A lexikonban megint nem jutott hely...

A lexikonban megint nem jutott hely Mandelstamnak
megint hajléktalan olyan nehéz lakást
találni bejelentkezni Moszkvában szinte lehetetlen
A Kaukázus még hívja Ázsia síkföldi erdősége
zúg ezek a napok még hátra vannak
valaki más kavicsokat szed föl a Fekete tenger partján
egyre tart az egyenlőtlen nyomozás bár az uniformis
már új szabású és mind újabb kerekfejű szabó fürdik
mély hajlongások közepette
Becsukod a könyvet mint puskalövés csattan és a fehér
papírpor csiklandozza orrod latin
este van havazik ma már senki sem jön hozzád
aludni térnél de ha ő kopogtat vékony ajtódon
bocsásd be

Most, amikor elvesztetted…

                                              Apámnak

Most, amikor elvesztetted emlékezetedet
és nem tudsz mást, csak tanácstalanul nevetgélni,
szeretnék segíteni – hiszen egykor, mint demiurgosz,
Te nyitottad tágra képzeletemet. Emlékszem kirándulásainkra,
a gyapjas felhőkre, ahogy alacsonyan szálltak a hegyek
nedves erdeje fölött (minden ösvényt ismertél benne),
meg arra a nyári napra, amikor fölmásztunk
a Balti-tenger partján egy hosszú világítótoronyba
és sokáig bámultuk a tenger végtelen hullámait,
fércfonalakként elrongyolt fehér öltéseivel.
Nem felejtem ezt a percet, úgy hiszem, akkor
meg voltál hatva – úgy tűnt, látjuk az egész világot,
ami végtelen, nyugodtan lélegző, kék és tökéletes,
egyszerre éles és ködös, közeli és távoli világ –
éreztük bolygónk kerekségét, hallgattuk a sirályokat,
ahogy ráérősen libegve játszadoztak
a levegő meleg és hűvös áramaiban.
Nem vagyok képes segíteni, nincs több, mint egy emlékezetem.

A késői Beethoven

“Eddig még nem láttam olyan embert,aki egyformán szerette volna
az erényt és a szépséget” (Konfucius)

Senki sem tudja, ki volt a Halhatatlan
Kedves. Ezen kívül minden
világos. A tollas hangjegyek nyugodtan
pihennek az öt vonalas fonalakon,
mint kicsi füstifecskék, akik az Atlanti
Óceánról tértek vissza. Kinek kellene
lennem, hogy tudjak róla szólni,
róla, ki egyre nő. Most már egyedül
vonulunk lelkek és zászlók
nélkül. Éljen a káosz, mondják
magányos ajkaink. Tudjuk,
hogy rendetlenül öltözött,
mohóság-rohamai voltak, nem mindig
volt igazságos barátaihoz.
A barátok száz évet késnek,
hibátlanul mosolygósak. Ki volt
a Halhatatlan Kedves. Biztosan
jobban szerette Beethoven az erényt,
mint a szépet. De a szépség névtelen istene
bujkált benne és engedelmeskednie kellett.
Órákig improvizált. Csak néhány percet
mentettek meg az összes improvizációból.
Ezek a percek nem tartoznak sem a tizenkilencedik,
sem a huszadik századhoz, ahogy a sósav
ablakot mar a bársonyba, amin átjutni
egy még puhább bársonyba, ami vékony,
mint egy pókháló. Nevét ma hajók
és illatszerek viselik. Nem tudni, ki volt
a Halhatatlan Kedves, ha tudnák,
nevének újabb városok és pástétomok
hódolnának. Semmi haszon. Csupán a bársony,
ami a bársony alatt nő, mint a falevélben
rejtőző másik levél, fény az árnyékban.
Végtelen adagiók. Így lélegzik
a kimerült szabadság. A biográfusokat
csak a részletek érdeklik. Miért
gyötörte annyira Karl nevű unokaöccsét.
Miért járt olyan gyorsan. Miért nem ment el
Londonba. Ezen kívül minden világos.
Nem tudjuk, mi a zene. Ki beszél
benne. Kihez szól. Miért hallgat
olyan konokul, miért kanyarog és tér vissza,
ahelyett, hogy egyszerű választ adna,
ahogy ezt a Biblia megköveteli. A jóslatok
nem teljesültek. A kínaiak nem érték el
a Rajnát. Újra kiderült, hogy
a való világ nem létezik, az antikváriusok
nagy megelégedésére. A titok máshol
rejtőzött, nem a katonák hátizsákjaiban,
csak pár füzetben, Grillparzer,
Beethoven és Chopin. A tábornokokat
ólomból és ónból öntik ki, hogy a pokoli
tűz percre megpihenjen a szalma
kilowattjai után. Végtelen adagiók,
de mindenek előtt öröm, a forma
vad öröme, a halál felkacagó nővére.

*

A versek eredeti címe és megjelenési helye: W encyklopedii znowu zabrakło…;Teraz, kiedy straciłeś...; Późny Beethoven. List. Oda do wielosci, Instytut Literacki, Párizs, 1983.; Powrót, Znak, Krakkó, 2003.