Elfeledett francia írók 1. (Louis-Sébastien Mercier)
Fotó: 1749
Elfeledett francia írók 1. (Louis-Sébastien Mercier)

Ádám Péter új sorozatában feledésre ítélt francia írók műveit ássa elő - mindannyiunk örömére.

Louis-Sébastien Mercier-t (1740-1814) a kortárs írótársadalom, de egy kicsit az utókor is másodvonalbeli firkásznak, grafomán megszállottnak tartotta, holott az író – akinek már életében is vagy száz műve jelent meg – Rétif de la Bretonne mellett egyik legkülönlegesebb és (legalábbis külföldön) egyik legismertebb és legnépszerűbb figurája a francia felvilágosodás évszázadának. Akárcsak Molière, ő is Párizsban született, és akárcsak a vígjátékíró, ő is a Louvre meg a Pont-Neuf tőszomszédságában. Nem csoda, hogy alapos ismerője, sőt rajongója szülővárosának. Nála jobban senki se ismeri Párizst; Mercier tudja a francia főváros minden zegét-zugát, az utcákat és tereket, és jól ismeri a nagyváros lakóit is, nemeseket és közrangúakat, szegényeket és gazdagokat egyaránt.

Tableau de Paris című művében egyszerre zsánerfestője, szociográfusa és jó szemű riportere annak a Párizsnak, amelyben már érezni a levegőben a néhány év múlva kitörő forradalom vihar előtti csöndjét. Az első két kötet 1781-ben jelent meg a svájci Neuchâtelben, de a legteljesebb kiadás tizenkét kötetét 1782 és 1788 között, Amszterdamban adják közre. A sorozatnak inkább külföldön (főleg Németországban) volt sikere, Franciaországban ezeket a párizsi „tablókat” lesajnáló kritika, ha ugyan nem megvetés fogadta. Nemhiába mondta Rivarol: „olyan mű ez, amit az utcán gondoltak el, és egy mérföldkövön vetettek papírra...”

A könyvből az alábbiakban mutatunk be enyhén rövidítve néhány szemelvényt. A szerző írásaiból 1942-ben már megjelent magyarul egy válogatás A forradalmi Párizs címen Kürti Pál fordításában (Officina).

*

Anatómiaóra

Kevesen tudják, milyen borzalmas a háttere Winslow[1] anatómiaóráinak; a híres anatómusnak elvetemült bitangokkal kell szövetkezni, sírásókkal üzletelni, másképp aligha tud hullához jutni. Sőt, az sem megy ritkaságszámba, hogy a pénznek híjával levő orvostanhallgatók éjnek idején bemásznak a temetőbe, és szemfödeléből kibontva egyszerűen ellopják az előző este elföldelt tetemet. A sírt megnyitva feltörik a koporsót, kétrét hajtva puttonyba gyömöszölik a hullát, és már viszik is az anatómiaelőadásra. Persze, miután felboncolták, apróra vagdosták, már nem lehet ugyanoda visszavinni, ahonnét elhozták; ilyenkor vagy a szennycsatornába, vagy valamelyik emésztőgödörbe dobják…

Általában négyen állnak össze, hívnak egy fiákert, és átmásznak a temető falán. Egyik a temetőőr kutyáját tartja féken, másik létrán lemászik a sírgödörbe, harmadik lovagló ülésben vár a fal tetején, fogja a hullát, és már adja is tovább a negyediknek, aki beteszi a fiákerbe. Az elhunyt abban a naiv hitben végzi életét, hogy nyugodtan pihenhet koporsójában, pedig dehogy, a mohó tudásvágy kiragadja sírjából, és egy elhagyott padlásszobába cipeli. (…) És ha valaki, tévedésből, belép egy ilyen házba, el lehet képzelni, milyen meglepetésben lesz része, amikor egy ajtót kinyitva rettenetes kép tárul a szeme elé. Ilyenkor ijedtében hátrahőköl, és elmenekül, ha ugyan ott helyben össze nem rogy. Rémületére és méltatlankodására a fiatal orvostanhallgatók harsány nevetése a válasz. (...)

Nem csoda, hogy annyira szeretik Párizst a szike mesterei; itt nem kell a tanulásért semmilyen áldozatot hozni. Hulla van bőven, ráadásul olcsón. Télvíz idején meg szinte ingyen adják. Az anatómus már tíz-húsz frankért is kap, hogy azután egy aranyért adja tovább a diákjainak. De hát régóta megy az üzletelés sírásók és orvostanhallgatók között. Ennek következtében pedig könnyen megtörténhet, hogy aki ilyen anatómiaórára betéved – borzalmas elgondolni is! – előző nap eltemetett és elsiratott apját, fivérét vagy barátját látja viszont a fekete márványasztalon…

Nyilvános illemhelyek

Ha valami, ezek nagyon hiányoznak ebben a nagyvárosban. Igencsak bajban van az ember, amikor a népes utcákat járva egyszer csak rájön a szükség. Ilyenkor, nincs más megoldás, idegenekhez kell bekéredzkedni. De kopogjanak csak be valahová, lefogadom, hogy ajtónyitás után olyan bizalmatlanul pislognak ránk, mintha cégéres csirkefogók volnánk. Pedig nem akarunk mi semmit elvinni, sőt. Valamikor – bár a palota a francia királyok lakóhelye – a Tuilériák kertjét használták erre a célra. Ott guggoltak a fosók szépen egy sorban a tiszafasövény alatt. Mintha sokan még élvezték is volna, hogy szabad ég alatt, ráadásul a királyi palota kertjében székelhetnek. A parkot meg se lehetett közelíteni, akkora bűzt árasztott. Mígnem Agiviller gróf[2] megsokallta a dolgot, és a sövényt gyökerestül kitépette (…). Azóta, igaz, létesült néhány illemhely, ezekben mindössze néhány garasért bárki könnyíthet magán. De ha történetesen az előkelő Saint-Germain negyedben akad dolga az embernek, és ott jön rá a hasfájás, aligha lesz ideje az illemhelyet megkeresni. Ilyenkor egyesek kinéznek maguknak egy árnyas sétányt, majd dolgukat végezve szépen odébbállnak, mások meg egy mérföldkő mellett tolják le nadrágjukat, rá se hederítve a megbotránkozó tekintetekre. De olyan is akad szép számmal, aki miután kiszáll a leintett fiákerből, a kocsi ülésén csinos kis kupacot hagy maga után, ha már nincs rá ideje, hogy kétrét görnyedve szaladjon a Szajna-partig.

Ma már nem is lehet végigmenni a rakpart sétaútján, holott ez egyik büszkesége a városnak, mert ugyancsak nyitva kell tartania az embernek a szemét, hogy bele ne lépjen valamibe. Egy orvosnak kellene a Szajna két partján végigsétálnia; ő a látvány alapján könnyen képet alkothatna a legelterjedtebb betegségekről (…).

Akkor legalább valami haszna is volna a sok elpotyogtatott ürüléknek. De az orvosok ma fennhordják az orrukat; eszük ágában sincs megnézni, mi van a biliben. Ma már a vizeletvizsgálókat is kinevetik. (…) Pedig itt látható a rakpartokon, hogy ebben a városban milyen a serényen vagy lomhán emésztő gyomrok állapota. De hiába, az orvosok inkább a könyvtárak poros könyveit lapozgatják, pedig itt van, orruk és szemük előtt, a nagy lehetőség, itt aztán tüzetesen lehet tanulmányozni a járványok, egyes ennivalók meg a rossz városi levegő következményeit.

A közkórház[3]

Majd bemegyek a közkórházba – kiált fel a koldusszegény párizsi; apám is ott halt meg, én is ott fogok. És ettől egy kicsit már meg is vigasztalódik. (…) Pedig ez a halál százszorta keservesebb és borzalmasabb, mint a magára hagyott nyomorulté saját otthonában. Itt ugyanis a haldokló szenvedését az embertelen bánásmód is tetézi. Igaz, az orvosoknak nem kell fizetni, és ingyen van az orvosság is. De biztosra vehetjük, hogy a betegnek egy haldokló meg egy hulla közt találnak helyet, és hogy a halál látványa is súlyosbítani fogja a lelkét sanyargató szorongást és rémületet. Miazmás bűzökben kell feküdnie, és panaszos jajszavai aligha jutnak el a despota ápolók füléig. Senki se jön oda hozzá, hogy vigasztalja, bátorítsa. Sőt, az is megtörténhet, hogy tévedésből épp lábadozás közben fogják holttá nyilvánítani: mert a szánalom vak és süket ezen a helyen. Itt nincs együttérzés, nincs figyelmes segítőkészség, nincs könnyes meghatottság. (…) A közkórházban minden bűzhödt és dögletes a nyirkos és áporodott levegő miatt. A sebek szinte órák alatt elfertőződnek (…), és a látszatra legegyszerűbb betegség is súlyos komplikációval jár a miazmás levegőben. Ebben a kórházban a legkisebb seb is halálos, és mindegy, hogy hol van, a fejen-e vagy a lábon. A bizonyíték, csak egyetlen esztendőben, azoknak a nyomorultaknak a megszámlálhatatlanul hosszú sora, akik kórházi ágyon fejezik be életüket. Iszonyatos szám, amit a legnagyobb közönnyel szokás emlegetni!

A clamart-i temető[4]

A halottak, akiket a közkórház valósággal ont magából, a clamart-i temetőben végzik földi útjukat. Hatalmas temető ez, amelyben mindig tátong egy-egy frissen ásott sírverem. Koporsó nincs, a holttesteket csak belevarrják a lepedőbe. A halál beálltával az elhunytat már veszik is le az ágyról, és nem egy halottnak vélt beteg eszmél magára, miközben már varrják rá a durva szövésű szemfödelet, mások meg már azon a saroglyán kiabálják kétségbeesetten, hogy élnek, amely nyugvóhelyükre viszi őket. A saroglyát tizenketten húzzák; és megy mellettük egy piszkos és elhanyagolt pap is, kezében haranggal és feszülettel: ez várja a szegényt, de annak úgyis mindegy. A komor kordé minden áldott nap hajnali négykor gördül ki a közkórház kapuján, és indul el a néma éjszakában. Amerre megy, a mellette lépdelő pap harangja mindenhol felébreszti az alvókat. Csak aki ezen az úton lakik, az tudja, mit jelent e szekér baljós nyikorgása, és milyen érzést hagy maga után a lélekben. A szekér járvány idején naponta négyszer is fordul. És nemritkán félszáz hulla is van rajta. A gyerekeket a felnőttek lábához fektetik. Széles és mély gödörbe helyezik el a holtakat, oltatlan meszet lapátolnak rájuk, de a vermet nem temetik be, a verem nyitva marad, és úgy tátong ott, mintha az egész várost, mintha a város összes lakosát el akarná nyelni. (…) Halottak napján a párizsi csőcselék szívesen jár ki ide ebbe a tágas sírkertbe, annál is inkább, mivel tudja, a szülei után előbb-utóbb az ő útja is ide fog vezetni. Letérdel, imádkozik, majd feláll, és elmegy inni. Nincs itt se piramis, se sírkő, se sírfelirat, se síremlék; csak a puszta térség. Általában ide lopakodnak be éjszakánként, átmászva a falon, a fiatal orvostanhallgatók, innen szerzik be a tanulmányaikhoz szükséges tetemeket. Aki szegény, annak még a teteme se pihenhet nyugalomban, és csak akkor szűnik meg a hatalom, amelyet a társadalom felette gyakorol, amikor már minden emberi formáját elveszíti.

Bolondok

Semmi se idézi jobban eszünkbe az emberi nyomorúság feneketlen mélységeit, mint amikor embertársunkat, bár egy héttel korábban még mi magunk is beszéltünk vele, egyszer csak ledönti lábáról a betegség vagy a kétségbeesés, és ketrecbe zárják, falhoz erősített priccsre fektetik; amikor már látjuk, hogy téveszméi rabjaként már nem is ismeri fel se a rokonokat, se a barátokat, és egyre csak hajtogatja az őrült és zavarodott elme sugallta szavakat.

De engem a nyugodt és együgyűen vigyorgó bolond, aki még a távoli gyermekkornál is mélyebbre süllyed, ennél is jobban megrendít; a tébolyodott, aki kétségbeesetten rázza láncát, korántsem kelt bennem akkora iszonyatot, mint az, aki bambán vigyorogva játszik vele (…). Az őrjöngő tébolyt a párizsi közkórházban[5] gyógyítják legjobban. A fekete hunyor, a fürdő meg a zuhany általában jó hatással van a zavarodott elmére; a fejre, homlokra illesztett borogatás is szokott eredményt hozni. A tengervíz viszont nem ér egy fabatkát sem. Az ópium se rossz, csak vigyázni kell az adagolással. (…)

De hadd beszéljek itt egy költőről, akit én magam is jól ismertem, és aki minden átmenet nélkül billent át rajongásból a mániába. Szegény Gilbert-ről van szó[6] (...); őrajta azután tört ki a téboly, hogy leesett a lóról, és bevitték a közkórházba. Ott annyira rettegett, hogy el ne lopják a kéziratait, hogy fogta a szobája kulcsát, először eldugta, majd lenyelte, pedig az a kulcs megvolt hat hüvelyk. Azt hitte, ezzel meg tudja akadályozni, hogy illetéktelen kezek kutassanak a szobájában. És még három vagy négy napig élt ezzel a kulccsal a gégéjében, és csak boncolás közben értették meg az orvosok, mit is akart mondani, amikor fejére mutatva folyton ezt hajtogatta: nálam a kulcs...

Írnokok az Aprószentek temetőjében[7]

Nekik is meg kell élniük, akárcsak a teológusoknak: de az utóbbiaknál sokkal hasznosabbak, annál is inkább, mivel egyedül ők a tudói a szolgálólányok gyöngéd titkainak; mert a szolgálólányok itt, az Aprószentek temetőjének árkádjai alatt íratják szerelmi vallomásaikat, és itt válaszolnak a szerelmeslevelekre; úgy sugdosnak a nyilvános írnok fülébe, mintha gyóntatópap volna; és a fülke, amelyben a nyilvános írnok üldögél, olyan, mint egy félbevágott gyóntatószék.

Az írnok – orrán pápaszem – leheletével igyekszik felmelegíteni elgémberedő ujjait; potom öt sou-ért árulja tintáját, papírját, pecsétviaszát és stílusát. A királynak meg a minisztereknek címzett kegyelmi kérvénynek tizenkét sou az ára, mivel az iromány cirkalmas gót betűt is tartalmaz, és a stílusa is választékosabb. Az árkádok alatti írnokok tartják fenn a legszorosabb kapcsolatot a miniszterekkel és a királyi ház hercegeivel; az udvarban szinte nem is látni olyan kérvényt, amelyen nem lehet felismerni a kézírásukat.

Az új király uralkodásának első éveiben[8] még a meggazdagodás veszélye is fenyegette őket; akkortájt minden kegyelmi kérvényt befogadtak, elolvastak, sőt, válaszoltak is rájuk; aztán, egyik napról a másikra, a nép és az uralkodó közti kapcsolat megszakadt. Jóllehet már új parókát, csipkés mandzsettájú inget vásároltak maguknak, az árkádok alatt dolgozó nyilvános írnokok szépen visszacsúsztak a korábbi nélkülözésbe.

Ha a titkos szerelmi levelezés nem folytatódna, alighanem ők is a fejük fölött levő csonttárban halmozódó csontvázakat szaporítanák. Mert az árkádok feletti padlástér zsúfolásig tele a kihantolt emberi csontokkal. És a temetőt látogató szolgálólányok harminc nemzedék emberi maradványai és orrfacsaró hullaszag közepette vásárolják az árkádok alatt árult divatos ruhákat, szalagokat, és mondják tollba szerelmesleveleiket...

Lelencház[9]

Csak a legnagyobb megilletődöttséggel léphet be az ember a Lelencház kapuján. A hatalmas teremben kétszáznál is több bölcső van két sorba rendezve, és mindegyik bölcsőben újszülött. Az ártatlan kisdedeket, akiket szüleik sorsukra hagytak, a szégyen, a nyomorúság meg az érzéketlenség hozta erre a helyre. (…) Hogy kinek a gyermekei, nem tudni. Herceg vagy varga, zseni vagy tökfilkó egyformán nemzhette őket. Jean-Jacques Rousseau csecsemője[10] mellett, könnyen lehet, a Cartouche-é[11] aluszik. (…)

Évente nyolcezer gyermeket hagynak itt az intézmény kapuja előtt. A nap minden órájában fogadnak csecsemőt, és nem firtatják, kinek kicsoda az az apja, anyja. És már másnap viszik őket vidékre, bérdajkához, aki kettőt is vállalhat egyszerre. A gyerekek fele két évet sem ér meg. Már kisgyermekkorban elragadja őket a kegyes halál. (…) A párizsi szegénykórház épp átellenben van a lelencházzal[12]. Mintha a sors is jelezné: akik emitt kezdik, amott fogják végezni. A csecsemők felcseperednek, felnőnek, majd a legnehezebb munkákra ítélve élik le életüket, hogy azután, csak átkelve az utca túloldalára, nyomorúságos kórházi ágyon fejezzék be azt az életet, amelynek a szánalom bölcsője volt a kezdete. Sohase tudom megrendülés nélkül nézni ezt az egymással szemben álló két épületet. Mintha a két homlokzat közé sűrűsödne össze mindaz, amit a sors az emberiségnek tartogat.

*

Jegyzetek:

[1] Jacob Benignus Winsløw (1669.1760) dán származású francia orvos és anatómus, 1743-tól a párizsi egyetem anatómia-tanára.

[2] Charles Claude Flahaut de La Billarderie, Agiviller gróf (1730-1993). XVI. Lajos 1774-es trónra lépése után a királyi épületek főfelügyelője.

[3] A szegény-kórházként működő Hôtel-Dieu, amely eredetileg nem mostani helyén, vagyis a Notre-Dame baloldalán, hanem a jobboldalon a Szajna mellett állt. Az épületet 1878-ban bontották le, és építették fel újra a Lebontott lelencház helyén (lásd 9. jegyzet) a Notre-Dame előtti tér túloldalán.

[4] A temető nem a városfalon túli (de Párizshoz közeli) Clamart községben volt, ahogy a névből gondolni lehetne, hanem a mai V. kerületben a rue Fer-à-Moulin mentén, és a közvetlen közelében álló Hôtel de Clamart-ról kapta nevét. A temetőt az 1739-ben közreadott Turgot-féle (Párizst felülnézetből mutató) térképen is jól látni. 1793-ban történt bezártáig ez volt a francia főváros legnagyobb, főleg szegényeknek fenntartott temetője. Az Hôtel-Dieu halottjai közül ide temették mindazokat, akinek hozzátartozói nem tudták kifizetni a Szajna túloldalán levő Aprószentek temetőjében a temetkezési költségeket.

[5] Lásd 3. jegyzet.

[6] Nicolas Joseph Florent Gilbert (1750-1780) lotaringiai születésű költő. Lovasbalesete után az Hôtel-Dieu-be viszik, de csak pár nappal éli túl a koponya-lékelést. A kulcslenyelés feltehetően a féltékeny La Harpe által terjesztett legenda. Alfred de Vigny is írt a költő tragikus sorsáról.

[7] Az Aprószentek temetőjét illetően lásd https://1749.hu/fuggo/essze/villon-kislexikon-1.html

[8] XVI. Lajosról van szó.

[9] A Paulai Szent Vince által 1638-ban alapított Lelencházat (Hôpital des Enfants trouvés) 1672-ben költöztetik át a Notre-Dame előtti tér baloldalára. 1746 és 1747 között új – nagyobb, tágasabb – épületet emelnek az intézménynek, Louis-Sébastien Mercier már erről beszél.

[10] Jean-Jacques Rousseau 1745 és 1752 között a Lelencházra bízta Thérèse Levasseurtől született öt gyermekét, bár tudta, hogy az elhagyott csecsemők alig kétharmada az egyéves kort sem éri meg.

[11] Louis Dominique Garthausen, ragadványnevén Cartouche (1693-1721) a francia fővárosnak a Régensség idején közismert és népszerű bűnözője; elfogják, és a Grève téren kerékbe törik. Egy kicsit Rózsa Sándor francia megfelelője.

[12] Lásd 3. és 7. jegyzet.

Az esszé szerzőjéről
Ádám Péter (1946)

Műfordító, esszéista, újságíró, 1978-tól 1992-ig a Nagyvilág francia rovatvezetője, majd több tanárképző főiskola francia tanszékének tanára. Legutóbbi kötete: Francia kulturális szótár (Corvina, 2004, 2019).