosan unni. Márpedig nem untam, elképesztően szórakoztató volt fordítani, és gyakran telibe talált, régi egyetemi cimboráim elevenedtek meg az oldalakon. Főleg a második rész mozaikját élveztem, és ez a töredezett szerkezet, a sok és változatos hangon megszólaló elbeszélő is segített benne, hogy alapvető novellapártiságom ellenére se feküdje meg a gyomrom a nagyregény; mintha rám lett volna szabva… „Szomorú könyv, rengeteg humorral, mindenütt ott leselkedik benne a halál, de így legalább van tétje a dolognak” írta róla aztán Varga Zsolt. A kiadó munkatársairól csak jót tudok mondani, Barkóczi Andrással nagyon szerettem együtt dolgozni, ahogy ő gondolkodik a szerkesztői munkáról, a szerkesztő feladatáról és felelősségéről, szerintem példaértékű. Sokat tanultam tőle, és szerintem ma még jobban megértenénk egymást. (nevet)

Tudtam, hogy egy long-sellerről van szó, hogy erről a könyvről még évtizedek múlva is beszélni fognak, hogy talán új és új generációk fogják majd fölfedezni; ez mindenképp vonzó volt. Az ember nem feltétlen csak a szöveg szeretete miatt fordít, az olvasó szeretete is motiválja: szeretném, ha szeretnék, és ehhez természetesen olvasnák, amit fordítok. De ahhoz, hogy emlékezeteset fordítsak, jó szöveg kell, és abban itt nincs hiány, sokak szerint ez Bolaño legjobbja, és a huszadik századi regény egyik sarokköve. Mindenesetre amikor egy olvasótól, ismeretlenül, ilyen sorokat kapok: „Ez volt a negyedik nyelv, amelyen a kezemben volt a könyv, de az eredetin kívül ez volt az egyetlen, amellyel maximálisan elégedett voltam”, akkor azt hiszem, elértem a célom. És természetesen nem bántam meg, hogy belevágtam. De ebből a szempontból talán szerencsés helyzetben vagyok, csak olyan szöveget vállalok, ami fölkelti az érdeklődésem, ami megmozgat, amiben úgy érzem, lubickolhatok. Bár Piglia Az eltűnt városa végén leütni az utolsó pontot másféle jóérzéssel töltött el, azért ezt bevallom. (nevet)

Meghatározó könyv volt az életemben, és nem csupán a mérete miatt – a maga 85 dekájával, 764 oldalával, 5,5 centis gerincével impozáns tégla –, hanem mert tulajdonképpen ez rázott föl az álmomból, hogy „főállású műfordító” legyek. Még amikor A jövő nem a miénk szerzői megtudták a hírt, hogy talán én fogom fordítani a Los detectives salvajest, Oliverio Coelho azt írta, vállaljam el, a legrosszabb, ami történhet, hogy rám bízzák a 2666 fordítását is. Amikor 2014 végén az Európa megkeresett a 2666-tal, addigra már mélyre ástam magam a Bolaño-univerzumban, interjút, tárcát, novellákat, verseket fordítottam az Infrarealista kiáltvány mellett, a madridi Mataderóban – Közvágóhíd: kulturális központ, ismerős Budapestről?, milyen kár, hogy nem – lubickoltam az Archivo Bolaño döbbenetes szöveg- és képanyagában, bukdácsoltam az interaktív, szerepjátékos tárlatvezetésen a helyi kulturális aktivisták nem kis meglepetésére és örömére. Így amikor aztán egy rövid huzavona után nem tudtunk megegyezni a kiadóval, nem volt könnyű elengednem. De maradt a „nyomozók”, ami azóta is sokakat inspirál, és talán még a színpadon is viszontláthatjuk nemsokára.

Forrás: Kertes Gábor. Madrid, Matadero, Archivo Bolaño. 2015 márciusában

Így hát nem én voltam az első, és nem is én lettem az örök fordítója Bolañónak, de az Éjszaka Chilében hangját idézve (Scholz László fordításában): „...mind tudtuk, hogy tennünk kell valamit, hogy vannak szükséges dolgok, és hogy van, amikor áldozatot kell hozni, és van, amikor életrevalóan kell gondolkodni.” Még egy fordítói „gála” jutott eszembe, amikor Vargas Llosa megkapta a Nobel-díjat, az OIK-ban összegyűlt az összes magyar fordítója, és elég zsúfolt volt a színpad. Ott is fölmerült a kérdés, miért alakult így, hogy míg például García Márquezt Székács Verán kívül alig fordította más, Vargas Llosa életműve fordítói patchworkre emlékeztet. Talán egyszer majd a Bolaño-sztoriról is fogunk még mesélni.

1749: Tudom, hogy a címadás kiadói kompetencia, de áruld el először, mi volt a te verziód a címre? Már csak azért is kérdezem, mert sajnos már rég nem üzemelő fordítói blogodon van egy cikk, aminek az a címe, hogy „Barbár... nem, Veszett... nem, Dühös..., nem, Vad nyomozók... nem, detektívek: a műfordító dilemmái”, amiben szépen megkerülöd a problémát.

KG: Én egy kicsit árnyaltabban látom ezeket az elhatárolódó kompetenciákat. Egyrészt a műfordító nemcsak fordít, hanem olvas, eredetiben és magyarul is, kritikát, kiadói híreket, független blogokat; valamennyire „képben van” a választott kultúrával kapcsolatban. Maga a műfordítói munka pedig – esetemben biztosan, de gondolom, sok más műfordítónál is – sokkal több, mint egy szöveg egyszerű átültetése magyarra. Mire végzek egy fordítással, alighanem nincs más, aki nálam jobban és mélyebben ismerné a mű betűjét és szellemét (az írót is beleértve, gondoljunk Bolaño idézett beszédére a tudatos felejtésről). Számomra az a természetes, ha a kiadó épít erre a tudásra, és partnerként kezeli a fordítót a címadásban, de akár a borítótervezésben is. Természetesen nem akarok mindenhez is érteni (bár nem titok, hogy sok műfordító vállal más jellegű munkákat is, hogy megéljen), de egy értelmezhetetlen és félrevezető borítót, a szerzői szándékkal és gyakorlattal szembemenő címválasztást nehezen indokolhat a „piac” működése és a „mi jobban értünk hozzá” hozzáállás. Az Európa ebből a szempontból szintén rendkívül pozitív élmény volt számomra, Pintér József borítója pedig mind közül a legjobb lett, ráadásul tényleg egy ’74-es Impala van rajta!

A címválasztás persze kritikai szempontból is érzékeny kérdés lehet, főleg, ha egy regény megkésve érkezik Magyarországra, és a rajongótábora már emlegeti a művet valamilyen magyar címen. De például Salinger Zabhegyezőjének újrafordítása jó példa lehet rá, hogy akár a nagybetűs kánon egy címéhez is hozzá lehet nyúlni, ha az rossz. (És Cortázar Sántaiskolája a, mondjuk ki, rossz példa, hogy lehet tojni a bevett és széles körben használt, szakmai köztudatban élő címre úgy, hogy a döntés elsősorban érzelmi alapú.) A Vad nyomozók esetében talán nem volt ilyen nyomás, többféle címváltozat szerepelt a kisszámú Bolaño-cikkben, és egyik sem volt jobb a másiknál. Mindenesetre így is volt olyan kritikus, aki az európás megjelenés után következetesen más címen emlegette a regényt, tehát kimondatlanul is elégedetlen volt a címválasztással.

Pedig végül a munkacímem Vad nyomozók lett (talán Barbár nyomozókkal indultam), és – tudtommal – az újrakiadásnál sem merült föl az átnevezés. A címből előbb lett meg a vad, és ez nagyjából ki is zárta a detektíveket. Alighanem lehetett volna szexibb címet választani, és lehet vitatkozni a határozott névelő elhagyásáról, de érzésem szerint ez volt a hű, korrekt megoldás. Nem segített persze, hogy a műben semmiféle utalás nem szerepel rá, kik és mik azok a vad nyomozók, és miért is vadak. A kulcsot Bolaño költészete adta a kezembe, a verseit olvasva kezdtem tisztábban látni, és talán az El último salvajétól kaptam a végső lökést, hogy a salvaje a címben „vadnak születtünk” vadsága legyen. Gondolom, ma már keveseknek újdonság, hogy Bolaño világának elemei számtalan ponton kapcsolódnak egymáshoz, versei és – az egyébként többnyire nem kiemelkedő – novellái szilánkként illeszkednek az egészbe, jó lenne a legjobbakat közülük magyarul is olvasni, jó volt őket fordítani a regény mellett.

1749: Maradjunk kicsit még a címnél, de kicsit átvitt értelemben. Kevés irodalmibb író van Bolañónál, ennek megfelelően a könyv tele van fiktív, félfiktív és valós írókkal, címekkel, és idézetekkel – ráadásul jellegzetesen latin-amerikai módon sose tudhatja az ember, melyik valószínűtlenül hangzó dologról derül ki, hogy teljesen valós: elég ha csak a teljesen abszurd nevű Piel Divinára utalunk, akinek a neve azt jelenti, „Isteni bőr” – és minden ellenkező várakozásunk ellenére fotók dokumentálják létezését.  Mi okozta a legnagyobb fejtörést a filológiai kutatómunka során?

KG: Maga a fordítás nem volt számomra erőfeszítés. Olyan volt, mint egy hegy, amire egy szép, hosszú, emelkedő ösvény vezet: az ember elindul az úton, és utána viszi a lába, húzza fölfelé az út. Nem is tudnék egy nagy akadályt kiemelni, sok apró döntést viszont nem volt könnyű meghozni. Mennyit korrigáljam Bolañót? Melyik hibáról, tévedésről tételezzem föl, hogy szándékosan követte el? Ha következetesen Ford Impalát ír, kijavíthatom-e Chevy Impalára? Ha a főszereplő egy utcasarkon jobbra fordul, írjam-e azt, hogy balra, ha egyszer a térképen látszik, hogy balra kellett fordulnia? Ha elír egy nevet vagy évszámot, legyek-e hű az elíráshoz? Ha pontatlanul idézi föl egy novella cselekményét, van-e ezzel dolgom?

Imádtam a regény sodró, beszélt nyelvét, Bárbara Patterson mocskos száját, a végtelen felsorolásokat, a beágyazott történeteket, Amadeo Salvatierra vissza-visszatérő és egyre fokozódó zavarát, de szerettem nyomozni a hivatkozott vagy megemlített szövegek után is (például rátalálni Theodore Sturgeon „Ha aggódsz, ha szeretsz…” című novellájára a Galaktika 46.-ban), haikut fordítani, bajlódni a versekkel. Az egyik kedvenc megoldásom pedig a García Lorca-verssor, amelyet García Madero idéz az epanadiplózist illusztrálandó. Pontosabban ennek hiánya, ugyanis Nagy László kanonikus fordításában elveszik a retorikai alakzat, ezért egy Miguel Hernández verssel helyettesítettem, és az „én” García Maderóm rögtön az egész szonettet idézi, tizennégy epanadiplózissal, ez az én easter eggem a fordításban. De ha mégis ki kéne emelnem egy megoldhatatlan problémát, azt hiszem, az a Sion > [navigá]ció rejtvény tökéletes átültetése lenne.

  Forrás: Kertes Gábor. Jegyzet a Vad nyomozókhoz az Archivo Bolaño tárlatból  

Ami már az eredetiben is döccen, hiszen a képvers címe Sion, erről mesél Amadeo Salvatierra: „Kezdjük a címmel, mondta az egyikük, szerinted mit jelent? Sion, a Sion-hegyet Jeruzsálemben, feleltem habozás nélkül, vagy a svájci Sion városát – németül Sitten – Valais kantonban. […] A cím – Sion – valójában a navigáció szóra utal. Ennyi az egész, Amadeo, egyszerűbb nem is lehetne, sok rejtély nincs benne, mondták a srácok, én pedig szerettem volna azt válaszolni nekik, hogy levettek a vállamról egy terhet, legszívesebben ezt mondtam volna nekik, vagy hogy a Sion utalhat arra is, hogy simón, azaz lehet a múltból útjára indított chicano igenlés, de csak annyit mondtam, á, a mindenit, aztán odamentem a tequilás üveghez, és töltöttem magamnak még egy pohárral.” Látszik, hogy Bolaño a jegyzetéhez képest csavart egyet a „-ción” töredék fonetikáján, így lett a vers végleges címe Sion, hogy Amadeo Sion-félreértését szolgálja. Egy latin-amerikai beszélőtől ez még akár bele is fér, az „s” – „c” amolyan „j” – „ly” probléma számukra. De magyarul a Sion sehogy sem akar navigáció lenni. Ha a Siont az archaikus Cion alakra cserélném, akkor se jutnék sokkal közelebb a megoldáshoz, ráadásul akkor a svájci Siont el kéne hallgatnom az olvasó elől.

1749: Egy ilyen vaskos kötet számos műfordítói problémát felvet: kezdjük talán a kornyelv és szleng egymáshoz erősen kapcsolódó témáival. Évezredekkel ezelőtt írtam egy fordításkritikát még az első kiadásról a Kalligramba, és már akkor is fejvakarásra késztetett a dolog, „arról van itt ugyanis szó, hogy egy negyvenes évei végén járó, régóta Katalóniában élő chilei író a kilencvenes évek végén megpróbálja visszaidézni (majd módosítani) húsz évvel azelőtti, egészen eltérő nyelvi, kulturális és történelmi közegben megtörtént mexikói kalandjait (…). Ez azonban még csak a spanyol változat lehetséges defektje: mi van akkor, ha a hetvenes évek mexikói szlengjének kilencvenes évekbeli átiratát a 2010-es évek elején kapja kézhez átültetésre a magyar fordító? Milyen szlenget, kornyelvet használjon, melyik idejéhez igazodjon? A cselekményéhez, annak papírra vetéséhez (vagyis a szöveghez), vagy a sajátjához?”

KG: Azt gondolom, hogy ha nem egy filológiai ínyencségről vagy történelmi regényről beszélünk, ahol kiemelkedően fontos a kornyelv megőrzése a megértés és a történet rekonstruálása szempontjából, akkor mindig a jelennek (és egy picit a jövőnek) fordítunk. A Vad nyomozók esetében egy pillanatig nem éreztem, hogy hitelesebb lenne a végeredmény, ha a hetvenes-nyolcvanas évek szlengjét próbálnám rekonstruálni, és az az olvasóközönség, amelynek elsősorban ez a regény ma szólhat Magyarországon, jobban el tudna merülni a szövegben, jobban átélné, és közben csettintene is, hogy ez igen, ez pazarul meg van csinálva. Működő szöveget akartam írni, ami nincs „útban” a befogadáskor, nem kell kerülgetni. De mivel ez mégsem rétegregény, nem lehet olyan szlenget találni, ami minden olvasója számára autentikusan hatna, így muszáj volt egyensúlyoznom, elengednem pár nagyon friss szlenget, itt-ott kicsit simítanom, és leginkább az idő próbáját már kiállt szlengkincsből válogatnom, hogy sokak számára élvezetes és élő legyen ez a nagyon is élő szöveg. Amikor azt hallom, hogy később visszaüthet a kortárs szleng használata, mert elavultként hat majd, arra gondolok, az eleve elavult szleng használatával vajon kinek kedveztem volna? Egy biztos, nem a ma olvasójának.

Szerintem senki sem gondolhatja komolyan, hogy Bolaño szereplői tökéletes történelmi és dialektológiai hűséggel beszélnek az eredetiben. Egyszerűen ő nem az az író, akit ez a kérdés foglalkoztat, aki szerint ez teszi a jó regényt. Egy mexikói kritikusa azt írta: a regényben „mi mexikóiak úgy beszélünk, mint a chileiek, a chileiek, mint a spanyolok, a spanyolok, mint az az arab, aki feltűnik az egyik részben, az az arab pedig mintha francia volna”. Amikor ezt az eredetiben sem létező hitelességet kéri valaki számon a fordításon, az talán nem fair.

1749: Ne kapcsoljuk ki persze a dologból a regionalizmusok problémáját sem. Azt írod egy helyütt, hogy földrajzilag viszonylag egységes a szlengünk, ami miatt „nem is juthat eszembe, hogy Mexikót megfeleltessem mondjuk BAZ megyének”. Ez tetszetős gondolat, ugyanakkor nemrégiben Krasztev Péter pontosan ezt csinálta, mikor Milen Ruszkov 19. századi, pre-sztenderd nyelvét újraalkotó regényét ízes székelységgel fordította a Felmagasztosulásban, és én minden elvi ellenkezésem ellenére ezt is nagyon szerettem. De visszatérve a Vad nyomozókra: mit csinálhat az ember a regionalizmusokkal, ha magyarként nincs olyan birodalmi múltja és területi szétszórtsága, mint a spanyolnak?

KG: A könyvbemutatón kérdezte valaki, hogyan sikerült ezt a földrajzi sokszínűséget visszaadnom, és akkor egy kicsit bővebben megfogalmazott „sehogyra” futotta tőlem, de igazságtalan voltam magammal szemben. (nevet) Egyrészt, ahogy az előző kérdésedben utalsz rá, azért az eredeti szöveg sem biztos, hogy teljesen autentikusan hozza a regionalizmusokat, másrészt nincs is feltétlen kiemelkedő jelentősége a befogadás szempontjából, hogy maga a beszélt nyelv érzékeltesse a társadalmi, kulturális különbségeket, ha erre jelen vannak más eszközök a kontextus leírásánál. Ráadásul a fordító mégsem teljesen eszköztelen a különbségek érzékeltetésénél, éppen az előbb említett szleng (és nyitva az optikát: a szókincs, a stílus) ad közvetlen lehetőséget rá, hogy máshogy beszéljenek a peruiak és a spanyolok, anélkül, hogy megkérdőjelezhető megoldásokhoz nyúlnánk. Hiszen valóban máshogy káromkodnak a mexikóiak és a chileiek, más töltelékszavakat használnak. Ezek az árnyalatok tetten érhetők a Vad nyomozókban is, ugyanakkor nem hiszem, hogy ne lenne vagy száz ennél fontosabb erénye a fordításomnak, mint ez a részlet.

Nem akarom más fordítók szakmai döntését a szöveg és a körülmények ismerete nélkül bírálni vagy minősíteni, mégis óhatatlanul eszembe jut egy emlék Cortázar már említett Sántaiskolájának bemutatójáról az ELTÉ-n, ahol Benyhe János látható élvezettel és büszkeséggel emelt ki és olvasott föl egy olyan részletet a regényből, amelyet ízes szögedi dialektusra ültetett át. A bemutató után Benyhe tanár úr egykori tanítványával beszélgettem kicsit értetlenül és fejcsóválva, ő mondta, hogy annak idején a most említett bravúrok mint kerülendő rossz példák szerepeltek az óráin. Mindenesetre talán ez is csak azt illusztrálja, hogy mindannyian változunk, meghozunk döntéseket, amelyek jónak tűnnek az adott pillanatban, de néhány év távlatából (ha mindenáron vissza akarunk tekinteni) nehezen védhetők, vagy egyszerűen ma máshogy döntenénk, mert máshogy gondolkodunk. Ez sem feltétlen az ördögtől való. De a kérdésre visszatérve, nyilvánvalóan más szempontok érvényesülnek akkor, ha az eredeti szöveg lényege az, hogy így vagy úgy szól, és muszáj újrateremtenünk (örök emlék számomra Karinthy Frigyes fordításában az Egy komisz kölök naplója), illetve ha egyszerűen egy szereplője beszél valahogy. Mindenesetre saját eszköztáramban ökölszabályként inkább fordulnék a szókincshez, szóhasználathoz és a következetesen alkalmazott nyelvi hibákhoz, mint a tájnyelvi fonetikához, ha kívülállóságot kéne illusztrálnom. Amíg nem jön egy olyan szöveg, ami ezt fölülírja.

(Folytatjuk!)

Névjegy
Kertes Gábor (1974)

Kertes Gábor agile coach, műfordító. Az agilis módszertanok mellett műfordítással és a kortárs latin-amerikai írók műveinek népszerűsítésével foglalkozik. Samanta Schweblin mellett (A madárevő. Nyitott könyvműhely, 2010; Reményvesztett nők. Jelenkor-FISZ, 2016) több szerző fordítója A jövő nem a miénk: fiatal latin-amerikai elbeszélők című antológiában (JAK-L’Harmattan, 2011). Számos Roberto Bolaño-vers, novella, interjú, esszé, valamint egy nagyregény magyarítója (Vad nyomozók. Európa, 2013, Jelenkor, 2019). Legutóbbi fordítása Ricardo Piglia Az eltűnt város című regénye (Kalligram-FISZ, 2019).

A cikk szerzőjéről
Zelei Dávid (1985)

Bodor Béla-díjas kritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. Az 1749 szerkesztője.

Kapcsolódó
Roberto Bolaño: A Vad nyomozókról
Roberto Bolaño: A Vad nyomozókról
„a problémákat úgy hívtuk, meglepetések” (interjú Kertes Gáborral, II.rész)
Zelei Dávid (1985) | 2020.08.09.
Roberto Bolaño: Selva Marítima, a „Tengeri dzsungel”