„Egyszerre volt gúny, fenyegetés és definíció.”
Garaczi László

„Nem állandó nosztalgiája-e a modern költészetnek a kép?” – teszi fel a kérdést Somlyó György egy észak-amerikai versantológiáról írt recenzióban 1963-ban az általa fordított Frank O’Hara vers, a Mért nem vagyok festő kapcsán, hogy párhuzamot vonjon az újabb költészet „fogalmazásnélkülisége” és a képi kifejezésmódok, például a festészet, és még inkább a film „közvetlensége, érzéki hatása” között.[1] A zöld színű, Ferencz Győző által szerkesztett Beatköltők antológiában találkoztam először a szöveggel, 14 éves koromban. A vers címe panaszosan hangzik, felütése viszont kifejezetten könnyed: „Nem vagyok festő, költő vagyok. / Miért? Azt hiszem, szívesebben / Lennék festő, de nem vagyok az. És kész.” A folytatásban „betoppanunk” egy Mike Goldberg nevű festőhöz, aki éppen új képen dolgozik. A festő és a szerző többször találkoznak, beszélgetéseik közben pedig elkészül egy festmény, amin kezdetben a „szardíniák” felirat szerepel, de végül csak egy-két betű marad belőle; a szerző pedig megír egy tizenkét versből álló ciklust, ami eredetileg a narancsról szólt volna, „arról, hogy narancs és élet mily / rettenetes”, de a végén már egyáltalán nincs benne szó narancsról. A festmény címe Szardíniák, a versciklusé pedig Narancsok lesz.

Ebben a versben a hétköznapi – értsük ezt nyugodtan úgy, hogy unalmas vagy érdektelen – beszélgetés és a művészi – ezt pedig úgy, hogy fontos és érdekes – tevékenység vetül egymásra. Megjelennek benne egyrészt azok a beszédtémák, amik Frank O’Hara saját művészeti közegét (New York-i Iskola) jellemezték, továbbá az a huszadik századi avantgárd művészeti program, amely élet és a művészet közti határvonal eltörlését tűzte ki céljául. Nem véletlenül jegyzi meg O’Hara monográfusa, Marjorie Perloff, hogy értekezése tárgya „költő a festők között”. A vers születésekor a második világháború utáni művészeti világban járunk – ide pillanthattunk be Catherine Millet művészettörténész első regényén keresztül is, melyről a sorozat első részében olvashattunk. 

Az O’Hara által megidézett festő felbukkan Gregory Corso „Mike Goldbergnek és feleségének” dedikált Házasság című versében is, amely szintén olvasható a zöld antológiában. Életvitelük bemutatása a művészetre vonatkoztatva, mintegy ars poeticaként is értelmezhető: „Esküszöm már ott tartok, hogy semmit nem csinálok! / Fennmaradok egész éjjel! belebámulok a szállodaportás pofájába! / Visítozom: Francba a nászéjszakával! Francba a nászéjszakával! / ámokfutást rendezek ezekben a majdnem felülmúlhatatlan szobákban / nyasgem! Únom a banánt!”[2] Az alkotófolyamatot és a mű elkészülését ábrázoló vers lemondó hangvételű, így megcáfolja az ihletett művész sztereotípiáját. Ez a magatartás az, ami erősen összeköti a beatnemzedék különböző stílusú alkotóit („Esküszöm már ott tartok, hogy semmit nem csinálok! … nyasgem! Únom a banánt!”).

„Kevés modern költői irányra hatott ilyen közvetlenül a festészet alkotásmódja” – írja Sükösd Mihály az általa szerkesztett antológia[3] bevezetőjében. Meglátása szerint a beatirodalom két leginkább meghatározó tulajdonsága az epikus szövegvilág és az erős vizualitás. A Mért nem vagyok festő című vers – az újkori festészetben elterjedt „kép a képben” megoldáshoz hasonlóan – a művészetről, illetve az ábrázolásról vagy a látásról való gondolkodás helyeként értelmezhető, olyan diskurzusokhoz kapcsolódik, amelyek a vizuális és a verbális narráció összevetésének elméleti kérdésével foglalkoznak. Költő és festő (pszeudo)párbeszéde feleleveníti a festészet és a költészet művészeti karakteréről szóló filozófiai hagyományt is. A „miként művészet a költészet és a festészet” kérdése elvezet ahhoz az az ókorig visszanyúló vitához arról, hogy a festészeti vagy a költészeti ábrázolás tekinthető-e hitelesebbnek. Ennek kapcsán még az is eszünkbe juthat, hogy a költőket a művészet első értelmezőiként tartották számon, és Frank O’Hara műkritikus is volt. A vers tanúsága szerint festészet és költészet szétválasztásának kísérlete végül annak a belátásához vezet, hogy a két művészeti ág szétválaszthatatlan egymástól, egymásra vonatkoztatásuk pedig szükségszerű. Látszólagos koncepciója szerint a vers különbséget kíván tenni a kettő között, ám ez nem sikerül neki. A narancsok és a szardíniák közti fesztáv szépen kijelöli azt az ívet, amit nevezhetünk akár jelentéseltolódásnak is.

Bár Mike Goldberg valóban létezett, és képet is festett Szardíniák címmel, van valami valószínűtlen ebben a versben. És ezt nemcsak azért gondolom, mert amikor először olvastam, még maga Frank O’Hara is inkább fiktív személy volt számomra, akinek a nevét sokáig meg sem jegyeztem, csak a versét. Az ábrázolt versszituáció, amiben a szöveg cselekménye zajlik, egyszerre banális, metaforikus és lényegtelen. Amennyire konkrét, annyira mellébeszélés is.  A mellébeszélés pedig valahogy kitágítja a verset. A mellébeszélés során eltávolodik a verstől, mégis leginkább a vers médiumáról szól az eltávolodás, még akkor is, ha éppen festményekről beszél (mellé).  Valahogy úgy vezet félre a megfogalmazás, ahogyan Paul Élouard írja, „kék mint egy narancs”. Garaczival szólva egyszerre gúny, fenyegetés és definíció. Bár az analógiák közül mindenképpen a Nihil (Recitativo)-t kéne megemlíteni Karinthy Frigyestől (és, ahogy abban beszélnek az impresszionizmusról), vagy a Somlyó György recenziójában idézett Babits Mihály-verset („Ó, mért nem lettem én muzsikus!… Ha festő volnék, tengeri tájt…”), azonban talán leginkább Takács Zsuzsa Végnapok című versének részletével lehet érzékeltetni a mellébeszélés médiumspecifikus formáját. A szerző ugyanis egyszerre tágítja ki a költészet határait, és fogalmazza meg szilárdan annak definícióját:

„Ide járok vissza
sétálni a hegyre azzal, akit szeretek.
Az árulás így tökéletes. Itt sétált a legszebb.
Kicsit lemaradtam, hagytam, menjen egyedül
előre. Ujjongó tavasz volt. Sajnáltam,
hogy nem vagyok festő, hogy lefessem,
amikor visszafordul és rámnéz,
vagy hogy nem vagyok vak, ne lássam.
Ahogyan gyöngyöt ír a kagyló, úgy írtam
az opálos, gyötrődő verseket.”

O’Hara verse azóta a kedvenceim közé tartozik, hogy kamaszkoromban először elolvastam. A zöld kötetet azonban évek óta nem nyitottam ki – előtte olyan sokat forgattam, hogy kifehéredtek a szélei – és évekig nem mondtam ki, hogy „beatköltők”. (Később a Kolozsvári Kikötő elnevezésű rendezvénysorozat vendégeként ismertem meg egy gimnáziumi osztályteremben Szabó Kata írót, és két költőt, Gál Hunort és Mihok Tamást. Rendhagyó irodalomórán olvastunk fel együtt. A szintén költő Sztercey Szabolcs megkérdezte tőlünk, mik voltak a legfontosabb olvasmányélményeink, a kamaszkoriakat említem: Szabó Magda regényei és a beatköltők. Ezzel persze erősen megcsonkítottam valódi kedvenceim listáját, mert a Négyen egy gatyában című ifjúsági regényt is hazavittem a könyvtárból (a borítóján egy farmernadrág szerepelt, és nagyon tetszett, hogy a címet így ismétli meg vizuális formában   a borító), és a Depresszió zenekar meg az angol Busted együttes dalszövegei is  a fejemben szóltak akkoriban, de ezek nem tartoznak a tárgyhoz.)

Nem vagyok egyedül a Frank O’Hara verse iránti lelkesedésemmel. Mohácsi Balázs is idézte a költő első magyar fordításkötetéről szóló írásában, bár nem tartozott szorosan a tárgyhoz, mert nem volt benne abban a kötetben, amiről a kritika szólt.[4] Amikor megjelent magyarul O’Hara kötete, szembesültem azzal, milyen keveset tudok róla. A Mért nem vagyok festő című verset 1956-ben írta, és a Grace Hartigan festővel közösen alkotott munkájuknak (is) emléket állított benne: néhány évvel korábban a Narancsok ciklus tizenkét verséhez Hartigan tizenkét festményt készített.

Előveszem a tizenöt éve olvasatlanul hánykódó zöld Beatköltőket, és a narancssárga O’Hara-kötet mellé teszem. Ha választani kéne ebből a kötetből egy verset, akkor A révkapitányhoz lenne az. Megrendelem az Üvöltés antológiát a Régikönyvek.hu-n, 400 Ft-ot fizetek érte, mielőtt elkezdem írni ezt az esszét. Közben azon gondolkodom, mi is az az esszé, és hogy az a szabadság, amit megpróbálok majd az esszé tárgyával szemben gyakorolni, olyasmi, mint amit a beatköltők is csináltak. Befejezés- és kitérőképpen idézem az előbb említett verset a narancssárga kötetből:

"A révkapitányhoz[5]

El akartalak érni, történjen bármi,
de az úton a hajóm a horgonykötelekben
elakadt. Mindig kikötök,
aztán mégis továbbállok. Villámok közt
és napnyugtakor az árapály vaslánca
elszorítja a karomat, és nem értem
hiúságom színeváltozásait, máskor
a szélben megmarkolom a kormányrudat,
ahogy süllyed a nap..."

(A teljes vers itt olvasható.)

Jegyzetek: 

[1] Somlyó György: „Akiknek nem kell a jóság. Új amerikai költők”. Nagyvilág, 1963/6, 895-909, 899.

[2] Orbán Ottó fordítása

[3] Sükösd Mihály (szerk.): Üvöltés. Vallomások a beat-nemzedékről [1967], Európa Könyvkiadó, 1982.

[4] Frank O’Hara: Töprengések vészhelyzetben [1957], ford. Gerevich András–Krusovszky Dénes, Magvető, 2020

[5] Gerevich András fordítása