Trükkökről, tükrökről és prizmákról – létezik-e fordítás ferdítés nélkül?
Fotó: 1749
Trükkökről, tükrökről és prizmákról – létezik-e fordítás ferdítés nélkül?

Múlt héten Kutasy Mercédesz válaszolt Zombory Gabriella kritikájára, és indított fordítás-vitát a Trükkös tigristrió kapcsán - ezúttal Horváth Lívia hozzászólását közöljük.

Guillermo Cabrera Infante Trükkös tigristriójának fordítása kapcsán megjelent írások ígéretes és izgalmas vitának lehetnek a kiindulópontjai, tekintve, hogy mind a mű, mind pedig az ebből kibontakozó, a fordítás folyamatára és szerepére vonatkozó diskurzus érdemes arra, hogy nagyobb teret kapjon a nyilvánosságban. Beszéljünk hát végre a fordításról, a mondatokról és a szavakról!

A trükkökről

A Trükkös tigristriót illetően a legfontosabb leszögezni: ez a könyv a nyelvről szól. Ahogyan Zombory Gabriella írja kritikájában, „a könyv nem más, mint önmaga variánsa”, ami véleményem szerint nemcsak többszöri újraírására és cenzúrázására értendő, hanem azokra a végeláthatatlan formai változatokra, szóforgatásokra, tükrözésekre is, amelyek egy bizonyos szempontból a mű fő cselekményének számítanak. Az olvasás során gyakran monotonnak hat a folytonos váltogatás, a rengeteg szójáték, mert már megértettük, hogy még egyszer meg fogjuk fordítani a történetet, megértettük, hogy minden szöveg (még ha nem is szöveg formájú és nem is verbális, minden szöveg, ami netán zene avagy matematikai egység – érdekes, mindkettő szám) tükrözhető minden irányba olyan módon, mint hogy

ez a mondat tükrözhető akár így is
si ygí ráka őtehzörküt tadnom a ze
meg úgy is, hogy az olvasó maga tükör másik oldala[1]

meg akár úgy is, hogy a mondattal bármit csinálhatunk a tükrözésen kívül (ez volna a tükrözés negatívja, azaz a tükrözés tükrözése). Egyszóval benne van, ahogyan a nyelv maga facsarodik-csavarodik, módosul és cizellálódik, meg s z é t f o l y i k, aztán részegessé válik, majd a lassulás után úgy gyorsul a tempó, ahogyan Arsenio Cué nehezedik egyre jobban kabriója gázpedáljára, úgy, hogy a végén már mindegy is, hogy mit olvas az ember, mindegyis, milyennyelven, csakpörögjenekazokabetűkszavakmondatokoldalakfejezetek.

A tükrökről

Szeretném kiemelni, hogy különösen frappánsnak találom, hogy Kutasy Mercédesz felhívásában ezt írja: „akár nyilvánosan is örömmel reflektálok minden észrevételre, mert ez azt jelenti, hogy végre a fordításról beszélünk”. Tekintve, hogy a cikkek origója a kubai-magyar fordítások, ferdítések és egybecsengések voltak, megmosolyogtam a mondatot, hiszen számomra automatikus volt az áthallás a „reflektál” és a spanyol „reflejar” ige között, amit a magyar kifejezéssel ellentétben nem „reagál”, „válaszol”, hanem csupán fizikai értelemben vett „visszatükröz” jelentéssel használunk (gyakori félreértelmezés!). Jöjjön tehát a reflexió: hogyan ültethető át mindez a magyar nyelv és kultúra keretei közé?

Paradox módon bár középpontjában maga a nyelv áll, a Trükkös tigristrió remek példa arra, hogy a fordítás nem csupán a nyelvről szól, hanem rengeteg, a befogadó közeg számára ismeretlen referencia, lokális elem, kifejezés, flóra és fauna érthetővé tételéről is. A könyv fordítása ezért a szójátékok virtuozitása mellett az olyan dilemmák miatt is kihívást jelenthetett, mint az imitált kubai írók itthoni csekély olvasottsága, vagy a Zombory által említett apróbb kérdések, mint Kuba és Cuba (Venegas) eltérő írásképe. Ami pedig a szépen ejtett „eszeket és déket” illeti, mivel a magyar nyelvben valóban nem mutatkoznak hasonlóan markáns fonetikai különbségek, izgalmas opció lehetne például a helyesírásban megmutatkozó „rétegződéssel” illusztrálni a problémát (pl. „szinte kihallani beszédéből az elipszilont”), azonban Kutasy Merci esszéjéből számomra világossá vált, hogy ezen elemek tudatos megtartása is trükk, hiszen egyidőben működnek átemelt és transzparens fordításként.

Az olyan egyeztetésekkel azonban nem értek egyet, hogy a kubai zsargon „nyóckeres” lenne.[2] Pont azért tartom nagyszerűnek a fordítást, mert a mű onnantól, hogy miként csacsog telefonon és hogy levelezik egymással két havannai barátnő („Szívből remélem, hogy levelem jó egéségbe találl téged”) az Így írtok ti találóan precíz kubai változatáig[3] minden lehetséges nyelvi réteget felvonultat, amelyek úgy gondolom, hogy nem feleltethetőek meg a magyar nyelvhasználat diverzitásának és rétegződésének, így nem csak a hasonlatot, hanem a „honosítást”, hazai környezetbe való átültetést sem tartom a legmegfelelőbb opciónak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a fordító ne játszhatna a kulturális közegek közötti párhuzamokkal és merőlegesekkel (ahogyan egyébként Kutasy teszi azt Steiger Kornél vagy az Erika porszívóreklám felidézésével), azonban ezeket a kikacsintásokat játékként, leleményességként vagy olyan prizmaként érdemes értékelni, amely megtöri és módosítja az eredeti jelentést, nem pedig megfeleltetésekként és hasonlatokként, melyek hibátlanul tükröznék vissza azt, hiszen a könyv havannai szereplői nem olyanok, mint X és nem is úgy beszélnek, ahogyan Y.

A prizmákról

Kutasy Mercédesz válaszcikkében kitér Amanda Gorman versének katalán[4] (le nem) fordítása kapcsán felmerülő kérdésekre is, melynek tekintetében fontosnak tartom a fordító személyének, kötelezettségeinek, illetve lehetőségeinek tisztázását. A Trükkös tigristrió fordítója felidézi, hogy az idézett példa esetében a fordító azért nem jogosult a mű átköltésére, mert nemi identitása, hovatartozása, szociális háttere stb. nem egyezik meg az íróéval és így „oda a hitelesség”. Ebből az állításból két szempontot emelnék ki: egyrészt, a fordításhoz szükséges és elvárt tényezők szempontját, másrészt pedig a hitelesség kérdését. Az első szempontot illetően felmerül a kérdés: ki lehet fordító? Egyedül nyelvi, irodalmi és kulturális ismeretek szükségesek-e a közvetítéshez? Netalán azonos identitáspolitikai kategorizáció? Kell-e egyáltalán bármilyennek lennie a fordítónak, amikor a nyilvánosságban általában az író reflektorfényének csupán töredékét kapja, talán leginkább kicsit szégyenlős, kicsit másodrangú alkotóként él a köztudatban, aki a legtöbb esetben még a borítón sem kap helyet? A szerzőket illetően már régebb óta folyik a vita arról, hogy milyen mértékben választhatóak el a szövegtől és szükséges-e egyáltalán elkülönítésük. Ahogyan kényelmetlennek tartom azt a fajta irodalmi marketinget, mely egy adott név kultuszát a szöveg autonómiája elé helyezi, és azt sulykolja, hogy a név teszi a művet, nem pedig fordítva, kissé kellemetlennek érzem, hogy a már többször körbejárt kérdés újdonságként hat a fordító személyére vonatkoztatva. Miként Nádori Lídia a Revizoron megjelent cikkében kifejti, vitathatatlan, hogy bizonyos szociolektusok, szociokulturális ismeretek, illetve szakzsargonok ismerete igenis fontos szempont lehet a fordító kiválasztásakor, azonban Victor Obiols katalán fordító már kész munkájának visszautasítását és annak indoklását aggasztónak találom, a fordítás „hitelessége” (már, ha van ilyen) ugyanis nem a fordító bőrszínén vagy nemén áll vagy bukik.

A hitelesség kérdésének kapcsán pedig már az is vitát kavarhat, mi is az pontosan, amit a fordítónak hitelesen kellene közvetítenie? A szavakat? Érzéseket, hangulatokat? Amanda Gorman esetében: szociális, politikai helyzetet? Talán pont a fordítás hitelességének fókusza az, ami meghatározza a többi elem hiteltelenségének, ferdítésének irányát, annak a prizmának a szögét, ami egy más nyelvi és kulturális közegbe vetíti a „nyers” szöveget. Ha belegondolunk, ilyen értelemben értelmetlen is A Hitelességet hajkurászni, különösen, hogy a fordítói szakma tulajdonképpen már önmagában e kérdés körül és az eredeti szöveg módosításának elkerülhetetlensége körül forog. Kutasy Mercédesz megemlíti, hogy valójában minden egyes gondolat leképeződése, minden kommunikációs aktus fordítás, és tekintve, hogy a nyelv szimbolikus jellegéből fakadóan bárminemű fordítás eleve ferdítésen alapszik, elvárható-e egyáltalán a hitelesség? Lehetséges-e ebből fakadóan egyenlőségjelet tenni bármilyen szó és jelöltje között? Ha pedig már önmagában ez is megkérdőjelezhető, jogosan merülhet fel az a konklúzió: ferdítés nélkül valójában nincs is fordítás.

*

Jegyzetek: 

[1] Ahogyan Zombory írja: „szórakozzunk tehát mi is, innen a túloldalról”; ezt azzal pontosítanám, hogy a túloldal valójában ennek a tükrözésnek a másik oldala, melynek tengelye lehet mind a lap, mind pedig a befogadó képzelete.

[2] Egyáltalán milyen a “nyóckeres” nyelv? – ez a kérdés önmagában is remek vitatéma lehetne, és kissé reflektálatlannak is érzem a hasonlatot.

[3] Visszatetszőnek hathat a hasonlat annak fényében, hogy épp a megfeleltetések sutaságára szeretném felhívni a figyelmet, így pontosítok: az Így írtok ti szerkezetére, általánosságban pedig az adott kulturális közegben ismert írók és költők nyelvhasználatára utalok itt, nem a Karinthy és Cabrera Infante által imitált írók és költők közötti párhuzamokra.

[4] Fontos leszögezni, hogy a vers fordításával kapcsolatos botrányokról megjelent magyar nyelvű írások összemossák a holland és a katalán esetet, melyeket Nádori Lídia mélyrehatóan szálaz szét a Revizoron megjelent cikkében.

Az esszé szerzőjéről
Horváth Lívia (1997)

Spanyol szakos bölcsész, az ELTE Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszékének hallgatója.

Kapcsolódó
Válasz olvasó szájpadlásoknak – hátha ínyükre lesz
Kutasy Mercédesz (1978) | 2021.03.14.
Beszélj hozzám magyar nyelven kubaiul: nyalánkság nagy étvágyú szájpadlásoknak (Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió)
Zombory Gabriella (1988) | 2021.03.11.
Szomorú tigrisek
Csuday Csaba (1944) | 2021.04.27.