„Ilyen maró gúnnyal, ilyen sziporkázó szellemességgel és indulattal nem írtak pamfletet Voltaire óta” – írta róla Stendhal, aki a „legnagyobb francia stilisztának” tartotta[1]; de Balzac, Dumas, Vigny, Mérimée, sőt – bár fanyalogva –, Sainte-Beuve is elismerte rendkívüli tehetségét. Pedig Paul-Louis Courier a szó hagyományos jelentésében nem is volt „szépíró”, nem írt se verset, se regényt, se visszaemlékezést, se tragédiát, „irodalmi” hagyatéka csak egy tucat pamflet, egy köteg magánlevél meg néhány fordításkísérlet, továbbá Longosz Daphnisz és Chloéjának francia fordítása. Ráadásul az utóbbi csak részben tőle való, lévén Jacques Amyot XVI. századi átültetésének egy általa megtalált epizóddal gyarapított és átdolgozott változata. (Az Amyot-féle fordításból hiányzó epizódot a firenzei Biblioteca Laurenziában fedezte fel, és hogy rajta kívül senki más ne adhassa közre, tintával leöntötte az ógörög kéziratot[2]).

Ahogy Sainte-Beuve nyomán[3]  az irodalomtörténész Albert Thibaudet is írja[4], tulajdonképpen nem is egy Paul-Louis Courier van, hanem kettő, az 1815 előtti meg az 1815 utáni. Az 1815 előtti Courier: iszákjában ógörög klasszikusokat cipelő „hellenista” katona, két csata közt apátsági könyvtárakat bújó „lovas tüzér”, aki huszonegy évesen épp idejében fejezi be a tüzériskolát, hogy – bár rühelli a katonaéletet – Valmytól Wagramig végigharcolja a Forradalom meg a Császárság háborúit. Az 1815 utáni Courier: Loire menti birtokára visszavonuló, szomszédjaival pereskedő szőlősgazda, a népszerű pamfletszerző, akit az esküdtszéknek börtönbüntetéssel sem sikerül elhallgattatnia. A vigneron (szőlősgazda) szó, amely a pamfletekben elmaradhatatlanul követi a szerző nevét, az ő esetében nem foglalkozásnév, hanem „rang”. Courier azt jelzi vele, hogy írásaiban nem az alattvaló szólal meg, hanem a szabadságjogaira büszke honpolgár.

Mivel visszaemlékezéseket nem írt, az 1815 előtti Courier-ról csak az író levelezéséből tudhatunk meg egyet-mást. Ezeket az 1787 és 1812 között keletkezett leveleket, amelyeknek hangja Madame de Sévignére emlékeztet, Courier özvegye gyűjtötte össze az író halála után (Courier-t 1825-ben meggyilkolták), és adta ki őket Lettres de France et d’Italie címen 1829-ben. 1815 után Paul-Louis Courier jószerivel nem is ír mást, csak pamfletet. A levelezés meg a pamflet eléggé távol áll egymástól, a két mű stílusa azonban egy és ugyanaz, ahogyan a szerzőnek a levelekből felsejlő portréja is igen hasonló ahhoz, amelyik a pamfletekből rajzolódik ki.

A portré egy folyton morgó, örökké elégedetlen, szinte mindenkivel perben-haragban álló férfi arcképe, olyan férfié, aki mintha a Restauráció éveiben akarná kiadni magából mindazt a tehetetlen dühöt, indulatot és keserűséget, ami a Császárság éveiben halmozódhatott fel benne. Courier-t nem tévesztette meg a napóleoni dicsőségpropaganda, és a Bourbon Restauráció eufóriája is hidegen hagyta. A Császárság alatt csak magánlevelekben füstölgő Courier képtelen szótlanul tűrni a Restauráció megannyi jogtiprását és önkényeskedését, és vulkánként okádja az új rezsimre a felháborodását. A Restauráció a Császárságnál aligha adhatott több okot zúgolódásra, viszont megajándékozta az országot a méltatlankodás sokáig nélkülözött szabadságjogával. Courier él is a lehetőséggel, annál is inkább, mivel a dohogás az ő esetében létszükséglet, ahogyan egy kicsit a francia nemzeti karakternek is elmaradhatatlan velejárója.

Courier a pamfletírásban is jó hasznát veszi a tüzériskolában tanultaknak: hajszálpontosan céloz, ezért talál telibe minden gúnyos-ironikus megjegyzése. A Courier-féle gyilkosan szellemes pamflet – amely egyformán örököse a Vidéki levelek Pascaljának és Bossuet mennydörgő hitszónoklatainak –, a francia „civil kurázsi” megkerülhetetlen klasszikusa: igaz, nem ás mélyre, de nyelve csiszolt, logikája kifogástalan, érvelése hatásos. A III. köztársaság republikánus antiklerikalizmusát előlegező radikalizmusa a minden politikai rendszert eleve gyanakvással fogadó földbirtokos citoyené, akinek Paul-Louis Courier nemcsak szabadság- és méltányosság-igényét, de politikai eszményeit is kifejezi.

*

Jegyzetek:

[1] Stendhal: Courrier Anglais, établissement du texte par Henri Martineau, tome I, Paris, Le Divan, MCMXXXV, 153., l. még tome II, 103–104., 161., 356–357. Vö. Alain Dejammet: Paul-Louis Courier. Paris, Fayard, 2009. 15.

[2] A „tintafolt-ügyre” vonatkozóan lásd, R. Gaschet, La vie et la mort tragique de Paul-Louis Courier, Paris, Garnier é. n., 93-123.

[3] C.-A. Sainte-Beuve: Causeries du Lundi, tome VI, Paris, Garnier Frères, 1853. 323.

[4] Albert Thibaudet: Histoire de la littérature française de 1789 à nos jours. Stock, Paris, 1936. 90.