A magány fontos szerepet játszik a gondolkodásodban és az írásaidban. Miért?

Tudatosan nagyjából tizenegy éves koromtól foglalkoztat a téma; akkor kezdtem Dosztojevszkijt olvasni és az emberi, nagyon is emberi dolgokról^[1] gondolkodni. Emberi alapmeghatározottság a magányosság, egyikünk sem úszhatja meg, hogy foglalkozzék vele. A magány lehet nyomasztó, de lehet boldogító is. Ezért számos nyelv két kifejezést is ismer rá. Az angol „loneliness”-ről vagy „lonesomeness”-ről beszél, ha a magány negatív értelmére gondol, míg a pozitívan értett magányt a „solitude” szóval nevezi meg (ahogyan Purcellnél: „”O solitude, my sweetest choice…”), az orosz megkülönböztet „ogyinocsesztvo”-t és „uegyinyenyije”-t. Ez utóbbiról „A magány motívuma az orosz irodalomban” című disszertációmban vizsgálódtam. Az ötlet a szlavisztikaprofesszoromtól jött, és termékenynek bizonyult. Kétségkívül fogékony vagyok a magányra, sok fontos impulzust köszönhetek neki, mármint a magányosság pozitív, alkotásösztönző oldalának. Ez a „szoba, egyedül nekem”-mel kezdődött, amely a csend és a kontempláció terét nyújtotta számomra. Máshol is a nyüzsgésmentesség zugait kerestem és találtam meg: templomokban, parkokban stb. Már korán egyedül utaztam erre-arra a világban. Az ilyenfajta úton levés éberséget követelő védtelensége kiélesítette az érzékeimet, és újra meg újra csodálatos, váratlan találkozásokkal ajándékozott meg. Nem, nem vagyok magamnak való vagy emberkerülő, csupán egészséges adag magányra van szükségem, hogy megőrizzem a belső egyensúlyomat és az alkotó energiáimat.

Mindez nem akar idealizálás lenni. Hiszen a magányosságnak épp elég negatív aspektusa van. Ha túl sok jut belőle, az boldogtalansághoz vezet. Borzadó megdöbbenéssel olvastam, hogy Nagy-Britanniában 2018-ban „magányosságügyi minisztériumot” hoztak létre, mert a Vöröskereszt adatai szerint a lakosság bő 13 százaléka, azaz több mint kilencmillió polgár egyedül érzi magát, és körülbelül 200.000 idős ember havonta legfeljebb egyszer beszélget barátokkal vagy rokonokkal. Deprimáló számok. És az orvosok szerint egyben veszélyes tényállás, hiszen a magányosság elősegítheti különböző szívbetegségek, az ismétlődő vagy állandósult szorongás, sőt a demencia kialakulását.

Még Oroszországban is, ahol a szovjet időkben a magányosságot dekadens nyugati jelenségként bélyegezték meg, találni immár tanácsadó szakkönyveket arról, miként kerülhetjük el a magánycsapdát. Ezek némelyikét az ortodox egyház finanszírozza, ugyanis az egyház kötelességének tartja hívei számára biztosítani a vallási védettség és közösséghez tartozás érzését. S ebben sikeres is: teli vannak a templomok. Ugyanakkor az elmagányosodás, legalábbis a nagyvárosokban, mindegyre növekszik, ha mérsékeltebb ütemben is, mint Nyugaton.

Évtizedek óta gyűjtöm a magány témájához kapcsolódó könyveket – filozófiai, szociológiai, irodalomtörténeti, irodalmi műveket –; újabbak és újabbak társulnak hozzájuk. Magam is szerkesztettem két antológiát „Magányok” címmel. A többes szám (magányok) pontos, hiszen számos fajtája van annak, amit könnyed egyszerűsítéssel magánynak nevezünk. Az egyik legszomorúbb közülük: a páros magány. Viszonylag új és ijesztő a computer-autisták (-junkie-k) magányossága, akik már kizárólag virtuálisan kommunikálnak, míg azután a közvetlen valóságkontakttól való szorongásuk elvonóklinikai kezelésben nem végződik.

Az én szívemhez a könyvekkel folytatott csendes, elmélyült dialógus áll a legközelebb. Amihez az írás is hozzátartozik. Hogyan is írja Kafka Felice-nek szóló levelében (1913 január 14–15.)? „Írni annyit tesz, mint minden mértéken felül kinyílni … Ezért az ember nem lehet eléggé egyedül, amikor ír, nem lehet eléggé nagy körülötte a csend, amikor ír, még az éjszaka is túl kevéssé éjszaka. Ezért nem lehet sosem elég a rendelkezésére álló idő, mert hosszúak az utak, és könnyű eltévedni…”

Anakronisztikusan hangzik mindez? Az én fülemben nem – én nem vagyok képes vonaton, kávéházban, repülőgépen írni, jóllehet az anonim környezet nem zavarja meg az egyedüllétet. A zaj, a nyüzsgés annál inkább.

Szép paradoxon: annak, ami az egyedüllét buborékjában írva létrejön, sok hangja van. És van címzettje is. Nem az én, hanem a többiek. Hallo, let me reach you. Ez a hívás minden leírt sorban ott van.

Hogy irodalmi alakjaim gyakran magányosak és nomádok, gyökértelenek, és valamit keresve úton vannak, az elsősorban a személyiségemmel és a képzeletemmel függ össze. Másodsorban azonban a növekvő mobilitás és a migráció által mindinkább meghatározott arculatú világunkat tükrözi. Olyan embereket, amilyeneket a „Magányosság pergetett r-rel” című novelláskötetemben ábrázolok, ma ezrével találni. Belső karakterükben gyakran az én jellemvonásaim tükröződnek, ahogyan nyelvükben is. Elvégre a legjobban saját magamban ismerem ki magam. Alakjaim sorsa azonban a képzeletem műve; így olyan életutak állnak elő, amelyek semennyire nem hasonlítanak a sajátomra. Csak sokáig kell befelé hallgatóznom magamba. S ezzel vissza is érkeztünk az egyedülléthez.

Az imént Kafkát idézted. Vannak más szerzőknek is olyan megnyilatkozásai a magányról, amelyek különösen mély benyomást tettek rád?

Sok mindenkit említhetnék itt, Camus-től Ingeborg Bachmannig és Elias Canettiig. Különösen eredeti, amit a természet nagy csodálója, H. D. Thoreau ír „Walden” című művében: „Isten egyedül van – az ördög azonban távol áll az egyedülléttől; nem szűkölködik társaságban; ő valóságos légió. Én nem vagyok magányosabb, mint egyetlen szál ökörfarkkóró vagy pitypang a mezőn, mint egy bögöly vagy egy szerény méh. Nem vagyok magányosabb, mint a szélkakas a tornyon, az északi sarkcsillag, a déli szél, egy áprilisi zápor, a januári hóolvadás vagy az első pók egy új házban.” Ez a mai fülünknek kissé furcsán cseng, de miért ne. Talán helyénvaló, ha túllátunk saját kor-szerű urbánus – és digitális – szolipszizmusunkon.

*

Jegyzetek:

[1] „über das Menschlich-Allzumenschliche” – utalás Friedrich Nietzsche Menschliches, Allzumenschliches c. (egyéb aspektusok mellett morálfilozófiai és -kritikai) írására; Ilma Rakusánál mintegy gyűjtőfogalomként minden bizonnyal a conditio humanának, az emberlét jellemzői összességének feleltethető meg. [A ford.]

A mű eredeti megjelenési helye: Ilma Rakusa: Mein Alphabet. Literaturverlag Droschl, Graz–Wien 2019.

A BookArt kiadó gondozásában hamarosan megjelenik Ilma Rakusa Van-e lelke a cseresznyefának?  című kötete Márton László és Tatár Sándor fordításában.