FÜLELŐ SZÉL

Mojique látja a falut a közeli dombról
Mojique az amcsik előtti napokra gondol
Beözönlő idegeneket szolgálva
Látja a külföldi luxusvillákat
Álmodik a napokról melyekre emlékszik – még

Mojique csomagot visz remegő kezében
Mojique csomagot küld az amerikai népnek
Utcákon és közökön oson el halkan
Szél támad ki merre lát rohan
Érzi: itt az idő most vagy soha – már

A szél a szívemben, a szél a szívemben
A por a fejemben, a por a fejemben
A szél a szívemben, a szél a szívemben
(Gyere) Űzd őket szét, űzd őket szét

Mojique fölfegyverkezik a piacon
Mojique-on segít a Free Trade Zone
Érzi ahogy a szél fölemeli népét
Hívja a szelet vezesse küldetését
Tudja hogy barátja a szél – mint mindig 

Mojique megérzi a távoli szeleket
Mojique csöndes helyen vár híreket
Érzi a szél jelenlétét maga körül
Érzi a múlt hatalmát maga mögött
Bölcs szél kalauzolja majd útján – tovább

A szél a szívemben, a szél a szívemben
A por a fejemben, a por a fejemben
A szél a szívemben, a szél a szívemben
(Gyere) Űzd őket szét, űzd őket szét

A Listening Wind a kedvenc Talking Heads-dalom. A választás nem nehéz számomra: elismerve minden kiválóságukat, még sincs mélyebb affinitásom David Byrne muzsikáihoz. Az alábbiakban ezért róla nem is sok szó esik majd. A fönti dalszövegről rövid kommentárként azt jegyezném meg, hogy amennyiben eltekintünk a Byrne-szövegalkotásban a mai napig jellemző (vö. American Utopia) fölületes, könnyen popularizálható, a fönnálló rend által derűsen kooptált antiamerikanizmustól, akkor szép és egyszerű motívumvezetési példáját pillanthatjuk meg egy interperszonális és -kulturális empátiának – az úgynevezett terroristával való együttérzésnek. De ha megengeditek, akkor ezúttal nem a verbális, hanem a zenei vízióról beszélnék inkább kissé bővebben, kissé tágasabb merítéssel.

A zenei víziók egyben az emberi közösségről alkotott víziók is. Élők és holtak közösségéről. A reneszánsz zene polifóniájában egy verbálisan, logikailag és filozófiailag kifejtetlen társadalmi utópia (vagy eszkatológia) magva lelhető föl. Adekvát és kreatív fölfejtésére, fordítására máig sem került sor, még ha némelyik szépirodalminak vagy filozófiainak nevezett szöveggyakorlatban a nyomok itt-ott meg is mutatkoznak. Nem hozok szerzőket és/vagy műveket példaként, mert bármilyen tetszőleges fölsorolás félrevezető volna. Mindenesetre a zenetörténet bőven megelőzte eszkatológikus-utópikus szempontból társadalomtörténetünket: ugyanez másképpen lehet csak érvényes az irodalom- és filozófiatörténetre. Johannes Ockeghem Requiemje (Missa pro defunctis), a zenetörténet első, a tizenötödik század derekáról töredékesen fönnmaradt rekviemje eminens példája ennek. A zenének alapul szolgáló textus kapcsán érdemes leszögezni: az említett kifejtetlen utópiának és eszkatológiának vajmi kevés köze van a katolicizmusról alkotott közkeletű fölfogáshoz, és csak áttételes köze a liturgikus szöveghez. Ligeti György beszél arról egy interjúban, hogy statikus polifóniáinak komponálása során milyen inspirációt jelentett neki ez a muzsika. A szólamok, mondja valahogy legjobb emlékezetem szerint Ligeti – az említett Requiem esetében négy vokális szólamról beszélünk –, a szólamok rendjében és előrehaladásában egy hullámzó mozgást tapasztalunk, melynek során nem keletkeznek csúcspontok, mint ahogyan később ez a barokk polifóniában történik (akár a legnagyobb már-nem-barokknál, Johann Sebastian Bachnál is), hanem mihelyst egy szólam ellenpontozott íve elér egy relatív intenzitást, máris közelít hozzá intenzitásában egy másik szólam, átveszi a dominanciát, ám mire mindezt hallgatóként fölfogjuk, addigra már újra megtörtént ugyanez a második szólamnak egy harmadik szólammal való kölcsönös cserefolyamatában, és így tovább. Szavakkal csak közelítőleg értethető meg mindez. Ligeti mindenesetre a tenger metaforájához fordul. A szavak nyelve (merthogy világos, hogy a zene is egy nyelv) a horizontális, időben egymásra sorjázó kibomlást képes analogikusan világosabban ábrázolni, és nehezebben boldogul a vertikális, polifónikus fejleményekkel. Oly nehéz beszélni, és közben nevet az ördög.

Zene- és társadalomtörténetileg is ugrunk itt egyet, látszólag, de valóban csak látszólag irracionális léptékkel. 1964-ben komponálta Terry Riley In C című zeneművét. A kompozíció 53 zenei frázist tartalmaz, és instrukcióiban bőven túlmutat az aleatorikus zenei koncepciókon. Az előadók száma nincs meghatározva, és rájuk van bízva, hogy az adott zenei frázisokat milyen polifónikus, heterofónikus, vagy bármilyen vertikális diszpozícióban, milyen ritmusban, és hányszor ismételve játsszák el. Van-e jelentősége, hogy a különböző interpretációk hány zenészből álltak? És hogy a kvantitatív időfogalom alapján milyen „hosszúak” voltak? Üdvözöllek a zene idejében, ha tudod, hogy nincs – pontosabban azt, hogy elsősorban nem ennek van.

A következő ugrásunk ugyan nem tűnik ilyen irracionálisnak, holott valójában a modern időtudat impulzióinak ellentmondva jóval radikálisabb fejlemény zene- és társadalomtörténetileg is az, amelynek kiemelkedő példáját hozzuk: jelesül a Talking Heads 1980-as Remain In Light című lemezét. A zene rögzítése teljesen más, mint maga a zene élő folyamata, ám tévedés volna azt hinni, hogy a stúdióban létrejövő zene pusztán rögzített zene. Ennek a belátásnak a megszületése ennek a lemeznek a születésével csaknem egyidejűnek tekinthető[1]. Brian Eno, a lemez úgynevezett producere vagy hangmérnöke volt ennek a lemeznek a titkos zeneszerzője. A zenészektől külön-külön, különböző konstellációkban hosszú ritmikus jammeléseket rögzített. Ezekből kiválasztott zenei-ritmikus frázisokat, amelyeknek a rendkívül sűrű és kombinatorikus szövetéből jöttek létre a dalok alapjai. Ezután jött a zenészi szempontból szabadabb munkafázis: Adrian Belew gitársávjának experimentális, improvizatív, izgága-cikázó jelenlétét külön érdemes kiemelni. Az természetesen Enónak is köszönhető, amennyiben van ebben köszönet, hogy néha nehéz is fölismerni gitárként a szólamot – bár természetesen Belew-t sem kellett félteni, amikor azt az instrukciót kapta, hogy játsszon olyan szabadon az alapokra, ahogy csak szeretne.

Végül jöjjön egy olyan ugrás, amelyik a legkevésbé sem irracionális, ám ezzel végső soron vissza is ugrunk – az elejére. A Remain in Light lemez másik alapvető inspirációja a karibi-afrikai és afrikai muzsika, poliritmika és vitalitás, valamint a vodun szellemisége – élők és holtak közösségének nagyszabású pogány-impulzív víziója. A Listening Wind, amelynek szövegét nyitányként lefordítottam, az egyetlen, amelyik a szövegében explicit módon reflektál erre a hatásra – még ha az említett kissé közhelyes antiamerikanista fölhanggal is. A dal reggae-s lüktetése viszont inkább a ritmusszekciós (házas)párosnak, Tina Weymouth basszusgitárosnak és Chris Frantz dobosnak köszönhető. A lemeznyitó Born under Punches szövegét David Byrne elmondása szerint a Watergate-botrányt követő közéleti paranoia ihlette elsősorban, nem a korabeli afrikai politikai fejleményekről való benyomása. A dal, és vele együtt az előbbiekben fölvázolt zenetörténeti fejlemény, mégis hazakerült Afrikába, amikor a benini Angelique Kidjo gondolt egy merészet, ugrott egy nagyot, és az egész Remain in Light-lemezt – újra „rögzítette” 2018-ban. The heat goes on.

CSAPÁSOK NEVELTEK

Íme nézd e kezeket
Íme nézd e kezeket
Beszél a kéz
A kormányzó kéz
Zsonglőr vagyok én
Csapások neveltek
Oly sovány vagyok

Pusztán lélegezni szeretnék (túl sovány vagyok)
Nem akarsz lélegezni velem?
Találjunk kis helyet belakni e teret
És legyél legalább résen

Valami kimaradt? Valamid kimaradt?
Néhányatoknál valami kimaradt
Itt az idő terveket szőni mondtam zsonglőr
Vagyok és a kormány embere

Sosem láttam ilyet ezelőtt
Testek bezsongva a padlón (de zsonglőr vagyok)
Amikor beérkezel oda hova akartál (köszi köszi)
Amikor beérkezel oda hova akartál (ne is említsd)

Íme nézd e kezeket – pacsiznak itt köztünk
Íme nézd e kezeket
Íme nézd e kezeket – nem is kell említened
Nem köszi én vagyok a kormány embere

Még mindig forr még mindig forr
Még mindig forr még mindig forr
Még mindig forr ahová a kéz nyúlt
Még mindig forr (nem fuldoklom)
Még mindig forr (tűz nem árthat az embernek)
Még mindig forr (a kormány emberének)

(És így tovább: the heat goes on.)

* 

[1] Nem mintha nem lettek volna ennek előzményei. Lásd ezt a sok tekintetben kiváló, kissé elfogult összefoglalást, ahonnan a Terry Riley In C-vel való összefüggés is adódott számomra: https://musicaficionado.blog/2017/05/03/listening-wind-by-talking-heads/