FORTUNA VÉGTELEN LAPÁLYA

Vén Takács szólt
Vén Takács volt ki behódolt
Tábornagy volt
Tábornagy is kereket oldott
Óvakodj a dagálytól
Elbánik veled a bor
Mind ártatlanok vagyunk
Bár itt vagyunk te meg én

Majd Martha volt
Martha is kereket oldott
Le Transvaalba
Hol krokodil küzd emberrel
Cinkelt kockával is játszottak
Volna egész éjszaka
Arany az ami megeszi a szívet
Csak a csontot hagyva hátra

Segovia nézte
Csendőrt meg mindent ez minden
A rádiós szólt
Amanda megvan-e a dallamod
Időben távozott
Kanyargós utakon járhatott
Bájosan elfordítva fejét
Mosolygott – a messzeség felé

Church of Anthrax a címe annak az 1971-ben megjelent lemeznek, amelyet John Cale, a hatvanas években működő, korszakos hatásúvá vált zenekar, a Velvet Underground alapítója, valamint Terry Riley, a minimalista-spirituális komponista-guru készített közösen. Fél évszázad távlatából lüktet fülünkbe és szívünkbe a címadó tétel kompozíciós-improvizatív féktelenségéből ama korszak hipnotikus, hallucinatív, szabad és bátor derűje. Örülünk, ha eme kvalitások legalább megközelítőleg hasonló sűrítésére bukkanunk manapság. Ám mielőtt félrevezetne bennünket rögtön az elején valami hamis nosztalgia a sosemvoltért, gondoljuk át újra ezt a fölvetést az egyik szereplő, John Cale beszámolójának a tükrében, hogy hogyan is keletkezett ez a lemez és a címadó tétel. „A lemezkiadótól jött az ötlet, hogy tegyenek be bennünket egy stúdióba, és lássuk, mi lesz. Megcsináltuk ezt a billentyűs darabot, és bevittünk hozzá a stúdióba két dobost. Ebből keletkezett ez a pezsgő, robbanékony tétel. Terry remekül ért hozzá, hogy összekeverje a bluest és a ragtime-ot, és lehetetlen metrumokkal [time signatures] csavarja szét őket. Van egy metrum a jobb kezében, egy másik meg a balban. Ha meg tudod állni a kacarászást játék közben, már helyzetben is vagy.”[1]

Nem sokkal később, 1973-ban született meg John Cale harmadik szólólemeze, a Paris 1919, amelyen a nyitányban lefordított dalszöveg eredetije (The Endless Plain of Fortune) is fölcsendül. Az album címe a huszadik század „sárkányfogvetésére” (Bibó István), a versailles-i békeszerződések évére és helyszínére utal. A dalszöveg szereplői azonban az 1910-es évek brit gyarmatbirodalmának egy turbulens színterén, a mai Dél-Afrikai Köztársaság északi részén vesznek bele a semmibe. Transvaal volt a neve a búr háborúk által is megnyomorított gyarmatnak, amely a Vaal folyón túl (északra) terült el, és ahol igazi vadkapitalista aranyláz dúlt éppen ekkor, 1910 környékén. Hogy végül megtörjük a történelem által hiába hajlítgatott időnyilat: hallgassuk meg ezt a szimfonikus zenekarral készített 2010-es évekbeli élő verziót a dalból.

Ám ahogy a 2003-as szerencsétlen című (Hobo Sapiens – mi volt veled, John?) John Cale-lemezének nyitódalában elhangzik: In zen and the art of algebra / There is no value of time. A második sort szándékosan köznyelvibb formára hoztam a fordításban, hogy provokáljam kicsit a gondolkodást. Ez a két sor mellesleg egy egészen egzakt és érvényes állítás a gondolkodásnak egyébként is gazdag inspirációt nyújtó dalszövegben. A továbbgondoláshoz hadd nyújtsak még egy kis muníciót – máshonnan. Carlo Rovelli kortárs olasz elméleti fizikus Az idő rendje című könyvében olvashatjuk: „A világ kezdeti entrópiája nekünk nagyon alacsonynak tűnik. Ez azonban nem mond sokat a világ egzakt állapotáról: a világ változóinak csak azt a részhalmazát érinti, amellyel mi, fizikai rendszerek kölcsönösen hatottunk egymásra. De mert a világgal való kölcsönhatásaink drámai életlenedést okoztak, s mert mi makroszkopikus összetevőknek csak szűk halmazával írjuk le a világot, az univerzum kezdeti entrópiája is, érthető módon, alacsony volt.

Ez tény, és mint tény felveti azt a lehetőséget, hogy nem az univerzum volt a múltban valami nagyon különleges elrendeződésben, hanem talán mi vagyunk különlegesek – és a mi kölcsönhatásaink az univerzummal. Mi definiáltunk egy sajátos, makroszkopikus leírást. Az univerzum kis kezdeti entrópiája, vagyis az időnyíl talán inkább nekünk magunknak tulajdonítható, semmint az univerzumnak. […]

A kozmosz alakulása egészében a fokozatos rendezetlenné válás folyamata: a kártyacsomag is rendezett eleinte, de a keveréssel egyre rendezetlenebbé válik. Nincsenek a világmindenséget keverő hatalmas kezek; az univerzum önmagát keveri az alkotóelemei között kölcsönhatásokkal, s azok lépésről lépésre megnyílnak és bezárulnak magában a keverés folyamatában. Hatalmas területek rendezettnek megmaradó konfigurációk csapdájába esnek, majd hol itt, hol ott újabb csatornák nyílnak meg, s a rendezetlenség azokon át szétterül.

A világ eseményei attól történnek meg, a világ történetét az írja, hogy a dolgok lebírhatatlanul, megakadályozhatatlanul keverednek, a kisszámú, rendezett konfiguráció felé. Az univerzum egésze olyan, mint egy fokozatosan összeroskadó hegység, mint egy apránként széteső struktúra.

A növekvő entrópiának a legparányibb eseményektől a legösszetettebbekig mindent felölelő tánca, amit a kozmosz eredeti alacsony entrópiája táplál: ez az igazi tánca Sivának, a rombolónak.”[2]

ZEN

Éjfél van
Aranyszájú rögeszméink lépnek ki a sötétből
Névért tülekedve szétfoszlás előtt
Ez a zen és a bollywood-i múzsa
Hősök forognak nyársra húzva
Szeretők ősrégi témán civakodva

Felét sem ismerhetjük
Tetteiken méretnek meg
Fényeik csillannak a körhintán
Megbabonázva mindenkit
A zen és a hamisított kép
Szem elől téveszti a fényt
DeLorean Picasso Mondrian El Greco
Mindenkinek amit kért 

Ha nem ismernélek jobban
Sosem tévesztenélek szem elől

Hol van ama bűbáj
Bárcsak megbolondítana
Fortélytól tántorodva
Önként behódolva
Mint egy pakli kártya

Ez most a valóság műve
Nevezzük nevén amit lehet
Kihúzni zápfogát
Az oroszlánnak
Szája tátva más világra

Napról napra világosan látlak
Mint a mai éjt

„Beszélj csak” mondta
A lustaszemű mandarin
„nincs mit mondanom még”
Mikor jössz le találj
A lépcsőházban
Meglátjuk van-e hiba
Ez a zen és az algebra
Az idő nem számít
Ami sötétben érik odabenn
Lebomlik idekint