Húsboltok és múzeumok. Adam Zagajewski (1945–2021)
Fotó: MTI / EPA / Marijan Murat
Húsboltok és múzeumok. Adam Zagajewski (1945–2021)

Lembergben született, néhány héttel azután, hogy véget ért a háború, de a család még abban az évben áttelepült Lengyelországba, így nem maradt semmi az emlékezetében a szülővárosáról, amelyet négy hónapos korában hagyott el. Csak közvetett tudást szerezhetett róla élete legfogékonyabb időszakában, ezért bárhol is élt, minden város csak Lemberg hiánya lehetett, mert az igazit magában hordozta. Ezt a tapasztalatot összegezte negyvenévesen, élete talán legnagyobb versében mint az egyetemes száműzetés keserűségét: „Mért kell minden városnak Jeruzsálemmé válni” (Lembergbe menni, Halasi Zoltán fordítása).

Két város című esszéjében helybeliekre, emigránsokra és hontalanokra osztja az embereket, magát természetesen a harmadik típusba sorolja, mert még az emigránsok is új otthont teremtenek valahol távol, a hontalan viszont nem tud beleilleszkedni abba a környezetbe, ahol felnő. A sziléziai gyárvárosban, Gliwicében egy legendás városról mesélnek neki, ahová nincs visszatérés.

Krakkói egyetemistaként éli át azt, hogy borul a fojtogató „kis stabilizáció”, a diákok harcba szállnak a rezsimmel, de magukra maradnak, mint pár évvel később a tiltakozó munkások a Tengermelléken. Ebből a tapasztalatból születik a lengyel költészet új hullám vagy ’68-as nemzedék néven ismert irányzata, amely elutasítja a rezsimbe valamiképpen beilleszkedő irodalmárok attitűdjét és művészetét. Mintha azt követelnék, hogy nyíltan beszéljenek arról, amiről nem szabad. Azt várják az irodalomtól, hogy a társadalom öntudatát és önismeretét építse. Bírálják azokat a műveket, amelyek allegorikusan mutatják be vagy mitizálják a valóságot, megkerülik a problémákat, nem jelenítik meg a hétköznapok kilátástalanságát.

Sok mindent kifejez ebből a programból Zagajewski második verseskötetének címe: Húsboltok (1975). Nem, ez nem a fogyasztói társadalom kritikája, nem is az állatvédők sikolya; egy különös helyre utal, ahonnan épp az hiányzik, amiért egykor létrehozták, amiért érdemes lenne sorban állni. Csoda, hogy egyáltalán megszólalhatott ilyen hangon. Nem is kellett sokáig várni a cenzurális tilalomra. Szerencsére a hetvenes évek második felében a földalatti irodalom intézményeit is megteremtették az ellenzéki írói gyakorlathoz. Mondhatni, méltó helyére került a ’68-as nemzedék költészete. A diktatúra hétköznapjait és a propaganda nyelvét leleplező lírának olyan euforikus fogadtatása volt, hogy még a rock and roll nonkonformista vonulatára is hatott. Az újabb nemzedékek pedig küzdhettek ellene.

Ez a nemzedék azzal a társadalmi mozgalommal együtt vált naggyá, amelyből megszületett a Szolidaritás. Zagajewski 1975-ben aláírta az 59-ek levelét, így tiltakozott a tervezett alkotmánymódosítás ellen, amelyben szentesítették volna a kommunista párt vezető szerepét, valamint Lengyelország és a Szovjetunió örök időkig tartó szövetségét. A második nyilvánosságban megjelenő irodalmi lapot szerkesztett, tanított a földalatti tanfolyamokon. Oktatói pályáját még a krakkói Bányászati és Kohászati Akadémián kezdte, később a Chicagói és a Houstoni Egyetemig is eljutott. A hadiállapot vetett véget élete e korszakának, 1982-ben Párizsba emigrált.

Ennek a nemzedéknek az is megadatott, hogy emigrációban is nagyot alkosson. A lengyel szamizdat után a Szolidaritás-nemzedék új folyóiratát is létrehozták Zeszyty Literackie címmel, nem tagozódtak be azokba az intézményekbe, melyeket még a II. világháború után Nyugaton maradt irodalmárok hoztak létre. Zagajewskiék más szellemi közegben éltek, állandó kapcsolatban álltak a hazai és a közép-európai ellenzékkel. Senki sem kapott akkora figyelmet a lengyel irodalomból, mint ők. De le lehet-e írni olyan mondatot Párizsban, amilyet Zagajewski költőtársa, Julian Kornhauser írt le néhány évvel korábban: „A gyárakban szomorú forradalmároknak tettetjük magunkat”? Összeegyeztethető-e az elitkultúrában sütkérező emigráns szerepe az új hullám rendszerkritikus programjával és poétikájával?

Valójában egyik ellenzéki költő sem akart a Szolidaritás bárdja lenni. A nyolcvanas évek közepén készült Szolidaritás és magány című esszéje arról tanúskodik, hogy lezárta a pálya első, viharos szakaszát. Mint Kertész Noémi írja róla, Párizsban nem folytatható „a kollektív szenvedéstörténet komor regisztrálása”, mert már „a nemzeti írósors szorításából” is kiszabadult. Új költészet születik, amely fogékony a szépség iránt; jómódban élő, konszolidált világot sejtünk mögötte, a lírai én pedig rezignált, szemlélődő alkattá vált. Elmúlt a tiltakozás és a lázadás kora. Elégikus hangon szólal meg a kifinomult költő és esszéista, aki már nem üres „húsboltokat”, hanem múzeumokat látogat. Lengyelországban ekkor már inkább Zbigniew Herbert Cogitójával azonosul a lengyel ellenzéki értelmiség. De néhány évvel később a hazai költőknek is át kellett értékelniük a szerepüket.

2002-ben települt haza Krakkóba, ekkor már úgy érezte, az utolsó olyan nemzedékhez tartozik, amely kitartott a lengyel költészet olyan változata mellett, amelyet Miłosz, Różewicz és Herbert alakított ki a XX. század második felében. Ez a líra nem szakad el a közösségi élet metafizikájától, bár ez nem olyan nyilvánvaló, mert a nyelvezete igen kifinomult, árnyalt, metaforikus. Ebben a tudatban búcsúzott Zagajewski, otthonosan berendezkedve a kultúrában, inkább már a múlt felé fordulva.

Az esszé szerzőjéről
Pálfalvi Lajos (1959)

Egyetemi tanár, műfordító, irodalomtörténész. Lengyel és orosz irodalmat fordít.

Kapcsolódó
Adam Zagajewski: Római város a provincián
Faruk Šehić: Körlevél