Mondhatjuk, hogy létszükséglet és egyfajta védelem számodra a szépség?

A szépség genuin szükséglet. Amióta csak az eszemet tudom, fogékony voltam a szépségre. Szlovén nagynéném kertjének virágaira vagy Velence vízben tükröződő pompás palotáira, amelyeket már háromévesen megismerhettem. A szüleimnek is fejlett szépérzékük volt, és múzeumokba, templomokba és más varázslatos helyekre vittek. Ez nem túlterhelés volt számomra, hanem a látás iskolája. Mohón tanultam, és élveztem a látottakat. Mindmáig e korai tapasztalathoz kapcsolódom.

Éppen úgy tudok lelkesedni egy finomművű koreai teáscsészéért, mint Richard Tuttle valamely minimalista rajzáért, amelyen egymást fokozza és emeli ki vonal és tér. Mi a szépség? Arányosságot és összhangot asszociálok a szépséghez, és azt a különleges kisugárzást, amely tárgyak esetében az anyagból és a megmunkálás módjából adódik. A természeti szép mint olyan hat ránk és meggyőz, a művészi szép számára minta és igazodási pont a természeti szép; abban is, hogy saját törvényeket fejleszt ki magának. A vabi-szabi japán esztétikájában nem az számít szépnek, ami szabályos, szimmetrikus és „tökéletes”; a szépség és a harmónia éppen hogy a szabályostól való eltérésként és tökéletlenségként határozza meg önmagát. E gondolat közel áll hozzám. Különösen, ha – ahogyan a japánoknál – nagy mesterségbeli tudással és a mindenkori tárgy szeretetével jár együtt.

A szépségben számomra föltétlenül szeretet rejlik. Csak ezen alapulhat az az evidencia, amelyet Mörike „Egy lámpára” című versében így fejezett ki: „…saját magában üdvözűl a szép.”^[1]

A szépség többnyire közvetlenül hat, anélkül, hogy összetéveszthető lenne a tetszetősséggel vagy éppen a giccsel. Lehet feszültségteli és valamiféle megtörtség benyomását keltő, lehet „tökéletlen”, s közben mégis boldogíthat. Amire a rútság nem képes. Otthon, a magam négy fala közt a környezetem tudatos alakításával védem magamat a rútságtól és a szeretetlenségtől. És amikor írok, folyamatosan működtetett érzékelési és nyelvi szenzibilitással állok ellen az említett romboló hatásoknak.

A rútságot tehát összekötöd a szeretetlenséggel.

Számomra ezek összetartoznak. A tucatépítészet, amely szerte a világon, Kínában pedig egyenesen ijesztő mértékben tért hódít, nemcsak csúf, hanem a szeretetnek is teljesen híjával van. Rút jelenség az egyre fokozódó elszemetesedés is, ami kicsiben kezdődik: amikor a fiatalok szerint cool, ha egyszerűen eldobálják a csikkeket és más hulladékot. Ez a nemtörődömség ugyanúgy terjedőben van, mint a társadalmi érintkezés és a nyelv eldurvulása.

Ezzel szemben szárnyal a szépségipar és a plasztikai sebészet, valamint bombaüzlet a sikertanácsadás. Ki beszél ma még jellemről és belső szépségről? Minden csak design, mindennek a kulcsa és célja a felszínes alakíthatóság. Pusztán azért, hogy X vagy Y valamely mások meghatározta, külsődleges rangsorban minél magasabbra jusson.

A művészet nem ezt az utat járja. Miután a modernség óta radikálisan elfordult mindenféle szépségtől, hogy helyette a rútat és az iszonyút (ijesztőt) állítsa a középpontba – Rilke verssora az Első duinói elégiából: „Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyú kezdete”^[2], útmutató fáklyaként hatott annak idején –, a művészet legújabban ismét a szépség lehetőségeit kutatja, mindenesetre nem a sekélyesség vagy a beauty-téboly szférájában keresve azokat. Minden bizonnyal felismerte saját felelősségét abban, hogy jogaihoz juttassa a szépséget mint humán szükségletet. Minél rútabb a világ, annál fontosabb lesz ez a törekvés.

Összefügg a szépség az erkölcsösséggel?

A legtágabb értelemben: igen. Hiszen a szép, a jó és az igaz nem olyan könnyen választhatók el egymástól. Jó modor, tapintat, gondosság, figyelmesség, az emberi méltóság aurája – a szépérzék számára megmutatkozó minőségek. Például egy belső imperatívusz figyelmeztet arra, hogy nem hagyhatom bevetetlenül az ágyat. Ez természetesen neveltetés kérdése is, ugyanakkor csúnyának is találom a vetetlen ágy látványát. Igyekszem a házamat minden pillanatban a lehető legnagyobb mértékben megmutatható állapotban tartani: elsősorban saját magam, de az esetleges váratlan vendégek számára is. Fontos számomra a gondosság és az ápolás, gondozás; a „kultúra” szó a latin „gondoz”-ból ered. A szépség része ennek a kultúrának, amely nemcsak a művészeteket foglalja magába, hanem a mindennapokban is jelen van. Létezik a lakás, az étkezés és az emberek közötti érintkezés kultúrája is. S ezek feltételezik egymást.

Herta Müller azt írta egyszer, hogy a szépség tartást ad az embernek, védi és kíméli, ezzel szemben a rút minden környezetet taszítóvá tesz: ami csúf, abban nem lehetünk otthon. Ebben teljesen igazat adok neki. Csak éppen energiát, figyelmet kell fektetnünk a szépségbe, hogy otthonossá válhasson.

És hogy érzed magad, ha olyan országokban jársz, ahol kemény próbatételnek van kitéve a szép iránti érzékenység?

Előre leszögezném: nem vagyok szépségfanatikus, nagyon jól tudom, hogy nem tökéletes a világ. Az egyik legszebb – és leggazdagabb kultúrájú – országban, Olaszországban brutális maffia uralkodik, a politika kaotikus, a társadalom ezerfelé szakadt, s részben koldusszegény. Rómában elkötelezett polgárok vállalták magukra a tönkrement utak megjavíttatását, mert az állam semmit nem tesz. Értékes épületek vannak pénzhiány miatt pusztulásra ítélve. Szomorú kilátások.

Kelet-európai és közel-keleti utazásaim során sok káosszal és rútsággal konfrontálódtam. Ám olyan emberekkel is találkoztam, akiknek nyíltsága és élettelisége lelkesítő volt számomra, és tompította a negatív benyomásokat. Leningrádi tanulmányaim idején megéltem a szovjet éra áporodott levegőjét, omladozó épületeket, bűzlő hátsóudvarokat és lépcsőházakat, de mihelyt kinyílt a barátaim lakásajtaja, másik birodalomba léptem be, könyvekkel, képekkel, régi szőnyegekkel berendezettbe, ahol órákon át felvillanyozva beszélgettünk a szeretettel-gondosan megterített asztalok mellett. A nyilvános szféra taszító elhanyagoltsága éles ellentétben állt a gondozott privátszférával. A templomokban is ragyogott minden, a tisztára söpört padlótól az aranyozott ikonokig, s az énekszó angyali volt.

Teherán, ahol kétszer jártam, egy moloch, amely délen a sivataggal, északon magas hegyekkel határos, és amelyet egyrészt saját rútsága, másrészt rettenetes utcai forgalma fenyeget megfojtással. Az ember órákig gubbaszt a dugó foglyaként, és néznie kell, amint néhányan nyaktörő mutatványként átcikáznak az úton, vagy ő maga kockáztatja meg az átkelést – bizonytalan kimenetellel. Vannak viszont itt-ott a városban varázslatos parkok, zöld oázisok, ahol némelyek sétálnak, mások piknikeznek; mindez hihetetlenül szép és békés. Egyszer az esti szürkületben meglátogattam egy kultúrház melletti parkot. A padokon szerelmespárok ültek, egy zenész iráni hárfán játszott, az egész őrület és a hektikus nagyváros el volt felejtve.

Úgyszintén el volt felejtve egy bazárban, messze fönt, a város északi részén. A kirakott áru gusztusosan volt elrendezve, illatozóan, tarkán, az árusok nyugodtak voltak, a hangulat derűs. A szomszédos mecsetben esti imára szólítottak. És kevéssel naplemente előtt a fény a lehetséges összes árnyalatban játszott. Később elmentem egy ismert költőhöz, aki egy szépen gondozott magasház legfelső emeletén lakott, ahonnan rálát a hírhedt Evin-börtönre, amelyben évekig raboskodott. A lakás azonban kényelmes és ízléses volt, a ház úrnője készítette ételek pedig ünnep az ínynek. A perzsa vendégszeretet felülmúlhatatlan. És soha nem fogom elfelejteni, ahogy a női vendégek, alighogy beléptek a lakásba, egyetlen elegáns, de határozott mozdulattal levették a fejkendőjüket, hogy a hajukat teljes pompájában mutassák meg. Ami a nyilvános térben tiltott volt, azt a privát térben ünnepelték. Itt tánc volt, lüktető öröm és alkohol. Sok költészet és nyílt, baráti beszélgetések.

A szépség sokszor találkozásokban, egy érintésben, egy beszédes szemkontaktusban rejlik. Éppen Iránban nevetett rám jónéhány szempár. Fiatalasszonyok voltak, ívelt szemöldökök alól, éjsötét szemükből villant rám merész-pimasz pillantásuk. Viszonoztam a köszöntésüket. Néhányan megszólítottak, arra voltak kíváncsiak, honnan jöttem. Egyetemista lányok csadorban; kíváncsian próbálgatták az angoltudásukat.

Apropó Irán: megdöbbentő, ami ott a közterek és a körforgalmak szebbé tétele címén folyik. Hatalmas műhattyúkat állítanak föl, monumentális virágcsokrokkal kombinálják a plakátokat – csupa ízléstelenség. De hát tudvalevő, hogy a világon semmiről nem lehet hevesebben vitatkozni, mint ízléskérdésekről.

Te vitatkoztál már a szépségről?

Ha előfordult is, nem szívesen tettem. Túl sok a dologban a szubjektivitás. Továbbá a kontextus és az atmoszféra a döntő. Az utóbbit illetően roppant érzékeny vagyok. Az egyes helyeknek saját szellemük, kisugárzásuk van. Amit én közvetlenül érzékelek, mintha egyetlen érzékelő felület volnék. Nem egyszer cseréltem már szállodaszobát, mert fizikailag nem bírtam ki a régiben. És ha ez a megoldás nem játszhatott, azonnal változtattam valamit: szétpermeteztem a parfümömet; ahova lehetett, képeslapokat és könyveket raktam ki, ráterítettem az ágyra valamelyik ruhámat, hogy „áthangoljam” a helyiséget. Szükségmegoldás, de működik. Úgy működik, mint a túlélési ösztön.

Tehát védekezel az eklatáns rútság, csúnyaság ellen?

Egy olyan „szellem” ellen védekezem, amely taszít. Ez lehet egy penetránsan kispolgári szoba- vagy lakásberendezés, egy szag, de lehet az ott lakók szelleme is. Azonnal görcsbe rándul a gyomrom, és menekülni szeretnék onnan. Ami persze nem mindig lehetséges. Maradnak a kitartásra biztató mottók és az említett „beavatkozások”. No meg a jól bevált recept: Make the best of it.

Igaz, bizonyos helyzetekben nemigen tudom leplezni az ellenérzésemet. Ám a lelkesedésemet még kevésbé. Ha tetszik valami, szélsőségesen nyílt, sőt áradozó vagyok. Állítólag már gyerekkoromban hangosan kiáltoztam: Nézzétek, milyen szép! Mindegy, hogy egy kép vagy a tenger váltotta ki a lelkesedésemet, hangot adtam neki. És ma is ezt teszem. Alapjában véve nap mint nap rácsodálkozom a dolgokra, amelyekben kicsiben, alig észrevehetően megnyilvánul, megnyilatkozik a szépség.

Az osztrák költő, Peter Waterhouse jut itt eszembe, akinek emfatikus pillantása még a benzinkutakba és az ívlámpákba is belelátja a képességet, hogy szépek legyenek:

„A városból kivezető út mentén álló ívlámpák felkapcsolhatók a szépség szóval. Szépek nem lesznek a szótól, de valamivel világosabbak igen, vagy fölvillannak; köröskörül a virágok is valamivel magasabbra nyúlnak és közlekedésbiztosabban állnak a helyükön. Egy ilyen szóval a forgalmat is lassítani és csillapítani lehet. De valójában semmi nem történik. Ki van szórva valamennyi növényi mag. Magokat kiszórni természetes. Az ívlámpa rozsdásodik a viharoldalon, remeg a szélben, a talajból valamiféle folydogáló vizet iszik, egy kötöttárugyár mellett. A lámpát erdei fa módjára használják. Az ívlámpákat védelem alá lehet helyezni. A sportpálya mögötte fátlan, de villanyvilágított. Lágyan, a nyelv által még nem támogatva érinti meg a természet az ívlámpát és az ívlámpa a természetet.”

Az idézet Waterhouse-nak a bécsi Folio Verlag Tokyo-Edition sorozatában megjelent „Virágok” című kötetéből származik. Nem véletlenül, hiszen Waterhouse gondolkodása érintkezik a vabi-szabi filozófiai esztétikájával, amelyben sem a természeti szépnek, sem a művészi szépnek nem kell semmilyen tökéletességigénynek megfelelnie.

De nem létezik vitathatatlan szépség is?

De, kétségkívül létezik. Ha például a rombolással állítjuk kontrasztba, szuverén létezőt kell látnunk a szépségben. Roger Willemsen, aki többször is járt a háború dúlta Afganisztánban, ezt írta 2013-ban „Egyszer volt vagy nem volt” című könyvében: „A nyugati társadalmakban gyakran el sem tudják képzelni, mennyire fontos és milyen mélyre nyúlik a művészet szépsége[…]. A szép ünnepe ott, ahol oly sokáig háborúk, megszállók, vallási tekintélyek diktáltak a művészetnek, része az emberek felébredésének, magára találásának.” A kultúra megvetésének és megsemmisítésének háttere előtt a művészetet nem csupán értéknek, hanem a szépség megtestesülésének érzékeljük. Itt nincs helye már semmiféle relativizálásnak.

Vagy a kínai Lian Yanggal szólva: „A szépnek nincsen iránya”.

*

Jegyzetek:

[1] Szabó Lőrinc fordítása (Eredetiben: „Was aber schön ist, selig scheint es in ihm selbst.”) Szabó Lőrinc magyar verziója mintegy ösztönösen (vagy éppen tudatosan, meg persze a formakényszer okán is) megkerüli a „látszik, mutatkozik”-nak is, „világlik, világít”-nak is érthető scheint értelmező fordításának problémáját. Erről, éppen a szóban forgó Mörike-verssor értelmezése kapcsán, nevezetes levélváltás folyt Emil Staiger irodalomtudós és Martin Heidegger között. [A ford.]

[2] Nemes Nagy Ágnes fordítása.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye: Ilma Rakusa: Mein Alphabet. Graz–Bécs, Literaturverlag Droschl, 2019.