A név alapján egy hatalmas akváriumra asszociálhatunk. De nem akváriumról van szó, hanem az elszántak menedékéről. Olykor téli szállás, ahová a remény – és a reménytelenség – vezeti az elszántakat. Többnyire mégis alvóváros, ahová az elszántak aludni és álmodni járnak. Egy tengerparti földsáv és rajta három kisváros –a Costa Brava első három városa, ha Barcelona felől érkezve jobb kéz felé letérünk a megszokott útról –, amelyek jobban nem is különbözhetnének egymástól: Blanes régebben született New Yorknál, és néha olyan, mint Türosz, Pompei és Brooklyn forrongó elegye; Lloret de Mar nem hasonlítható semmi máshoz, csakis Lloret de Marhoz, azaz Flaubert Karthagójához; és Tossa, ahol van egy Chagall és egy nőalakot ábrázoló szobor, amely ködös napokon felkerekedik, hogy egy fess férfi keresésére induljon. A kívülről érkezők számára nem egyszerű ide eljutni, pontosabban olyan érzésük lehet, mintha nehézségekbe ütköznének, amikor át akarják lépni Selva Marítima határát, különösen, ha nem rendelkeznek autóval. De miután az utazó kis időt eltöltött itt vagy a környéken, csodálattal vegyes érzéssel tapasztalja, hogy ezek a nehézségek valójában csalókák. Csak Blanesnak van vasútállomása, de ha őszinték akarunk lenni, az a vasútállomás sincs közel a városhoz. A blanesi állomás egy gyár közlében van. Évekkel ezelőtt valaki elmagyarázta nekem, mit gyártanak ott, de mára sikerült elfelejtenem. Azt viszont tudom, hogy a gyár sok bevándorlót hozott Blanesba, és e bevándorlók többsége Los Pinosban telepedett le, ami most egy fehér, földszintes házakkal teli városrész a tenger mellett, de akkor a nevét adó fenyveseken kívül nem volt még ott semmi. Los Pinoson túl kempingek vannak, pár szálloda, apartmanházak – mind újépítésű –, aztán pedig a Tordera folyó következik, és a folyó túloldalán Barcelona tartomány. De ha valaki vonattal érkezik Blanesba, nem lát mást, csak az állomást, és az állomás környékén néhány zöldséges- és gyümölcsöskertet, egy kicsivel arrébb pedig a – többnyire kihalt – csendőrlaktanyát és a gyárat, ami mostanra rendkívül modern lett, és szinte sosem látni a környékén munkásokat, mintha a gyár csak egy hivatalnokokkal teli iroda volna, ahol a kemény munkát már gépek végzik, bár tudom, hogy ez nem így van, mert ha nincsenek munkások, ugyan kik építették föl és kik népesítették be Los Pinost, majd La Planterát? A gyár mindenesetre magányos hangulatot áraszt. Ez fogadja tehát a vonaton érkezőt – és így lehet a legolcsóbban megközelíteni Selva Marítimát –: egy kiüresedett tér, a hullahoppozó gyermekkor terepe, a Földközi-tenger időtlen tere, vagyis a kertek, fák és egyfajta áhítatos, büszke magány tere. Aztán a blanesi állomáson (ami leginkább a bozótosban megbúvó kapura emlékeztet, nem pedig templomra, mint a toledói, vagy szürrealista talányra, mint a perpignani) a pillanatokkal korábban még együtt érkező utasok szétszélednek, és néhányan közülük átszállnak a Blanesba, mások a Lloretba tartó buszra. Ha valaki Tossába szeretne eljutni, annak le kell szállnia Lloretban, majd fogni egy taxit, vagy kérdezősködnie kell, honnan indulnak a buszok Tossába. Selva Marítima három települése olyan, mint három nővér, akik már régóta nem beszélnek egymással. Kezdjük a középsővel.

Lloret – és ez legfőbb erényeinek egyike – csakis Lloretra hasonlít. Nincs még egy település a Costa Braván vagy bárhol a katalán tengerparton, nincs egyetlen község vagy város a spanyol partokon, amelyre hasonlítana. Lloret fölépítette saját magát, majd elégette a tervrajzokat (vagy elégette a tervezőit, ami ebben az esetben ugyanaz). Természetesen az ókor kedvelői Lloretban is találkozhatnak ibér romokkal – a Krisztus előtt 250 és 210 közé tehető Puig Castellet harcos kolónia volt, és valószínűleg a terület felügyeletében jutott szerephez –, ahogy akadnak római kori maradványok is Avellanersban, a Krisztus előtti második századból. De Lloret másról szól: ez az európai munkásosztály álma, alkohol, szex, és egy olyan építészeti egyveleg, aminek a 4500-as évek építészei is csodájára járnak majd. Lloret olyan, mint Delphoi. Lloret olyan, mint a könyvtár nélküli Alexandria. Lloret egy téglába és betonba öntött nyári sláger, utcáiban pedig mintha egyesülne Európa összes utcája, tulajdonképpen demokratikus és zabolátlan utcák ezek, ahol az ifjú német munkás megismerkedik az ifjú holland munkáslánnyal, ahol a szomorú, elvált angol férfi megismerkedik a szomorú, elvált francia nővel, ahol az ultrák mélabús karácsonyi dalokat zengenek hajnali ötkor, mintha csak a Bécsi Fiúkórus tagjai lennének – persze sosem voltak azok, bár mindig vágytak rá –, merthogy az élet szép, igen, ugyanakkor borzasztó is, és borzasztóan rövid, erről (is) szól tehát Lloret: tükrében látjuk életünk rövidségét, törékenységünket, visszafogott vagy féktelen vidámságunkat. Talán mondanom sem kell, hogy Lloret de Mar csodálatos a szememben. Ott güriznek Spanyolország utolsó túlélő pincérei. És csodaszép spanyol lányok hagyják, hogy módfelett állhatatos olasz srácok csábítsák el őket. Lloret tele van oltárokkal, és egyetlen másik városra sem hasonlít (talán csak Flaubert Karthagójára), viszont komoly esély mutatkozik rá, hogy más városok hasonlítsanak Lloretra. Pár hónapja, miközben Berlin belvárosában autóztam az egyik sugárúton, az utca egy rövid, legfeljebb tizenöt méteres szakasza hirtelen átváltozott Lloret egyik utcájává. Amikor ezt szóvá tettem az autót vezető barátomnak, a lány német egykedvűséggel azt válaszolta, hogy az lehetetlen. Visszafordultunk, és megpróbáltuk újra megkeresni a zord berlini sugárúton azt a darabkát Lloret városából. De nem találtuk. Puszta látomás volt. Vagy talán a képeslapok, a virágok, a napernyők tehették, néhány gyalogos szemének és bőrének csillogása, akik addigra már máshol jártak. A napfelkeltét látni Lloretban erőt próbáló kiváltság.

Tossa napfelkeltéi másmilyenek. Hogy mást ne mondjak, Tossában van egy Chagall (Az égszínkék hegedűs), és ez meglátszik rajta. Maga Chagall paradis bleu-ként aposztrofálta Tossát. Az égszínkéktől eljutni a kékig csak egy szemvillanásnyi idő, amíg megrezzen vagy kissé elvékonyodik a fény, és pontosan ez Tossa: egy meglazuló és megfeszülő fényfodor. Vagyis Tossa maga a csoda. Vagyis Tossa egy konkrét szépségideál – mindvégig kétséges – szüleménye. Alig négyezer lakosával (Lloretban tizenötezren élnek, Blanesban pedig harmincezren) Tossa a Selva Marítima család legkisebb lánya, ő a legcsinosabb, a legkarcsúbb, és az egyetlen, akinek nemcsak Chagallja van, hanem egy Ava Gardner szobra és kísértete is. Ava szobra életnagyságú, és a településre látogató turisták gyakran fényképezkednek vele. Meglepődnek a termetén: alacsony, egy méter hatvan lehet, és egyesekben néha fölmerül a gyanú, hogy a szobor nem is annyira valósághű – különösképp a termetét illetően –, mint amennyire tartják róla. De Avát ábrázolja, az isteni Avát, és Tossában áll, ahol Ava olyan boldog volt, mint egy bestia, ma pedig a szelleme esténként kilép a szoborból, és bejárja a Tossai öblöt, a cala Moltót, a cala Bonát, teliholdas éjszakákon pedig eljut egészen a cala Giveroláig és a cala Senyor Ramonig. És ez nem valami legenda. Ez holtbiztos. Magam is láttam Avát a Cadiretes-hegység erdős lankáin sétálni (Tossa fölött) egy esős tavaszi délután.

Tossának van kísértete. Blanesnak nincs. Blanesban nincsenek kísértetek, csak nyers energia. Már nem emlékszem, mikor jártam ott először. De az biztos tudom, hogy vonattal érkeztem, sok évvel ezelőtt. Juan Marsé – az Utolsó délutánok Teresával lapjain – Spanyolország összes Julien Sorele számára elérhetetlen paradicsomot faragott Blanesból. Én Mexikóban olvastam a regényt, és a szó hangzása – Blanes (eredete a latin Blanda) – rabul ejtett. Mindannyiunkban van egy kis Pijoaparte, mégsem gondoltam volna soha, hogy egy nap eljutok Blanesba, és többé már nem is akarom otthagyni. A (szellemi) sivatag idegenvezetői azt mondanák, a városban számos látványosság található: az 1924-ben Karl Faust által alapított Mar I Murtra botanikus kert, ahol több mint négyezer növényfajban lehet gyönyörködni; a gótikus szökőkút, a város ékköve, amit Prades grófjának lánya, Violante Cabrera építtetett a tizennegyedik században, hat oldalán hat vízköpő látható, és olyan szépen, olyan szerényen simul a régi Marian mozi falához, hogy az ember önkéntelenül is fölteszi magában a kérdést: mi járhatott a szépséges Violante fejében, honnan származtak a kézművesmesterek, aki megépítették, hogyan lehetséges, hogy nap mint nap elsétálunk előtte, és mégsem sírjuk el magunkat? És ha ez nem volna elég, ott van még a Rivière de Caralt által alapított Pinya de Rosa botanikus kert legalább hétezer fajával – ennek megfelelően Blanesban az egy főre jutó fák és egzotikus növények száma minden kétséget kizáróan magasnak mondható –; a Reménység Anyja kápolna, ahol régen a káplán nyelvtant tanított a városka gyermekeinek; a tizenkettedik századi Szent Borbála kápolna, amelynek harangja az ellenséges hajók láttán riasztotta Blanes lakóit; és a település legmagasabb pontján álló Szent János kápolna, amit Grau de Cabrera építtetett a tizenharmadik század közepén. Ez az első dolog, amit a Barcelonából vonattal érkező utas meglát: a város fölé magasodó, az égboltba és a Földközi-tengerbe ékelődő Szent János torony. De vannak más jellegű műemlékek és látnivalók is, és talán ezeket még többre becsülöm. Például a fekete rizs Can Tarrésban és a Dimas étteremben, vagy a piac, ami vasárnap kivételével mindennap végignyúlik a calle de Dentro egyik végétől a másikig, vagy a haltőzsde, ahol a napi fogás kerül kalapács alá, vagy Josep Maria de Sagarra észrevétlen jelenléte – a nagyszerű író az ötvenes években nyaralt Blanesban Joannal, a kisfiával –, vagy a Ruyra lakta régi ház, vagy Ponsdomènech, a költő, aki – majd kilencvenévesen – még most is a városban sétál, és a verseiből olvas fel annak, aki nyitott vagy kapható rá, hogy meghallgassa. Blanes olyan, mint Ponsdomènech. Blanes olyan, mint Violante de Cabrera, aki nem erődítményeket vagy falakat épített, mint a rokonságából mindenki más, hanem egy „gótikus, városi közkutat” a nyílt utcán, bárki használatára és örömére. Blanes olyan, mint a katalán polgárok, akik a függetlenedő Kubába mentek harcolni, vagy az andalúzok, akik ideköltöztek a munka reményében, és később az Aragón fronton és az Ebrónál harcoltak a spanyol polgárháborúban. Blanes olyan, mint a strandjai: nyaranta itt sütteti magát Európa színe-java, lehetnek helyiek vagy a Pireneusok túloldaláról valók, kövérek, csúnyák, csontsoványak, Barcelona legszebb lányai, mindenféle gyereknépség, idősek, végstádiumos betegek és másnaposok – mindannyian félmeztelenül, mindannyian a Földközi-tenger napja alatt és a Szent János torony részvéttel teli pillantásától kísérve –; Blanes olyan, mint a strandokról terjengő szagok (jó ezt most fölidézni a hosszú tél alatt), a naptej szaga, a napolajé, a napozáshoz használt krémeké, nyilván ilyen a strandok szaga, ugyanakkor Blanesban demokrácia-, történelem- és kultúraszaguk is van.