Azt hiszem, 1975-ben, ha nem pár évvel később lehetett, hogy Krakkóban Wiesław Paweł Szymańskiéknál megismerkedtem Adam Zagajewski fiatal költővel és kritikussal, pár évvel később a Nowa fala jeles teoretikusával. Ugyanabban az „íróházban” laktak, és Szymański felesége, Danuta asszony vendégszeretete kellemessé tette együttléteinket; ami pedig Adamot illeti, alighanem az első magyar költő voltam, akivel találkozott, mindenesetre érdekeltem őt annyira, hogy amikor megkértem a parányi Fiattal rendelkező Wiesławot, kirándulna-e velem Dębnóba, hogy ott megnézzem magamnak a Wesselényi-kastélyt, ahol Balassi Bálint járt 1590-ben, Zagajewski szintén velünk tartott. Akkor még azt hittem, Balassi „Céliája” Szárkándi Anna volt, de azóta meggyőződtem róla, hogy nem – Eckhardt tévedése mellett több más körülmény szólt e hipotézis ellen, köztük az is, hogy Balassi éppen az Anna férje, Wesselényi Ferenc által szerzett pénzből toborzott magyar katonákat egy török elleni háborúra – ami végül is nem valósult meg. (Azóta találtam egy újabb Célia-jelöltet, lásd tanulmányomat a Kortárs 2019 októberi számában). Mindenesetre kellemes őszi nap volt, a Krakkó és Tarnów közötti Dębnóban fényképezkedtünk Adammal és Wiesławval, akik talán emiatt is részévé váltak a tágabb értelemben vett magyar irodalomtörténetnek; a kirándulásról beszámol Szymański is „Nasz świat” című, feleségével folytatott beszélgetőkönyvében (Lublin, 2017). Mivel Adam Lembergben, lengyel nevén Lwówban született, aztán szüleivel együtt áttelepült és Sziléziában nőtt föl, volt valami, ami összekötött bennünket a lengyelek általános magyarbarátságán túl – én akkor már több, mint húsz éve éltem emigráns-áttelepültként Angliában.

Pár év múlva már azt is tudtam, hogy Zagajewski nemzedékének egyik legtehetségesebb költője, aki bizonyos értelemben a Miłosz-Herbert vonalat folytatja verseiben, összekapcsolva a régi kultúrák szeretetét a természet olyan képeivel, amelyek olykor politikai helyzetjelentésként is olvashatók. Zbigniew Herbert nála nyíltabban politikus, Zagajewski viszont több képpel élénkíti, mondhatnám, dúsítja verseit. Ezek közül egyet magyarra is, angolra is lefordítottam: A lexikonban megint nem jutott hely Mandelstamnak… címűt, ami bekerült a Richard Burns-szal közösen szerkesztett Homage for Mandelstam című többnyelvű, évfordulós Mandelstam-antológiánkba (Cambridge, 1981). A Mandelstam-kultusz méreteit jelzi, hogy Zagajewskin kívül még három lengyel és velem együtt öt magyar költő szerepelt az összesen 55 költőt felvonultató kötetben, amiben benne volt Paul Celan és Geoffrey Hill is.

A huszadik század utolsó két évtizedében Adam Zagajewski sokat utazott, egy ideig Berlinben, majd Párizsban élt, meghívták előadónak Houstonba, a texasi egyetemre, később Chicagóba, de úgy tudom, lengyel állampolgárságát mindvégig megtartotta, és 2001-ben visszaköltözött Krakkóba. Sorra jelentek meg kötetei és ezzel arányban nőtt nemzetközi költői tekintélye, 2004-ben Neustadt-díjat kapott, amit a Nobel előszobájaként szoktak emlegetni. A rendszerváltás után voltak olyan, korábban kevésbé érvényesült lengyel írók vagy költők, aki erősen jobbra sodródtak, de Zagajewski nem tartozott ezek közé. Nyugodtan tovább írta kultúrtörténeti utalásokkal átszőtt verseit, amelyekből mindig előcsillant egy-egy váratlan természeti kép vagy különös jelző. Amerikában Claire Cavanagh, a lengyel vers ottani apostola lett a fordítója, de híre Magyarországra is eljutott, és 2016-ban neki ítélték a Janus Pannonius Fődíjat, amit egy újabb magyar Zagajewski-kötet követett Zsille Gábor jóvoltából. (Zsille már korábban, 2004-ben kiadott egy kötetnyi magyarra fordított Zagajewskit.) Az 1749-nek szánt válogatásom több oldaláról és több korszakban mutatja be Adam Zagajewskit: a Mandelstam- és a Beethoven-vers viszonylag korai, az apjáról írott pedig későbbi korszakából való. Az 1749-ben már korábban megjelent Zagajewski-vers a római városkáról az érett Zagajewski napsütéses, „mediterrán” versei közé tartozik – a derűs öregkor hangulatát tükrözi.