– Időzített bomba vagyok. Élő anyagba sűrítve. Átkozom a napot, amikor megszülettem. Arra várok, hogy valaki megnyomja az elektromos kapcsolót. A billentyűt, a gombot, bármit. Hogy megsemmisüljön, ami gondolkodik bennem. És előtörjön a zabolázatlan öntudat.

– Ha elmegyek a frontra, lőni fogok a tehenekre, a lovakra, a birkákra, a tyúkokra, a kutyákra, a szöcskékre, a szénára. Mindenre, ami él és mozog. Lőni fogok a fűre és a földre. Égjenek a házak, mint a születésnapi torták. Lőni fogok az égre is az ellenség frontvonala fölött, folyjon a proletárszín a felhőkből. Lőni fogok az enyéimre is. Fájjon mindenütt.

Pereg a mennyezeti ventilátor, mint a propeller a repülőn. Az izzadságom égettműanyag szagú. Rövidzárlat történt. Összeértek a gyorségésű idegszálak. Az égbolt stabil, mint a 12,7 mm-es kaliberű légvédelmi géppuska állványa. Míg meg nem inog a levegő. Oxigén, nitrogén, hidrogén, a légkör lakói és a baktériumok. Haljanak meg a légi szellemek, pusztuljon velük együtt milliárdnyi pajzán isten. A sör dízelízű. Cccck, cccck, cccck – trillázik a mesterlövészpuska, mint a vörösbegy odafenn az akácfalomb mélyén. A sorozatlövés ritmusára szívom be a fényes ürességet.

– Nincs értelme.

– Volt-e valaha is?

– A harcosok tetemeivel töltött sírhalmokat vadvirág díszíti. Őszi kikerics, írisz, pitypang. Enklávéban élek. A nem idevalósiak Bihaći Zsebnek nevezik. Zsebben élek. Gyorsan és könnyelműen.

A Bofors sorozatot lő. A kalibere 30 mm-es. Repülők leszedésére használják, 3000 m magasságig. Sárgaréz hüvelye vázaként vagy hamutartóként is használható. Cccck, cccck – csapódnak be a mesterlövészpuska golyói a sínek mentén húzódó kőfalba. Szép hang. Elvétve néhány szikra. Emberfejekbe röpködő darts.

– Szilánkok uralkodnak a világ felett.

Áttörtük a frontot. Párolog a talaj a déli napsütésben. Harmincan a takbírt mondogatjuk a ház és az istálló rejtekében. Harci kiáltásokkal sürgetjük őket. Vastag, kihűlt hamurétegben fekve gyötrik a borjút. Három-négy fős kis csoportokra oszlunk. Zöld réten át támadunk. Meghajlik a fű a csizmák alatt. Zöldes levet ereszt. Átáztatja a földet. Hangyák futkosnak a szétrombolt otthonaik körül. A fejükhöz kapkodnak. Szanálják a károkat. Eltemetik a halottakat. Emlékműveket emelnek. Siratókat énekelnek. Prózát írnak.

– Lőni fogok mindenre, ami él és mozog.

– Nincs értelme. Petyhüdt koton, amit az utcára hajítottak egy kiadós baszás után. Katonacsizmák tapossák.

A bajuszomon remegnek a diazepámos nyálcseppek. Enklávéban élek. A hivatalos megnevezése a rádióban: Bihać körzet. Elég nagy a területünk. Nem tudnám körbelovagolni négy nap alatt se. Néhányszáz négyzetkilométer, vagy az is lehet, hogy ezernél is több. Van elég levegő, de ez sem számít.

– A részletek uralkodnak a világ felett.

Pisálok a völgy peremén, odalenn mesés liget burjánzik. Az avar alól csodás ciklámenek törnek elő. Mintha madárszárnyak csapkodását hallanám. Egy hatvanas csapódik be öt méternyire a tojásaim alá. Látom a robbanás tüzét. Leszakadt ágak, levelek, ciklámendarabkák rasztere. Szaladok a ház felé, amely a bázisunk. Odabenn az emberek cigarettában pókereznek. Csak a szájuk mozog hangtalanul, mint a némafilmekben. Mekkora bolond vagyok. Hidegvérűnek kell lennem, de ez is hitványság. Baszódjon meg a világmindenség főparancsnoka!

– A tank csikorgó szörnyeteg. Sok szeme van, sok keze és kugliszerű lába.

– A vécén a tükör az arcomat mutatja. Ez Buster Keaton arca.

– Nyugodj meg. Nyugodj meg. Belégzés-kilégzés. Egy, kettő, három, négy… Lélegezz mélyeket. Kapcsold össze biztosítótűkkel a gondolataidat. Míg itt a pillanatok hosszúak, mintha egy fekete lyuk görbült terében lebegnének, valahol a kronométer olyan nyugalmasan csúszik, mint a Mississippi lusta sodra. Civilek fürdenek az Adriai-tengerben.

– Próbáld magasztalni a sebzett világot.[1]

– A tank csikorgó szörnyeteg. Kisgyerekeket eszik reggelire.

– A világ igazságosabb volt, amíg Bruce Lee osztotta az igazságot, mondja nekem Zica, miközben a sáros lövészárokban fekszünk (a lövészárkok per definitionem mindig sárosak) s várjuk a nekünk szánt gránátot, hogy kiírja a patetikus THE END vagy FINE feliratot.

– A történet el lett kúrva. Apró részekre hullott szét, mint a Zolja kézi páncéltörő rakéta a gyertyánerdőben.

– Fraktálok uralkodnak a világ felett.

– Fogalmad sincs neked az életről! – ordít rám Ćipo – Nekem feleségem van és két gyerekem! Te simán leszarod, itt lehetsz a fronton három éven át! Te zöldfülű! Nekem etetnem kell a családot.

Ćipo a ćoljuki akcióban esett el, 1995 nyarán. Tölgyfadeszkákon hevert. Az arcát még nem kezdte ki az enyészet. A homlokán három karcolás látszott. Fehér vászonba tekerve eresztették le a földbe. A föld barnásvörös volt és száraz. Szétmorzsolódott az ujjaink között. A napsugarak ferdén tűztek a sírgödörbe. A halálnak nincs értelme az Ometaljka katonatemetőben. Nem több, csak egy elkoptatott szó a civil szlengben.

–  Lőni fogok mindenre és mindenkire. Hogy felaprítsam a valóságot, mint a fasírozott húst.

*

Jegyzetek:

[1] Adam Zagajewski lengyel kortárs költő világhírűvé vált versének a címe: a New Yorkerben a szeptember 11-i terrortámadások után fekete keretben közölték Próbáld magasztalni a sebzett világot c. versét. Utóbb ez a mondat lett Šehić Hit depo c. verseskötetének (2003) a mottója is.

Az írás eredeti címe és megjelenési helye: Cirkularno pismo. In: Priče sa satnim mehanizmom (Predapokaliptični sevdah),  (Buybook, Sarajevo, 2018).