„Nem könyörtelen arkangyal, mint Danilo Kiš, de ő is angyal. Nem nemtelen, se nem sótlan, se nem szent, se nem fennkölt. Finomművű fürtös fej hamiskás tekintetű szempárral, puha kézfogás, finomhúrú lélek és ruganyos járás. Nem lábujjhegyen (on tiptoe) jár vajon? Finoman billeg és lebeg az ilyen járás, s amikor Péter mesél, valami gömbölyűt formáz a két keze: két zárójel egy képzeletbeli drágaság körül.

A nevetése: egyedülálló fenomén. Rabelais-ian tör fel a hasból, lendületesen és elsöprően. De a legszebb az, ha csodálkozik. Olyankor tetőtől-talpig gyermek: ›Áh, ó!‹ Éneklő hangsúllyal; nem lehet nem szeretni ezért az ártatlanságért. Miközben egyáltalán nem naiv. Csavaros észjárása az ›A helyzet reménytelen, de nem komoly‹ mottót követi. A paradoxonok iránti matematikai alapozottságú hajlamával szelíden, de a végsőkig kihegyez minden kérdést. S mi ott állunk csőbe húzva, de élvezve a helyzetet, s készek vagyunk megbocsátani neki a legélesebb szemrehányásokat is. Mert a tüskéi is simogatnak, ahogy ez már az angyaloknál lenni szokott.”

Ezt 1999-ben írtam, s azután számos alkalommal találkoztam vele, Berlinben és Budapesten, Zürichben és Londonban, még a szülőhelyemen, Rimavská Sobotában (Rimaszombatban) is, ahová egy felolvasásra mentünk, és ahol mértéktelenül sokat nevettünk. Kiadósan nevettünk egy este Berlinben az Auguststraße 83-ban is, ahová rajtam kívül Kertész Imre is hivatalos volt a feleségével. Pikáns gulyásleves volt és erős vörösbor, és éjfél felé az urak nagy nevetés közepette megfenték szószablyáikat. Aztán politikai viccek következtek.

Nem sokkal később Esterházyék kiköltöztek a tágas vendéglakásból. Amikor utoljára benéztem hozzájuk, hogy elbúcsúzzam, Péter kétségbeesetten állt a szobájában, körülötte megszámlálhatatlan plasztikzacskó, de azokon kívül is kupacokban tornyosultak a könyvek, papírok, újságcikkek. Kidobni bármit nem opció (ő is nagy gyűjtő, mint én), de hogy lehet úgy elcsomagolni a rengeteg cédulát és a többi halmot, hogy a „rendjük” ne szenvedjen kárt? Tudniillik ami rendetlenségnek látszik, az korántsem az. Péter idegesen dörzsöli a kezét, a kerekded, érzéki kezét, amely elárulja a kitűnő szakácsot. (Soha nem tudtam meg, hogy oldotta meg a rendproblémát.)

Esterházy: barokkos és fifikás, paradox és kissé melankolikus, szereti a gondolatpiruetteket, a játékot, a camouflage-t, a bolondozást. Vétója az együgyűségében magabiztos leegyszerűsítéseknek és az okvetetlenkedő, humortalan tudálékosságnak szól. Ebből olyan csodálatos könyvek születtek, mint A szív segédigéi, a Hrabal könyve, a Harmonia Caelestis vagy a Márk-változat. És a lenyűgözően okos beszélgetőkönyv, Az évek iszkolása. A halállal szembenézve írt Hasnyálmirigynapló-ról csak annyit: nyoma sincs benne érzelgősségnek, sem önsajnálatnak. Maga a méltóság, a contenance. Péterke, te egy angyal vagy.

Legutoljára 2016 áprilisában, a Budapesti Könyvfesztiválon láttam Esterházyt. Soványan állt az egyik hátsó sorban, amikor a Love after love-ból olvastam fel. Később dedikált nekem egy könyvet, vacsorára pedig egy étteremben találkoztunk, ahová a Magvető Kiadó meghívta a szerzőit. Nem mellettem ült, de így is tudtunk beszélgetni. Bár ő inkább hallgatta, mit mondanak a többiek. Csodálkozásomra nehéz ételt rendelt, és vörösbort ivott hozzá. Senki nem próbálta megakadályozni. Még tizenegy óra előtt nyugtalan lett, és szólt a feleségének, hogy hívjon taxit. Gitta nem reagált azonnal. Ezt Péter zokon vette, felállt, fölvette a ballonját, és köszönés nélkül elhagyta az éttermet. Láttam, ahogy siet az utcán, lobogott a szélben a világos kabát. Ezt a képet őrzöm a hátáról. Kissé elmosódott, mint egy bemozdult fotó.

Péter 2016. július 14-én halt meg. Gannán, a családi sírboltba temették. Angyalok társaságában képzelem el, de mesterszakácsokkal.

*

A mű eredeti megjelenési helye: Ilma Rakusa: Mein Alphabet. Literaturverlag Droschl, Graz–Wien 2019.

A BookArt kiadó gondozásában hamarosan megjelenik Ilma Rakusa Van-e lelke a cseresznyefának?  című kötete Márton László és Tatár Sándor fordításában.