1749: Utánanéztem, kiket fordított. Sokukról tudtam, néhányukról nem, de mindenképp nagy nevek szerepelnek a listán: Nádas Péter, Danilo Kiš, Kertész Imre, Marguerite Duras. Ön meg a családja kelet-közép-európai bevándorlók voltak Svájcban, Zürichben. Mennyire volt egyértelmű, hogy egy bevándorlócsalád gyermekeként ilyen kaliberű megbízásokat kaphat?

Ilma Rakusa: Én már ötéves voltam, amikor Svájcba kerültem, ott megtanultam németül, majd később az iskolában franciául, angolul, és szlavisztikát tanultam egyetemen, oroszt és szerbhorvátot, kis lengyelt is. Az anyanyelvem magyar, apám pedig szlovén volt, ezt a nyelvet is megtanultam, úgyhogy valóban elég sok nyelvet beszéltem. Tehát a kompetenciák adottak voltak. Az, hogy bevándorló voltam, nem volt lényeges, mert tökéletesen beszéltem németül, senki se jött rá, hogy bevándorló volnék. Jobban beszéltem németül, mint a svájci társaim, mert ők enyhe akcentussal beszélik a németet. Én viszont tényleg tiszta németet beszélek.

Úgy kezdődött a műfordítói pályám, hogy javasoltam valamit egy kiadónak, éspedig az orosz költőt, Marina Cvetajevát. Rögtön elfogadták az ajánlatom, így '73-ban megjelent az első fordításkötetem oroszból. A kiadók nagyon nyitottak voltak az ajánlataimra, úgyhogy tulajdonképpen azokat az írókat fordíthattam, akik számomra érdekesnek tűntek. Néha volt olyan is, hogy maga a kiadó javasolta, hogy valamelyik szerzőnek én legyek a fordítója, például Kertész Imre esetében. Később Nádas Pétertől is kezdtem fordítani, ő pedig úgy találta, hogy jó érzékkel tolmácsolom az írásait, aztán már ő maga ajánlott a kiadójának. Szóval ez mindig is egy ilyen adok-kapok játék volt, hogy én javasoltam egy szerzőt a kiadómnak, a szerzők javasoltak a kiadójuknak, és így tovább.

Fordítani akkor szeretek, ha tényleg érdekel a könyv. Különben inkább írok. Recenziókat, esszéket, elbeszéléseket, és főleg verseket. Soha nem volt kényszer számomra, hogy egyik könyvet a másik után fordítsam, hanem tényleg nagyon megválogattam, hogy kitől fordítok. Marguerite Duras esetében például az történt, hogy olvastam egy kisebb könyvét, nagyon megtetszett, már ismertem az írót, és ajánlottam a Suhrkampnak, amire azonnal pozitívan reagáltak. Aztán ezt követte Duras híres, A szerető című regénye, itt már a kiadó kérdezte, hogy hajlandó volnék-e lefordítani. Nagy sikert aratott, Duras a Goncourt-díjat is megkapta. Egy-egy szerzőtől lehetőleg több könyvet is fordítottam, mert az ember ezáltal ismer meg jól egy írót. Tulajdonképpen a fordító a legjobb olvasója egy könyvnek. Összesen talán huszonnyolc könyvet fordítottam. Nem mondom, hogy teljes mértékben azonosulok ezekkel az írókkal, és nem is hasonlít az írásmódjuk az enyémre, ez nem is szükséges, de azért jó, ha van mégis bizonyosfajta kapcsolat.

1749: Rezonancia?

IR: Rezonancia, és az, hogy érezzem, le tudom fordítani. Szóval, hogy módomban áll. Mert vannak olyan könyvek, amelyekről tudom, hogy nekem ez nem sikerülne. Hogy hiányzik valami. Vagy a szókincs nem a sajátom, vagy a tematika nem felel meg nekem.

1749: Édesanyámon figyeltem meg, hogy az idő teltével visszatért ahhoz a nyelvjáráshoz, amit gyerekként beszélt. Az apai nagyapám esetében ugyanez történt: egyre inkább azt a széki dialektust beszélte, amit gyermekkorából hozott. Van olyan nyelv az ön számára, akár a fordítói praxisában, amelyhez visszatért vagy visszatérőben van?

IR: Hát azt mondhatom, hogy mégis az anyanyelv, ami érzelmi szempontból fontos szerepet játszik az ember életében. Mostanában sajnos alig van lehetőségem magyarul beszélni Svájcban. A szüleim meghaltak, a fiammal még beszélek magyarul, de hát ritkán látom. Most nagyon jól esett egy hétig magyar környezetben lenni. Szeretem a magyar nyelv emocionalitását. Anyámtól kaptam ezt a nyelvet, felszívtam népmesékből, dalokból. Valahogy bennem van, a fülemben cseng, de hát mit kezdjek vele? Az írásaimban nehéz lenne felhasználnom, mert a németbe ezt az emocionalitást nem lehet áthelyezni. Olyasmikre gondolok, mint például az, hogy Cicuskám Micuskám, a becézésre. A német remek nyelv a filozófiára, sok mindent tud, de fogalomcentrikusabb, mint a magyar. Sok minden van a magyarban, ami nagyon tetszik. Például az is, hogy „nézeget”. Hát ezt nem lehet németre lefogni. Lehet „egy kicsit nézni”, de nézegetni nem.

1749: A gyakorítóképzőre gondol...

IR: Igen. Ez a magyar nyelvnek egy sajátossága, ami gyönyörű. Mindig kérdezik, hogy mit kezdek ezzel a sok nyelvvel. Hát mit? Fordítok belőlük, de a saját írásaimba csak keveset próbálok belőlük itt-ott átvenni, egy-egy árnyalatot, ezt azonban nagyon nehéz megvalósítani. Vannak olyan kortárs német írók, akik többnyelvűek, és egész egyszerűen beillesztenek a műveikbe egy-egy fejezetet angolul vagy arabul, mit sem törődve azzal, hogy az olvasók értik-e.

1749: De az ön verseiben is van példa hasonlóra. Időnként beilleszt egy-egy angol nyelvű sort.

IR: Igen, igen, helyes, itt-ott némi angolt beleteszek, de azért nem úgy, hogy azt fordítani kelljen. Azt nem szeretem, ha lábjegyzetben magyarázni kell. Aki megérti, megérti, aki nem, nem. De visszatérve a kérdésére, mégiscsak az anyanyelv az, ami mérvadó, az anyanyelv érzelmi töltete.

1749: Láttam, hogy ezt már sokan kérdezték öntől, de azért érdekel: mi a viszonya ahhoz, ha önt fordítják? Talán azt olvastam, hogy szeret belejavítani, javaslatokat tenni. Hogy viselik ezt az ön fordítói?

IR: Nagyon-nagyon szeretik, és hálásak érte, mert nem arról van szó, hogy beleszólok, hanem bátorítom őket, hogy kérdezzenek, hiszen tudom, hogy a szövegek nehezek. És aztán jobb esetben létrejön egy párbeszéd, egyfajta együttműködés, és ezáltal tényleg jobb lesz a fordítás. Persze sok nyelv van, amit nem beszélek, a spanyolt például, de még azok a fordítók is kérdeznek azért, hogy ennek vagy annak a német szónak milyen jelentésárnyalata van. Nem tudok minden nyelv esetében segíteni, de például a magyar fordításokhoz hozzá tudok szólni, vagy akár a szlovén vagy a francia esetében. Elmondom, ha valami nem hangzik elég jól, hogy az irodalom és ezen belül a vers az nem csak téma, hanem része az is, ahogyan ezt a témát prezentálom. A versekben annyi minden van, asszonánc, alliteráció, rím vagy félrím, azt szoktam javasolni, hogy ezeket kicsit jobban hozzák ki.

1749: Technikailag hogyan kell ezt elképzelni? Megjegyzeteli az anyagokat?

IR: Tegnap találkoztam Marosvásárhelyen Láng Orsolyával, aki már több szövegemet is lefordította magyarra, egyébként remekül. De voltak olyan kifejezések vagy mondatok, ahol jelezte, hogy ezt nem értem, vagy nem tudom megoldani, beszéljünk róla. Javasoltam neki, hogy ezt talán inkább ne, itt találjon valami más megoldást, és talált is. De nem én találtam, hanem ő. Olyan nincs, hogy én utasítom a fordítót, hogy itt ez vagy ez a megoldás legyen. Csak jelzem, hogy valami nem ideális, hogy lenne esetleg jobb megoldás. Engem ez nemcsak azért érdekel, mert a saját szövegeimről van szó, és szeretném, ha a könyvem a legjobb fordításban jelenne meg, hanem azért is, mert én magam is műfordító vagyok, és ismerem a szakmát. Vannak írók, akik nem foglalkoznak fordítással, és akiket egyáltalán nem érdekel, hogyan fordítják le a műveiket. Ismerek ilyeneket, de én nem vagyok ilyen, engem érdekel. Danilo Kišsel például olyan volt a viszonyunk, hogy mindig jelezte: figyelmeztetem, Ilma, itt van egy pár nagyon-nagyon trükkös hely. Mondtam, Danilo, én azt már láttam, és már dolgozom rajta. Ja, akkor jó, mert vannak olyanok, akik nem veszik észre, hogy itt valami probléma rejlik.

1749: Olvasom, hogy Leningrádban is tanult. Ez érdekes dolog, mert amikor ön ott ösztöndíjas volt, akkor a nyugati világban szovjet blokknak egyáltalán nem volt jó híre. Mi késztette arra, hogy mégis oda látogasson? Az új könyvének is vannak olyan szereplői, akik onnan érkeznek, mennyire látta ön tisztán ezeket a pártállami diktatúrákat?

IR: Igen, 69-70-ben voltam Leningrádban, egy évvel korábban, 68-ban az oroszok bevonultak Prágába. Kicsivel korábban jártam ott, és láttam, hogy mennyire vágynak a csehek valamivel több szabadságra. Kérdezte is apám, hát minek mész Leningrádba? Ez borzasztó, ez egy diktatúra.

1749: Ezek szerint nem csak bennnem merültek fel kérdések ezzel a tanulmányúttal kapcsolatban.

IR: Nem, ő sem volt egyáltalán elragadtatva. Én meg azt mondtam, engem ez mégis érdekel, mert elsősorban szeretnék jobban megtanulni oroszul, másodsorban pedig Leningrád szép város, és ha már nyílt rá lehetőség, akkor kihasználom, egy év nem olyan hosszú idő, dolgozhatok a könyvtárban a disszertációmon.

Leningrádban aztán nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, sokan az ellenálláshoz tartoztak, például Joseph Brodsky (miután emigrált, többször találkoztunk, Zürichben, Grazban, Velencében). Szóval érdekes emberekkel, akik rendszerkritikusak voltak, színészek, balettáncosok, irodalomtörténészek, professzorok, költők. Gyakran összeültünk, mindenről lehetett velük beszélni. Tényleg nem volt a körükben semmi félelem, bizalmatlanság vagy elfojtás, fantasztikus élmény volt. Zürichbe visszatérve aztán hiányoztak is ezek a beszélgetések és barátságok. A konyhában gyűltünk össze, vacsoráztunk, éjfélig beszélgettünk Istenről, világról, rezsimről, irodalomról, költészetről. Ezek az emberek száz meg száz verset tudtak kívülről. Van egy könyvem, amolyan emlékezéskötet, a Rengeteg tenger, ami magyarul is megjelent a Magvetőnél, ott leírom ezeket a találkozásokat, hogy mi mindenről beszélgettünk, ki milyen verseket mondott, szóval hogy milyen intenzív volt ez a leningrádi év. Rendszeresen színházba, koncertekre jártam. A könyvtárból egyenesen át a koncertterembe, ahol Bachot játszott Szvjatoszlav Richter, a legnagyobb pianisták egyike. Olcsó volt a jegy, szinte semmibe se került.

Úgyhogy soha nem bántam meg, hogy odamentem, másrészt viszont tudtam, hogy diktatúra van, érezhető volt a mindennapokban. Egy akkora városban, mint Leningrád, alig volt vendéglő, az emberek nem jártak ki. És ha mégis, akkor vigyáznod kellett, mit mondasz, talán hallgat a pincér vagy besúg valaki. Szóval tapintható volt a diktatúra, viszont szerencsésnek éreztem magam, hogy az én baráti körömben csak pozitív energiák voltak.

1749: Kicsit kérdeznék a nemrég magyarul is megjelent Magány pergő errel című kötetéről. Borgesszel kapcsolatban írja Deák Tamás, hogy míg számos szerzőnek szerzett otthonossága van, neki inkább szerzett idegensége volt. Valami hasonló benyomásom támadt a Magány pergő errel elbeszélője vagy elbeszélői kapcsán is: nagyon keveset tudunk róla, bizonyos távolságból meséli ezeket a történeteket. Mennyire magától értetődő ön számára ez az elbeszélői pozíció? Vagy mennyire „megcsinált”?

IR: Érdekes, hogy így érzékeli. Elsősorban azt kell mondanom, hogy több elbeszélőről van szó. Egyszer egy fiatal nő, aztán egy idősebb, egyik sem azonos velem. Ez nem egy autobiografikus könyv, persze ezt nem is állította. Talán egyik-másik elbeszélő kicsit valóban hasonlít rám, de ha csak az első elbeszélés, a Katica narrátorát vesszük, ő például nem tud magyarul, én viszont tudok. Tulajdonképpen a kötet minden szereplőjéről keveset árulok el, az elbeszélőkről is. De például a Misi című elbeszélés esetében tudom, hogy kiről van szó, ez a figura valóban létezett. Magyarországon született, aztán angol állampolgárságot vett fel, harcolt a második világháborúban az angolok oldalán, megsérült Egyiptomban, traumatizált volt. Az elbeszélő pedig egy fiatalabb asszony, egy napot töltenek együtt, és tulajdonképpen csak arról van szó, hogy hogyan bánnak egymással. Nagyon finoman érintkeznek, és mindig kiérezni Misiből a fájdalmat és a traumát, az elbeszélőm pedig megpróbálja ezt megérteni.

Nagyon visszafogott az egész. A párbeszéd is minimális, nem mesélem el a történetet, hanem az egész kis mozaikdarabokból áll össze. A történet úgy végződik, hogy egymagában van az elbeszélő, fürdik, és megérzi a saját magányosságát. Talán a magány a legfőbb téma ezekben az elbeszélésekben, hogy hányféle oka lehet annak. Korábban írtam egy doktori disszertációt a magányról az orosz irodalomban, kicsit értek a témához. De szerepel a kötetben hét elbeszélés, amelyek nem annyira személyekről, hanem inkább helységekről szólnak, azokban is ezt az idegenséget érezte?

1749: A teljes kötetben éreztem ezt a távolságtartó habitust. De imponálónak tűnt.

IR: Az elbeszélői stílusban is van bizonyos mesterségesség. Létezik erre egy német kifejezés, amit Brecht színházára gyakran használnak, Verfremdung, szóval, hogy ez nem az a tiszta realizmus, hanem a távolságtartás, az elidegenítés révén szerkeszt valamit. Nem vagyok regényíró, abszolút nem tudok regényt írni, mert nem annyira érdekel az anyag, mint hosszú, epikus valami, hanem inkább ezek a finom arányok, figurák közti viszonyok, az enyhe kis árnyalatok, az intertextusok foglalkoztatnak. Misi elbeszélésében például Babits Esti kérdéséből idézek, ami ismét egy másik szint. Szóval van a két figura, és beékelődik kettejük közé valami harmadik, párbeszédbe lépnek Babitscsal. De ezt én bizonyos távolságból mesélem, és mindig félbeszakítom valahol. Az elbeszéléseimben ritkán van valami váratlan, megdöbbenő, csattanószerű lezárás, hanem kicsit úgy szoktam elvágni, mint Csehov, akit nagyon szeretek: megakasztom, abbahagyom ott, ahol az olvasó nem várja. Na most mi lesz ebből? Hát az olvasó saját maga találja ki!

1749: Nagyon sok traumatizált szereplője van a könyvnek. Az egyik oldalon ott van Közép-Európa, Kelet-Közép-Európa, a határok átrendeződése, a kényszermigráció, és ennek a lelki-pszichés, egzisztenciális költségei. Ugyanakkor, miközben ezeket a traumatikus történeteket meséli, úgy érzékeltem, hogy van a kötetnek egy izgalmas kozmopolitizmusa is, az utazás könnyedségének, súlytalanságának a képzete, a mobilitás, ami az én percepciómban inkább nyugat-európai habitus. Önnek mi a viszonya az utazáshoz? És mennyire szándékos az, hogy a kötetben az úton levésnek ez a két, egymástól nagyon eltérő modalitása interferál egymással?

IR: Igen, számos szereplőm esetében tényleg ott van ez a trauma. Emberek, akik különböző okoknál fogva elhagyták a hazájukat. Egy török család, vagy egy orosz nő, aki azért távozott, mert beleszeretett valakibe, aztán ott sem volt boldog, végül megszökik Indiába, de ott sincs maradása. Ez a Marja című elbeszélés.

De mesélhetek a saját életemről is. Gyermekkoromban nagyon sokat költöztünk, és ez nem volt mindig könnyű, a Rengeteg tengerben írok erről. Triesztben nagyon jól éreztem magam, és maradtam volna is. Aztán édesapám elhatározta, hogy Svájcba akarja vinni a családot, demokratikus országba. Politikai okokból telepedtünk ki, de nem voltunk „igazi” menekültek, még 56 előtt emigráltunk. Anglia is felmerült a lehetőségek között. Gyermekként nem éreztem jól magam Zürichben. Később persze beláttam, hogy ez fontos volt, nagyon fontos, mindig is hálás voltam édesapámnak, hogy Svájcban nőhettem fel.

De azért van itt egy árnyalat. Most is szeretek utazni, mindig is sokat utaztam, mert kíváncsi vagyok, mert érdekel a világ, és szüleim is biztattak, a világ nyitott és érdekes, tanuljunk, lássunk világot. Szóval a kozmopolitizmus abszolút benne van a biográfiámban. Mégis, előfordul mostanában, hogy utazom valahova, ott állok egy állomáson, és rám tör valami gyermekkori fájdalom, hogy már megint tovább kell menni, ismét állomások, vonatok. Valami enyhe trauma, és akkor legszívesebben otthagynám azt az állomást, és csak bebújnék az ágyba. Tehát mindkét viszony fellelhető az életemben és az írásaimban is. Az utazáshoz kapcsolódó trauma is, de az is, hogy becsomagolsz gyorsan a kis kofferedbe – mindig kézipoggyásszal utazom –, és útra kelsz, ott van a világ, a tenger, más nyelvek, más szokások. Hozzám ez közel áll, csak ennek is vannak határai, a turizmust, a tömeget azt már nem bírom, állomásokon, reptereken könnyen visszaköszön az a régi trauma.

1749: Kertész Imrének pályája végéhez közeledve volt egy ilyen mondta – nem tudom, pontosan idézem-e –, hogy „a szeretettel még szeretnék kezdeni valamit”. Van-e valami olyan, amivel íróként, költőként még föltétlenül szeretne kezdeni valamit?

IR: Én főleg verseket írok, és a versben tulajdonképpen minden előfordul. Évszakok, szeretet, bánat, fájdalom, félelem, de érzékenység is, hogy például milyen gyönyörű ez a pohár, írhatok akár erről a pohárról, benne a vízről, tükröződésről. Nagyon érzékeny vagyok, ami a szépséget illeti, és az unokáimnak is mindig felhívom a figyelmét, hogy mennyi szépség van. De természetesen a szeretet is nagyon érdekel, bár ha őszinte vagyok, el kell mondanom, hogy ilyen pesszimista még soha nem voltam.

1749: Mi teszi pesszimistává?

IR: Hát az, hogy rengeteg probléma van, az éppen zajló háborúk Ukrajnában és Gázában, ez borzasztó, és nem látom, mi vethetne véget ezeknek.

1749: És hogy képesek vagyunk együtt élni ezzel is, végül is egészen jól megszokja az ember, hogy háború van…

IR: Igen, igen. Anélkül, hogy megtanulnánk együtt élni, nem lesz béke. Izraelben mind a két nép azt mondja, hogy ez a mi földünk, de az osztozáshoz megértésre és szeretetre volna szükség. De ehelyett azt látom, hogy egyre rosszabb Izraelben és Ukrajnában is. És ha még befejeződne is a háború, mi lesz a folytatás? Hogyan lehet olyan szomszéddal együtt élni, akit gyűlölsz, szívből gyűlölsz? És hogy lehet ezt megoldani? És mikor? Szóval röviden, tényleg arról szeretnék írni, hogy békülékenységre, megértésre van szükség, arra, hogy meghallgassuk egymást akkor is, ha esetleg nem értünk egyet, és nem mondjuk, még mielőtt meghallgatnánk a másikat, hogy hülyeséget beszél. Meghallatni, megérteni, megoldást találni – ezek foglalkoztatnak. De nem csak az ukrajnai és a gázai háborúk miatt vagyok pesszimista, ott van még a migráció, a klímaválság, ezek is óriási problémák, amelyek mindannyiunkat érintenek.

De mivel van két kisunokám, és annyira szeretem őket, és annyira kívánom, hogy jó életük legyen, próbálom felhívni a figyelmüket arra, hogy bizalommal tekintsenek a világra, nem kell mindig bizalmatlannak lenni. Nézd, milyen érdekes ez a fal, mondom, itt lakott ez meg ez a 13. században. Hát ez már érdekli a kicsit is. Egy amolyan reménykönyvet is írtam neki egy kisfiúról és egy kistevéről. A zürichi állatkertben született a kisteve, és most együtt akarják felfedezni a sivatagot, mindenféle kalandokban van részük. A könyv azt üzeni, hogy legyen barátság, legyen érzékenység, megértés, szeretet. Szeretet nélkül nincs kiút. Most épp verseket írok, és egyfajta naplót vezetek, amit majd közölni fogok. Benne lesz az is, ahogyan szenvedek a háborútól, de az is, hogy a mindennapi, szerény kis életemben mit tehetek, hogy valami mégiscsak változzon.