Roberto Bolaño: A Vad nyomozókról
Roberto Bolaño: A Vad nyomozókról

Egy regény befejezése jár némi – bár nem sok – örömmel, és ez az öröm részben annak tulajdonítható, hogy lassan megfeledkezünk róla, és már csak egy álom vagy rémálom fokozatosan elmosódó emlékeként őrizzük tovább, ami lehetővé teszi számunkra, hogy újabb könyvek, újabb napok kihívásai felé forduljunk, magunk mögött hagyva annak terhét, hogy valamit minden valószínűség szerint jobban is megoldhattunk volna, mégsem tettük. Igaza volt Kafkának, századunk legjobb írójának, amikor megkérte barátját, hogy égesse el a műveit. Egyrészt tehát megbízta Brodot, ugyanakkor megbízta Dorát is, a barátnőjét. Brod író volt, és nem tartotta be Kafkának tett ígéretét. Dora viszont nem volt túl művelt, vagy talán jobban szerette Kafkát, mint Brod, és a feltételezések szerint híven végrehajtotta szeretője kérését. Minden íróban – különösen azon a biankó napon, amikor arra ébredünk, hogy befejeztünk valamit, legalábbis naivan azt hisszük, hogy befejeztük – ott lapul ez a két démon vagy angyal: Brod és Dora. Egyikük mindig erősebbnek bizonyul. Brod többnyire nagyobb és erősebb Doránál. Az én esetemben nem. Dora jóval nagyobb, mint Brod, és Dora gondoskodik róla, hogy elfelejtsem, amit írtam, és így elkezdhessek egy újabb íráson dolgozni anélkül, hogy közben gyötörne a bűntudat vagy a lelkiismeret-furdalás. Így hát a Vad nyomozókat lényegében már elfelejtettem. Alig néhány észrevételt tudok tenni vele kapcsolatban. Egyrészt azt hiszem, egy a Mark Twain Huckleberry Finnjére reflektáló számtalan mű közül; a Vad nyomozók Mississippije az elbeszélők folyama a regény második részében. Másrészt egy mexikói költő, Mario Santiago életének többé-kevésbé hű leírása, akit volt szerencsém a barátomnak mondani. Ebben az értelemben a regény egyfajta generációs kudarcot próbál meg ábrázolni, de egyben egy generáció boldogságát is, boldogságot, amely néhány esetben puszta bátorság volt, a bátorság próbája. Egészen nyilvánvaló, hogy életem végéig Borges és Cortázar műveinek adósa leszek. Azt hiszem, a regényemnek legalább annyi olvasata van, ahány elbeszélő szerepel benne. Olvasható haláltusaként is. De olvasható úgy is, mint egy játék.

Az esszé szerzőjéről
Roberto Bolaño (1953-2003)

Rómulo Gallegos-díjas chilei író, költő. Magyarul hét kötete jelent meg, legutóbb a Szülőföld (Jelenkor, 2019)

A fordítóról
Kertes Gábor (1974)

Agile coach, műfordító. Legutóbbi fordítása: Ricardo Piglia: Az eltűnt város (Kalligram-FISZ, 2019).

Kapcsolódó
„Az ember elindul az úton, és utána viszi a lába” (Interjú Kertes Gáborral, I. rész)
Zelei Dávid (1985) | 2020.08.09.
„Az ember elindul az úton, és utána viszi a lába” (Interjú Kertes Gáborral, I. rész)
Zelei Dávid (1985) | 2020.08.09.
„a problémákat úgy hívtuk, meglepetések” (interjú Kertes Gáborral, II.rész)
Zelei Dávid (1985) | 2020.08.09.
Roberto Bolaño: Selva Marítima, a „Tengeri dzsungel”