„Pararara”
Szutorisz Szabolcs: alt-J (Δ): Breezeblocks szabadfogású interpretáció (szóbeli közlés)

Taro

Indokína Capa dzsipből kidzsal
Útra nyargal még két lábbal
Fotózni rögzíteni háborút és csonkokat
Lépdel amíg adja esély 

Súlyos sárgásfehér villanás
Tőből tép ki tömeget
Rongyként szakadnak végtagok
Capa röpül magasra majd földet ér
Mélyre-messze vízzel teli mederbe
távolodva határtalan fájdalomtól
szanitéctől kollégától ellenségtől baráttól
saját lábától hat méter messze 

Messze tőled Taro
Ne fújd be a szemedbe
Már belefújtalak szemembe

Délután 3:10 Capa haldoklik
Reszket hörög fuldokol
Színeket gondokat bevon a szürkeség
Pontokká aszalva szabdalva
Bal kézben minden a testben semmi sem

„Le photographe est mort”
3,1415 élve soha többé szerelmem
Sorsom révbe ér május ’54
Kapuk tárva szerelmem
Fájdalomból föloldozva
Közel hozzád Capa Capa a seholsincs sötétben
Capa lábával újra összeforrva 

És veled Taro
Ne fújd be a szemedbe
Már belefújtalak szemembe 

Hé Taro!

Mi minden következhet a magyar ’cápa’ szóból? Például a huszadik századi történelem legjelentősebb háborús fotográfusainak álneve. Amiatt a többes szám, mert az álnév nemcsak a vele azóta azonosított Friedmann Endrét takarja, hanem a spanyol polgárháborúban meghalt szerelmét, Gerda Tarót is. Miközben ezt írom, nem vagyok benne biztos, hogy ez mennyire köztudomású. A fotós szerelmesek, a budapesti születésű, zsidó származású Friedmann Endre, akit a mai köztudat Robert Capa-ként ismer és éltet, valamint Gerta Pohorylle, aki később fölvette a Gerda Taro művésznevet, együtt találták ki a Robert Capa álnevet, és, mondjuk és írjuk mai anakronisztikus kifejezéssel, brandet építettek ki az eljövendő háborús fotográfusok számára. Endre a harmincas években megkérte Gerta kezét, de Gerta a házasságból nem kért. A korai Capa-képek autoritása mindenesetre kettőjüké, még ha a két fotós stílusa világosan megkülönböztethető is. Robert Capa sohasem létezett mint valós személy – legföljebb mint két fős kollektíva, mely később, Gerta Pohorylle Gerda Taróvá alakulásával egyszemélyes vállalkozássá zsugorodott. A Capa „vezetéknév” Friedmann Endre gyermekkori bece- vagy gúnynevéből, a Cápából ered.

Gerda Taro 1937. július 25-én a spanyol polgárháború során vakmerő mutatványt eszelt ki, és ez nem kevesebbe, mint az életébe került. Fölugrott egy sebesülteket szállító jármű oldalsó pallójára. Egy köztársasági harckocsi nekiment a járműnek. Tarót telibe találta, és ő a következő nap belehalt sérüléseibe. Gerda Taro volt a huszadik század egyik legnagyobb háborús fényképésze. Mindössze huszonhét éves volt. 

A dal címe ugyan Taro, ám mégis a Robert Capaként ismeretes Friedmann Endre halálát meséli el. Az első úgynevezett indokínai háború vége felé, melynek, ha nem is egyenes, de világtörténetileg döntő következménye volt később a vietnámi háború, 1954. május 25-én Friedmann Endre/Robert Capa úgy döntött, hogy egy veszélyes területen leugrik a dzsipről fotókat készíteni, rálépett egy aknára, amelyik, ahogy a dalszöveg pontosan eleveníti, leszakította jobb lábát, a sérülésbe pedig hamarosan belehalt. Negyvenéves volt.

Ugyanakkor a szerkesztőség arra kért, hogy brit témáról írjak. Az alt-J (Δ) brit zenekar, eddig kipipálva a feladat. Indokína francia gyarmat volt, a franciák után pedig az amerikaiak igyekeztek arrafelé minél több kárt okozni: a mai Vietnámhoz tartozó Tonkin a közös nevező. Ám ha már átnyargaltunk a szerelem/szeretet felől a háború felé, ami minden, csak nem szeretet/szerelem, vizsgáljuk közelebbről ezt a másra és önmagára is vészt hozó nemzetet, az angolokat. Vagy Angliát, ha úgy tetszik.

Let England Shake – ez a halálpontos címe annak a tíz évvel ezelőtti PJ Harvey-lemeznek, amelyik döntő fordulatot jelentett az előadó addigi életművében. A címadó, lemezt nyitó daltól azért ugrunk rögtön tovább, hogy eljussunk minden huszadik századi háborús és társadalmi baj fő forrásáig, az első úgynevezett világháborúig. Azon belül is az egyik legabszurdabb aktusig és színtérig, a Gallipoli, avagy törökül Gelibolu környékén lezajlott értelmetlenül elhúzódó, és értelmetlenül kezdeményezett ostromig.  Maga a Gallipoli/Gelibolu név, mely a görög Καλλίπολης névből („gyönyörű város”) származik, mind a félszigetet, mind a rajta található várost jelöli. A korábban Hellészpontoszként, manapság Dardanellákként nevezett területet is magába foglaló Gallipoli-félsziget mindig is stratégiai fontosságú volt: Európa és Ázsia között, valamint a Földközi- és a Fekete-tenger közötti átjáró, emberek és javak transzferzónája. 1915-ben az Egyesült Királyság indított hadjáratot a terület uralásáért.

A lemez három dalának is közvetlen ihletforrása ez a jelentős és jelentősen abszurd esemény, a valaha volt állóháborúk egyik legszörnyűbbike. A dalszövegek félreérthetetlen referenciákat tartalmaznak a történeti forrásokra,. Az első az All and Everyone című szerzemény, mely az egyszeri kiskatonákból álló, menetelő tömeg kollektívumát beszélteti többes szám első személyben: a beszélő hadtest egésze, minden és mindenki a halál maga, megy egyenesen, megállíthatatlanul és értelmetlenül a Keleten fölkelő napból is visszatükröződő halálba, miközben egy emberként azt éneklik, hogy halált mindenre és mindenkire. Tény, hogy az úgynevezett ANZAC, azaz az ausztrál és új-zélandi hadtest (Australian and New Zealand Army Corps) csaknem valóban teljesen megsemmisült – még hadászati-stratégiai szempontból is értelmetlenül, hogy ha már a háború mint olyan értelmének a kérdését nem is firtatjuk ezúttal. Az azóta úgynevezett ANZAC-öbölben (Anzac Cove), egy kis partmenti területen, ahol a hadtest is partra szállt és táborozott és időnként strandolt is, a kiskatonák többsége nyílt célpontot jelentett a közeli Gaba Tepe nevű magaslaton meghúzódó török tüzérség számára. (Megkapó, még ha történetileg nem is teljesen akkurátus földolgozása ennek az ANZAC-szálnak az ausztrál Peter Weir 1981-es Gallipoli című játékfilmje a fiatal Mel Gibsonnal a főszerepben.)

A lemezen következő dalt (On Battleship Hill) szintén a Gallipoli-hadjárat, minden idők legnagyobb brit harcászati kudarca inspirálta. A dal beszélője ezúttal a Sari Bair magaslatainak helyszínét eleveníti, ahol kakukkfű illata tölti be a széljárta vidéket, ám ez semmi másra nem emlékezteti, mint hogy kegyetlen, kegyetlen a természet. És mindig győzedelmes, minden háború fölött. (The land returns to how it’s always been / Thyme carried on the wind / […] On Battleship Hill I hear the wind / Say “Cruel nature has won again”).

A lemezt záró dalt, a harmadikat, amelyik a Gallipoli-hadjáratból merít, nem PJ Harvey, hanem a névrokon ausztrál Mick Harvey, a Nick Cave and the Bad Seeds egyik alapítója énekli. A beszélő húsz év távlatából föleleveníti ANZAC-bajtársa, Louis alakját, aki a három hónapig elhúzódó lövészárok-állócsatában eszét vesztve egyszer csak öngyilkossággal fölérően kirohant saját lövészárkából az ellenséges lövészárok felé. Csontjai húsz év elteltével még mindig ott vannak azon a dombon, mondja a beszélő, és ha vissza kellene emlékezni, milyen is volt a föld színe aznap, mikor Louis meghalt, akkor azt mondaná, mondja a beszélő, énekli Mick Harvey, hogy fakó barnásvörös, akár a vér színe. (If I was asked I’d tell / The colour of the earth that day / It was dull and browny red / The colour of blood I’d say).

Közlöm az elsőként tárgyalt All and Everyone című dal szövegét magyar átiratban.

Minden és mindenki

Halál honolt mindenhol
Dalolt a dombokon
A Bolton-gerincen
Ó a halálhorgonyon 

Ha cigit tekertél viccet meséltél
Ha vizet ittál ha nevettél
Hajósorként vonult a partra
Tengerből voltunk körbefogva 

Halál lakott az ősi erődben
A csőre töltött millió lövegben
Várt a sok fegyveres árnyas sutban
Szívük fölrobban mellkasukban 

Seregünk a napba gyalogolt
Minden és mindenki halál volt
Minden és mindenki halál volt 

Ahogy gyaloglunk a napban
Ahogy gyaloglunk mindannyian
Ahogy gyaloglunk a napban 

A halál a füstben szállt és talált
160 hektár fölös nyílt partot
Vörös föld martja csöpög alá
Itt és itt és itt a halál 

Halál honolt mindenhol
Dalolt a dombokon
A Bolton-gerincen
A halálhorgonyon 

Napból meredt a halál szeme
Rajta volt mindenkin tekintete
Könnyűlovasok csontjait zörgette éppen
Szét voltak szórva a nyílt térben 

És mi a napba menetelve
És mi mind menetelve
És mi a napba menetelve
Daloljuk „halál mindenkire és mindenre” 

PJ Harvey az A Darkness Visible: Afghanistan című 2008-as londoni kiállításon ismerkedett meg Seamus Murphy fotóival. A lenyűgöző tárlat képei az alkotó honlapján megtekinthetőek (egyébként is érdemes böngészni.)

Miután Polly Jean írt neki, Seamus válaszolt. Az együttműködésből első körben született tizenkét zenei videó a Let England Shake minden egyes dalához. A már tárgyalt On a Battleship Hill talán az egyik legszebb tétel a lemezen – Seamus Murphy megragadóan ironikus videójával újabb kortárs gellert kap a dal. A Let England Shake pedig mint audiovizuális műalkotás, mint sound & vision – alighanem az egyik legfontosabb művészi tanúságtétel a 2010-es évek Angliájáról.