Kútnál is mélyebb. Carla Bozulich / Evangelista
Fotó: 1749
Kútnál is mélyebb. Carla Bozulich / Evangelista

Angolul egy szótag, magyarul hat szótag, mi az? Miként hasadt kettővé szeretet és szerelem? Ez itt Carla Bozulich univerzuma!

Heló Űrhajós! [Hello, Voyager!]

Űrhajósok!!! Szálljatok le a földre. Nyújtsátok ki fényes szkafanderekben elgémberedett lábaitokat. Nyissátok ki szemeteket, szoktassátok a sötéthez. Vedd föl ezt a szádra. Vedd föl ezt a szemedre, az orrodra, a fejedre. Vedd föl ezt a testedre. Most már velünk vagy. Mind ugyanolyanok vagyunk. Mázlista kis csapat, kiket a sötét lég egybefog s kiégeti reménykedő szemüket. Por és szél vérezteti ki az egeket. Gyere közelebb közelebb közelebb csak próbálj lélegezni. Csak próbálj nem remegni és lélegezni. Sötét lég égeti ki sokkolva szemedet. Az elektromosság az égből esetlegesen és csorbán leérkező fénykésekre korlátozódik. Nincs kontroll. Tönkrement játékok. Most már tudjuk mi volt igazából isten, ó de már túl késő. isten hatalom volt isten fény volt. Ja, ám szó szerint – és mindez mostanra a patkányoké. A patkányoké mostanra! Minden fény sötét már. Le a közvilágítással – kurva éjszakai fények égetik ki feketére a fehér ember kék szemét. Épületek tönkremenve hevernek. Győzedelmes szerkezetek égbe szökve délibábként – törmelék és vér, törmelék és vér. Ám én még itt állok előtted, kedves idegen, és azt mondom: Igen! kimászhatunk még fém és cement kuszaságából. És igen, fölnézhetünk a nappal sötét egére és azt mondhatjuk: sosem az voltam, akinek tűntem.

 Ide érkeztél: utaztál, odahagyva ígéretekkel feleséget, anyát, gyereket. Érted küldök elhozlak a biztonságos világba magokat ültetünk iszunk szívunk és hempergünk mint a kutyák. Építünk dolgokat. Ünnepeljük a túlélést és szeretetet. ….. Igen. Ó igen, milyen kár…. Ám kedves űrutas, üdvözlünk poros haldokló ékszerünkön. Felejtsd azt az álmodból ismert biztosabb helyet – kezdetet… Mindent kockáztattál, hogy ide leszálljál, hátralevő napjaidat békében és könyöradományban töltsd – kék egek és monumentális szerkezetek és zöld növények miriádjának közepette, melyeket mind úgy csodálunk távollétükben. Eljöttél, hogy békében kószáló teremtmények között élj – csodálatos bestiák között, mondhatni. Ideutaztál, hogy használj gépeket, házakat, gömböket és tornyokat, melyek megemelik a lelket, elszállásolják a testet, meggörgetik a kerekeket és számokat a fosszíliák és fényévek és 1000 láb magasan égő villanykörték visszaverődő hangjával. Mind azok a kis tervek és szerkezetek – nagyszerű és kisszerű készítése és kikészítése. Ezek vagyunk! Ezek vagyunk mi mind! Eljöttél, hogy újoncként élj ezen a helyen, rövid életed lesz a vaktában lezajló összeomlás kusza kazlaiban. Figyelmezz vigyázva a kifáradás és erőszak hullámaira. Ez most valóban váratlan volt. Valóban váratlan volt. Igazi baleset. Kéretlen és a tekintetet pillanatokra lenyűgözően mielőtt elnyel bennünket egészben. Művészet ez legigazabb formájában. Nem lehet irányítani, lemeztelenít bennünket, lehánt minden biztonságos réteget töredezett homlokzatunkról. A patkányoké! A patkányoké mostanra. Érezzük, ahogy hozzákeményedünk a sziklához, melyen állunk. Íme az esélyed, hogy szabadulj erkölcsi rohamodtól, mely fullasztó reménybe burkolja tested.

Vezéreink a csillagokról biztonságban nézik végig ahogy a hegyek és építmények kártyavárként omlanak. Nincsen börtön nincs templom nincs szupermarket nincs kurva elérhetetlen fehér ház nincsen taj mahal csak por és hamu mindenütt mindenütt. Nem számít ha pénzed vagy szifiliszed vagy diplomáciai immunitásod volt. Mind ugyanolyanok vagyunk. Egyikőnk sem éli túl eme gáznemű eget egy napnál sem tovább. A patkányoké! A patkányoké mostanra. Minden gépek nyugovóra térnek, megfertőzve igazával a rájuk fröccsenő vérnek. Gyere hozzánk.

Emeld rám tekinteted hadd lássam amit nem rejthetsz többé. Lásd titkaimat melyeket sírba gondoltam vinni. Íme hamis mosolyom, puhány, öntelt, önző szívem. Nézd a vért csöpögni remegő lábaim közt. Könnyebb így. Emberek könnyebb így hogy nem rejthetem el többé magam. Melleim és combjaim még élettől lüktetnek ám lehúz bennünket mind a súly. Mind éberebben mind inkább ösztönözve tanulásra… minden nyílásból élet csöpög. Nézz rám. Csináld csak – kurvára könnyebb így mondom neked. A világ haldoklik én meg másra sem gondolok csak szexre meg szerelemre meg valakire aki olyan szorosan szorít hogy nem bírok lélegezni se és hall engem és beszél hozzám amire én is tudok figyelni és el tudom képzelni és megpróbálom megérteni. Úgy gondolom hogy a rasszizmus és gazdasági igazságtalanság a legszörnyűbb pestis mely csak pusztít és pusztít, SEMMI sem tölt el olyan dühvel mint ez és kiveszem jókora részem a gyűlöletben ebben a tekintetben. A testem azonban telhetetlen disznó. A világ szenved másodpercről másodpercre én pedig maszturbálással foglalatoskodom. Az emberek kimentek az utcára én meg nézem őket a tévén ölemben egy tál fagylalttal. A legragyogóbb elmék figyelmeztettek pusztulásunkra de én csak mocskos alsóneműben ücsörögtem egy ellroy-regényt olvasva. Rendben van. Látlak téged. Te is mocskos vagy. Bennünk a por, keresztül-kasul. Sugárzunk a porban. Látlak lemeztelenítve, testünk vacak. Nincsenek helyükön a dolgok. Lehúz bennünket mind a súly. Hegek és ráncok és szürkeség. Rákos daganatként települ az utálat. Kézifegyvert terem a féltékenység. Könnycsepp minden életért melyet kioltunk. De igazából barátaim mit is számít hogy szerettek-e vagy gyűlöltök engem. Mit is számít ez most? Megbocsátás, megbocsátott megbocsátás, baszhatod. Nem tudunk viselkedni mert nem tudunk. Enyém legyen a köpedelem és hányinger. Enyém legyen az ocsmány dolgokról, picsákról és gyilkosságokról való képzelgés melyekről álmodni sem lehet. Űrutasok! Ki a faszom állít meg benneteket? Ki a faszt érdekel? Mondjátok ki az igazat és legyetek szabadok.

 Az építők formálták a kihajtott magot. Alakzattá táplálták. Ezeket az emlékműveit hagyták az emberi odaadásnak. Olyan föladatoknak melyek gyümölcsöt teremnek melyeket előbb el kell képzelni hogy utána kővé és acéllá és üveggé válva ki- és bemoccanjanak a természetbe és gyakorlatiasságba. A mester szíve az odaadásé. Az odaadás ígéret arra hogy páratlan megbecsülést és kíváncsiságot váltsanak ki. A kíváncsiságot sokszor csak akkor tartják lehetségesnek ha remény is van jelen. A szenvedélyes odaadás tárgyát remélni természetes szeretet. Kedves idegen, ezzel teszlek próbára: még ha nem is kedveljük egymást, még ha nem is vagyunk barátok egyáltalán, ha minden remény elszállt, csak egy dolog marad. Egy makacs szó mely még nem száradt el cserepes ajkainkon. Kimondod velem? Szerelem. Szeretet.

 Íme itt vagyok karddal a kezemben. Íme engedékeny kétségbeesésem. Íme itt vagyok fölsőbbrendű tudatomban. Íme rajtaütésem. Íme félrefordított tekintetem miközben a nácik arra csábítják a nemzeteket hogy örökre pusztítsák el az ártatlanságot és íme itt vagyok kapcsolok a másik csatornára a simpsons sonic youth-epizódjára. Íme a pornógyűjteményem. Íme homoszexuális hajlamaim. Íme itt szeretek valaki akit nem kellene szeretnem. Nézd őket és hagyj engem szabadon. Hagyj engem szabadon. Mit nem szeretnél ha látnának? Íme itt remegek egy sarkon. Én szöggel a karodban. Az egyház ellenőrizetlenül és adómentesen garázdálkodik és már alig is veszem észre ebben az iróniát hiszen gondolataim lefoglalja hogy sálam nem illik a dzsekimhez. Valóban, szarul néz ki. Íme itt vagyok azt gondolva hogy elég ha megválasztjuk a jelöltet aki szereti a népet. Íme hatalmas beteg lüktető pöcsöm. Íme itt baszok ki veled egy sötét kapualjban. Íme itt éttermem konyháján éreztetem egy nővel milyen olcsó és hitvány. Íme itt élem föl legjobb éveidet végignézve hogy mindent megteszel hogy boldoggá tégy míg én csak kihasznállak és ezt a kölykök is tudják és nem érdekel. Íme itt vagyok női ruhában a tükörbe integetve azt remélve bárcsak igaz lenne. Íme itt szidom le magam mint egy faragatlan némber. Benyomom a gombot benyomom a gombot benyomom a gombot benyomom a gombot. Íme itt teszek dolgokat melyeket szerintem normális emberek nem tesznek. De látlak téged. Ha ha. Bennünk a por keresztül-kasul. Mocskos vagy te is. Mocskos vagy te is. Lángoló vér sötétíti az eget. Találunk-e fényt elsötétített egünkön? Igen igen igen igen. A szó köztünk van. Mindannyiunk között kedvelsz vagy sem látlak téged már. Kedvellek vagy sem ismerlek ahogy ismerem kegyetlenségem és bűntetteim. És ismerem gyönyörű alkalmas kezeid amelyek tönkretesznek néha még élő dolgokat. És igazinak látszó testedet. Nem mint a televízióban látott testek, hanem igazi. Tudom mit tettél azért a tönkrebaszott fekete kölyökért, még ha nem is akartad hogy lássanak. A próbálkozásodat hogy befejezd a fősulit. A csapást amit nem tudtál megelőzni és megölte kedves barátod. Amikor betörték az orrod és vérzett le egészen ocsmány gatyádig. Nevetségesen nézel ki. Sugárzunk a porban.

Itt állunk majd ezen a brutális bolygókoponyán ahogy valójában vagyunk nevetve – furcsa fény nyomul ki, a legmagasabb szemétdomb tetején ülve, a fürgén mozgó eget figyelve ahogy fölperdül benne a tökéletes halálos por és eső – lábaink szélesen széttárva hogy a rend őre szétbassza de mégse tudja… mocskosak ők is… mocskosak ők is… mocskosak ők is… az utolsó szó… az áthatolhatatlan szótagok melyeket senki sem erőszakolhat meg benned ha nem engeded. Villan az égen hallom. Gyerünk – kimondod velem?

Ez a Hello, Voyager! teljes szövegének fordítása, ahogyan az a kanadai Constellation Records által kiadott 2008-as Evangelista-lemez bookletjében megjelent. Föltehetően élő előadásban sosem szerepelt az egész szöveg, Carla a tétel minden egyes előadása során néhány fix pontot kivéve szabadon, impulzív késztetéseinek, a közönség reakcióinak megfelelően vagy még inkább meg nem felelve variál a szöveg elemei között. Köszönet Carla Bozulichnak és Joni Sadlernek a kiadótól, hogy rendelkezésemre bocsátották az eredeti szöveget. Keressétek föl a kiadó honlapját.

A Hello, Voyager! nem dal, hanem manifesztum, poétikus-filozofikus állásfoglalás, immár csaknem másfél évtizede töretlen, sőt élénkülő érvénnyel rendelkező zeneileg-verbálisan-teátrálisan megformált, előadásról előadásra formálódó jelenlét. Jelenlét az életünkben, még ha ennek nem is vagyunk tudatában. Erről tanúskodik a fönt megosztott fölvétel a 2011-es kremsi Donaufestivalról. A Duna a mi folyónk is. Ha kimondjuk Carlával együtt azt az egy áthatolhatatlan szótagot, a szótagot, melynek egyedül értelme marad, ha minden remény elapad, akkor, igen, akkor a Duna a mi folyónk is. Ó és bárcsak veszne már minden hamis remény valóban. A közönség tagjainak gyér kiáltásai sejtetik az előadás során ama (angol nyelven valóban egyetlen) áthatolhatatlan szótag [impermeable syllable] csekélyke, bizonytalan jelenlétét. Can you say it with me? No you can’t – hozza meg erről ítéletét Carla evangélista, nem tudjátok kimondani velem azt az egyetlen szót, azt az egyetlen ellenállhatatlan szótagot. A mi nyelvünkben nemcsak hogy három szótagról van szó, hanem kétszer három szótagról, archaikus fogalmi hasadásról. Szeretet és szerelem szkizmájáról. „Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem, lángjai tűznek lángjai, Úrnak lángjai” (Énekek éneke, 8,6.). Nincs érvényesebb kifejezése ennek a nyelvünkben, és, nagy a kísértés, hogy azt mondjuk, karakterünkben lévő hasadásnak, mint az Énekek éneke Károlyi Gáspár-féle fordításának lefegyverző részlete. A szeretet/szerelem és a birtoklás összeférhetetlenségéről is könnyebb locsogni, mint valóban megélni annak következményeit. Pedig az evangélikus „parancs” anarchikus tendenciája világos: Szeressétek ellenségeiteket. Nincs annál szélesebb szakadék, nincs annál mélyebb verem, mint az az egy teremtő-romboló szó közted és köztem, amelyet nem tudunk együtt mondani, amely a „parancs” anarchikus fényét megkülönbözteti a jelenlegi közvilágítástól. Carla Bozulich, az evangélista tudja ezt. Mert ez az az áthatolhatatlan szótag, amelynek nevében szeretné szétbaszni a világot. Ez az a szótag, mely kútnál is mélyebb verembe vet.

Úgy szétbasznám az egész világot / I wish that I could fuck up the whole world

  

Történetem elmesélhetem: a kútnál is mélyebb a verem. / I got one more story I can tell: yes the whole is deeper than the well

És akkor néhány szó Carla Bozulich zenéjéről. Olyan, mint a jaguár. Rend szerint rejtőzködik, de ha támad, nincs menekvés. Engem 2014-ben támadott meg a szegedi Jazz Kocsmában. Azóta mancsaiban tart. Gyöngéden.

Te vagy a jaguár A mancsnyom A holtbiztos Nyalóka-falóka Kis bomba középen Egy palackkal belében A hajóról lecsúsztam a fedélzetre becsúsztam könnyű légben repülve fejem mégse került le. Macskát sem érdekli Tétjeit megteszi Hisz sosem tudni kitől kell búcsúzni. Mióta idejöttünk a pirulák se működnek. Ne próbáld föltörni a kapukódot vagy betörni az ajtót. A plasztikszoba álfénnyel nem ment meg az ütemtől Lovak trappolnak ritmust A halál bizton eljő Láncokat vonva át fákon és úgy hallom nagy a buli. A legnagyobb valaha! Rendezve neked és nekem. Te vagy a jaguár katakombákban mylar-fóliában versenyautó tollában karok és gombok és kerekek halálútjában tekerednek föl hogy érezd kezedben a végső tompa pokolpislákolást és a macska kezdi érteni a tétjeit megteszi Hisz sosem tudni kitől kell búcsúzni Itt vagy te és minden barátunk és aki nincs az is családunk. Gyors a fény dőlj le hát éj haj pír ágy. Hangos trapp az utcákon nevetve egymáson még most is falkában nyargalunk tarkón mered fölnyírt hajunk. Gyors a fény dőlj le hát éj haj pír ágy. Itt vagy te és minden barátunk és aki nincs az is családunk.

Az esszé szerzőjéről
Lengyel Zoltán (1982)

Zenél, ír, fordít, színházban dolgozik. Legutóbbi kötete: A sors kritikájáról (Tiszatáj, 2016).