A George Orwell: legenda és örökség című monográfia angol eredetijének megjelenése több okból is figyelemreméltó eseménye volt az Orwell személyét és életművét ismertetni hivatott, példátlanul gazdag kritikai irodalom történetének. Első helyen a szerző személye említendő: John Rodden, a nemzetközi Orwell-kritika talán legjelentősebb élő alakjaként a jelen kötettel együtt összesen hét, szerzőként vagy szerkesztőként jegyzett könyvében mutatta be az Állatfarm és az 1984 íróját, rávilágítva az Orwell-életmű és -jelenség korábban ismeretlen vagy félreismert vonásaira. Ha valaki azt gondolná, hogy a több ezer oldalra rúgó Orwell-ismertetés és -értékelés közreadása, megírása, illetve szerkesztése[1] után Rodden aligha mondhat bármi újat Orwellről, az az Európa Kiadó gondozásában 2021-ben, mindössze egy évvel az angol nyelvű eredeti megjelenését követően kiadott kötetet forgatva hamar rá fog ébredni: tévedett.

Témájában és megközelítésében Rodden legújabb Orwell-könyvében óhatatlanul felbukkannak a szerző korábbi publikációinak főbb motívumai – ilyenek a szerzőt kultúrtörténeti szempontból foglalkoztató „reputációtörténet”, a politika és a szépirodalom ellentmondásos, de nem összebékíthetetlen viszonya, a stílus és a személyiség integritásának kérdésköre, az életrajz és az életmű összefüggései stb. A Legenda és örökség saját történeti beágyazottsága azonban így is különös, újszerű fénytörést ad a korábban már elmondottaknak, és lehetőséget kínál vadonatúj felismerések felmutatására. Fontos körülmény ugyanis, hogy a könyv eredeti megjelenése évfordulós eseményhez kapcsolódik: 2020-ban volt hetven éve, hogy életének negyvenhetedik évében, néhány hónappal főműve, az 1984 című disztópia megjelenése után Orwell belehalt hosszan elhúzódó és szinte tudatosan elhanyagolt tüdőbetegségébe. A sors és a polgári törvények iróniája, hogy a gyászos évforduló a nemzetközi könyves szakma és annak tudományos holdudvara számára egyfajta megkönnyebbülést hozott. A bibliai hetven év leteltével ugyanis Orwell életművének lejártak a szerzői jogai. Ilyenformán megnyílt az út az Orwell-regények és esszékötetek viszonylag olcsó újbóli – bizonyos nyelvterületeken és bizonyos művek tekintetében első – kiadása előtt. Bármennyire fogékony is az efféle fordulópontok jelentősége iránt már csak szűkebb szakterülete, a recepciótörténet miatt is, Rodden mégsem említi ezt a dátumot az Orwell „utóéletét” meghatározó négy döntő pillanat – az 1984 fenomenálisan sikeres brit tévéváltozatának első, 1954-es sugárzása, az 1984-es évet közvetlenül megelőző „visszaszámlálás” időszaka, az Orwell születésének centenáriumát jelentő 2003-as év, a New Yorki-i ikertornyok elleni támadást, a „9/11-et”  követő „terrorellenes háború” elindítása – között. (205-206) Ennek ellenére nem lehet véletlen, hogy a szerző hatodik Orwell-könyvének első kiadását éppen a „copyright-diktatúra” végét jelentő évfordulóhoz sikerült igazítani.

Az évfordulós aktualitás a magyar kiadás időzítésében is szerepet játszhatott, de az esetleges könyvpiaci megfontolásokon túl az is jelentős irodalmi eseménnyé avatja a kötet megjelenését, hogy a tájékozódni vágyó, elsősorban anyanyelvén olvasó, szélesebb honi közönség számára 

az Európa Kiadó új Orwell-könyve még akkor is a sorozatos reveláció élményével szolgálhat,

ha a téma iránt érdeklődők adott esetben közeli ismeretségben vannak Orwell főbb műveivel, és a magyarul elérhető kritikai irodalomról is volt alkalmuk képet alkotni. Már csak azért is, mert a magyarul írt vagy magyarra fordított Orwell-irodalom ideológiailag túlvezérelt – ilyen a marxista kultúrkritikus, Raymond Williams Orwell-könyve (Gondolat, 1989) és részben Sükösd Mihály amúgy kiváló, de szűkebb horizontú cikke a Huszonöt fontos angol regényben (Maecenas Lord, 1996). Kvalitásos, de tárgyukat tekintve ugyancsak behatárolt írások a sorozatszerkesztő Nóvé Béla előszavai, melyekkel a Cartaphilus Kiadó Orwell-köteteinek hozzáadott értékét növelte (1999-2006), ami nagyjából elmondható Nóvé személyesebb hangvételű és némileg korszakspecifikus Orwell-olvasójáról is (Krónika Nova Kiadó 2003). A tudományos érdeklődést is kielégíteni hivatott Világirodalmi lexikon 9. kötetének Orwell-címszava (Akadémiai, 1984 [!]) pedig ma már némileg elavultnak tűnik. Ideje volt tehát az Orwell-kritika legújabb eredményeit magyar nyelven is elérhetővé tenni. Más kérdés, hogy Rodden elsősorban angolszász, másodsorban francia-német tájékozódása miatt új Orwell-könyvében elvétve, ha talál magyar vagy közép-európai vonatkozásokat a honi olvasó. Ez annak ellenére van így, hogy volt idő – történelmi léptékkel mérve nem is olyan régen –, amikor sokan érezhettük úgy, hogy az éppen nem legendaként, hanem hétköznapi valóságként megélt orwelli világ akaratlan örökösei leginkább mi, közép-európaiak vagyunk. Ahogy az 1984 szlovák szamizdat kiadásának előszavát jegyző Milan Šimečka írja: 

„Winston Smith történetét olvasva tudatosult bennem a döbbenetes felismerés: saját történetemet olvasom…

A mi hétköznapi életünk [és a könyv szüzséje] közti sokkoló hasonlatosság megélése csöppet sem kellemes vagy szórakoztató”.[2]

Rodden „mentségére szolgál”, hogy az irodalmi reputáció általános tendenciáit feldolgozó, korábbi könyvének Orwell-fejezetében kitért rá, hogy Orwell „profetikus” zsenijének milyen csodálattal adóztak térségünk olyan irodalmi nagyságai, mint Paszternak, Szolzsenyicin és Czesław Miłosz.[3] Mindazonáltal felbukkannak Rodden legújabb Orwell-könyvében is a magyar olvasót közvetlenül megszólító utalások: ilyen például annak kiemelése, hogy Amerikában az Állatfarm negyvenes évekbeli első, igazán értő és alapos tájékozottságról árulkodó ismertetése egy magyar származású brit író, bizonyos Adam de Hegedus tollából származott. (A fordító Csuhai Istvánt illeti az elismerés, hogy az angol eredetiben elírt tulajdonnevet kijavítva közli, 262). Ugyanakkor az itt és most érvényes, Orwell-vonatkozású megállapításokat másfelé, inkább az idő, mint a tér koordinátája mentén érdemes keresgélnünk. Az egyik égetően aktuális utalás geopolitikai jellegű. Rodden jól látja, hogy az 1984-ben megjelenített világrend, melynek alapja a három nagy globális hatalom – Óceánia, Eurázsia és Keletázsia – viszonyait a valóságban leképező hidegháború „megnyerésével”, a Szovjetunió eltűnésével átmenetileg ellenségkép nélkül maradt, így dezorientált és „demoralizálódott” Nyugat 

az Al-Kaida, az ISIS és Észak-Korea mellett Putyin Oroszországában találhatja meg a legmegfelelőbb „pótmumust” (276-277).

Noha Rodden később visszatér „Oroszország viselkedésére Ukrajnában vagy a Krím-félszigeten” (305), azt ő sem láthatta előre, hogy a Szovjetunió területi restaurálására törő Putyin alig másfél évvel az új Orwell-könyv eredeti megjelenése után Ukrajna lerohanásával nagyon is valódi „mumussá” lép elő.

A hideg, forró, vagy „hűvös” háború fejleményeinek orwelli ihletésű megítélése mellett szerzőnk kitér a máig elhúzódó kultúrháborúk nem kevésbé időszerű kérdéskörére is. Rodden Orwell karaktertipológiai jellemzésének fontos részeként tárgyalja az író megalkuvást nem tűrő őszinteségét és a képmutatás azon fajtája iránti megvetését, „amit ma »politikai korrektségnek« neveznénk” (122). Ebben Orwell olyan elődökkel érezhette rokon léleknek magát, mint amilyennek Charles Dickenst látta és láttatta, „kinek fajtáját valahány mai […] hitvány kis ortodox térítő egyazon hévvel gyűlöli”.[4] (149) Jobboldali, hidegháborús kisajátítóinak minden erőfeszítése dacára a munkásemberekkel együttérző, a társadalom peremére szorultak sorsát felvállaló és baloldali eszményeiért fegyvert fogni is kész Orwell (ld. A wigani móló, Csavargóként Párizsban, Londonban és Hódolat Katalóniának) hagyatéka legalább annyira a baloldal öröksége, mint bárki másé. Ezzel együtt a Rodden által „minden értelmiségi nagy testvéreként” emlegetett Orwell nemcsak a sztálinizmus „ostoraként”, (31, 202, 253) hanem saját politikai oldalának „lelkiismereteként” (204, 211 stb.) is elhíresült. Noha ő maga is a radikális francia értelmiséget egy táborba rendező Dreyfus-per óta entellektüelként emlegetett réteg jeles képviselője volt, Orwell erős fenntartásokkal viseltetett saját értelmiségi kasztjának a mindenkori divateszméket kritikátlanul követő tagjai iránt. Mint azt Rodden több ponton is sugallja, a „független elmékből álló nyáj” (196) bégetését hallva Orwell ma is minden bizonnyal ingerülten ragadna tollat. Az önmagát haladónak vélő értelmiség iránti ellenérzéseit Orwell énképe is motiválta, hiszen önmagát azokhoz az egyszerű emberekhez sorolta, akikről W. H. Auden egy versikéjében így vélekedett: „Az utca embere, aki – sajnálatomra – / éles szemű megfigyelő, / az értelmiségiről azt gondolja: / »Megint egy férj, aki félrelő.«  (A szellemes versfordítás a költészetben is járatos fordító, Csuhai István leleménye).

Szókimondásáért, az értelmiség egészét is érő gyakori kritikájáért 

Orwell kapott – és mindmáig kap – jobbról-balról eleget.

Azon nincs mit csodálkozni, hogy a kommunista Szovjetunióval még a II. világháborút követő időkben is rokonszenvező, baloldali amerikai folyóiratok vezető publicistái – Rodden az inkább trockista, mint sztálinista Isaac Rosenfeldet és a szakszervezeti aktivista George Soule-t említi név szerint – lekicsinylő, olykor kifejezetten ellenséges hangon írtak a sztálinizmus szatirikus allegóriájának is tekinthető Állatfarmról. A történelmi háttér – konkrétan a háborús szövetségi rendszer összetételéből adódó politikai lojalitások – ismerete nélkül az már kevésbé tűnhet érthetőnek, hogy Orwell allegorikus-szatirikus politikai állatmeséjének kéziratát a „társutas” szimpátiákkal aligha gyanúsítható T. S. Eliot, a patinás Faber & Faber Kiadó konzervatív-keresztény igazgatója sem találta publikálhatónak – aktuálpolitikai okokból. Ennél is meglepőbb lehet, hogy a szovjetrendszert élete végéig engesztelhetetlen gyűlölettel szemlélő orosz emigráns író, 

Vladimir Nabokov is feltűnő leereszkedéssel nyilatkozott Orwellről,

„a publicisztikus regények […] szálláscsinálói” (355) közé sorolva az 1984 íróját.

A sértő és indokolatlannak tűnő lenézést bizonyos fokig magyarázhatja, hogy az önmagára a modernista formalizmus folytatójaként tekintő Nabokov inkább esztétikai, mint politikai megfontolásokból hangoztatta Orwell-lel kapcsolatos fenntartásait. Szemében – csakúgy, mint Anthony Burgess, vagy a fiatal Rodden ugyancsak a formalista esztétika iránt elkötelezett egykori professzorai szemében – a „tiszta” irodalmat politikai publicisztikával elegyítő Orwell a tömegízléssel megalkuvó middlebrow írónak tűnt. Az orwelli próza rétegzettségének és neves bírálói világnézeti beágyazottságának változatosságáról árulkodik, hogy a Sátáni versekért fatvával sújtott indiai-angol írózseni, Salman Rushdie mindennek épp az ellenkezőjét, „A cethal gyomrában” című 1940-es esszéje „kvietista passzivitását” vetette Orwell szemére. Az már a fordítói mesterség buktatóit jelzi, hogy a helyenként felületesen szerkesztett angol szöveg sajtóhibája nyomán a fordító „leghalkabb passzivitásnak” értelmezi a Rodden által idézett kitételt. Pedig mind Orwellnél magánál,[5] mind az eredeti Rushdie-esszében,[6] mind pedig Rodden más, rokon témájú írásaiban (ilyen az ötvenes évek „dühös fiataljainak” ellentmondásos Orwell-képét elemző 1988-as Rodden-tanulmány) a kvietista jelentésű quietist,[7] nem pedig az adott szövegkörnyezetben sutának ható, valóban „leghalkabb” jelentésű quietest szó szerepel. (155) Kérdés, hogy a fordítónak kötelessége-e korrigálni az eredeti szöveg szerkesztőjének minden hibáját – itt ez a fajta tapintatos kiigazítás elmaradt.

A magyar nyelvű változat minden tartalmi erénye és igényes külső megjelenése ellenére a szerkesztés – vagy éppen a fordítás – terén sajnos nem nő az évfordulóhoz igazított határidő szorításában készült angol eredeti fölébe. Ebben a tekintetben a forrásszöveg javítatlanul maradt elírásai, a láthatólag fel nem ismert irodalmi, kulturális és filozófiai utalások (itt egy Kant-allúzió, ott egy Goethe-regénycím visszhangja, amott egy „jelöletlen” Bunyan-idézet) és a képzavar benyomását keltő melléfogások („A földindulásszerű petárda” mint alfejezet-cím) jelentik a legkisebb, a gyanútlan olvasó számára adott esetben észrevétlen problémát.  Nagyobb a baj, amikor egy-egy félreértett szó vagy kifejezés miatt komoly jelentéstorzulást szenved a magyar szövegváltozat. Ha a fordító jobban belegondol – esetleg alaposabban utánanéz –, mit jelent a brit angolban a public school, a tudományos regiszterben a thrust, vagy a recepcióelméletben használatos niche author kifejezés, akkor bizonyára nem írja le, hogy a méregdrága etoni elitképző az angol „állami iskolák” közé tartozik, hogy egy tanulmánykötet tendenciája „kirohanást” (153) intéz valami ellen, vagy hogy egy, csak a vájtfülű olvasók szűk körében elismert író „piedesztálra emelt szerző”. (227)

A magyar fordításról és annak szerkesztéséről kialakult összbenyomáson valamennyit javítanak a találónak, helyenként szellemesnek mondható megoldások (ilyenek a többnyire szöveghű és figyelemfelkeltő fejezetcímek). Ugyanakkor nem növeli a magyar változat élvezeti értékét a rossz helyre kitett és így félrevezető lábjegyzet („a stílus maga az ember” a 122. helyett a 149. oldal alján), illetve az eredetiben a szerző politikai elfogulatlanságát is szemléltetni hivatott képi illusztrációk szelektív átvétele (az Orwell-motívumokat működtető gúnyrajzok közül a magyar fordításba átkerültek a Bush- és Trump-karikatúrák, de eltűntek a Kennedyt, Clintont vagy éppen a BBC-t kipellengérező ábrázolások).

A magyar változat olvasója jól teszi hát, ha a „forma” helyett a „tartalomra” koncentrál. 

Rodden ugyanis nemcsak Orwellről tud mindent, hanem a vizsgált jelenség, az Orwell-legenda és az orwelli örökség irodalom-, politika- és kultúrtörténeti beágyazottságáról is.

Kiragadott példaként álljon itt, hogy Rodden élesszemű meglátása szerint – Ernest Hemingway mellett – Orwellé az érdem, hogy a korábbi időszak „dagályos, cicerói” stílusát széles körben felváltotta egy, az újságírás legjobb hagyományaiból táplálkozó „világos, egyszerű” dikció. (132) (Ezzel a két író mintegy megelőlegezte a posztmodern stílus barokkos burjánzásait ma is ellensúlyozni képes irodalmi minimalizmust.) Az Orwell-kritika egy másik, nem kevésbé fontos nóvuma annak megállapítása, hogy a Brit-szigetek teafőzési, kulináris vagy éppen képeslapgyűjtési szokásairól írt, szórakoztatóan informatív esszéinek köszönhetően Orwellben a kultúratudomány egyik előfutárát is tisztelhetjük. (137) Érdekes, hogy ezzel párhuzamosan az Orwell-örökség (a sajtó rutinszerű Orwell-utalásai, a hírhedt kukucskáló tévésorozat elnevezése, egy Sting-dal szövege, vagy éppen a recenzens jegyzeteit tartalmazó, londoni szuvenírboltból származó és fedelén Orwell-regényborítót imitáló jegyzetfüzete) maga is a „populáris kultúra” kommersz tárgyává lett. (156)

Forrás: Farkas Ákos

És ami ennél sokkal lényegesebb, afféle önelhárító jóslatként „az 1984 1989-hez vezetett, a berlini fal és a kommunizmus összeomlásához, nem pedig a 101-es szobába” (307). Az irodalom, a kultúra, a tudomány és a politika ilyetén alakulásáért Orwellnek és a hozzá hasonló gondolkodóknak tartozunk hálával. Az orwelli örökség számbavételéért a tudós irodalomtörténészt, John Roddent, az európai fejjel is gondolkodni képes amerikai orwellista munkájának honi megismertetéséért pedig az Európa Kiadót illeti köszönet.

John Rodden: George Orwell – Legenda és örökség. Fordította Csuhai István. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2021. 398 oldal, 4999 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Scenes from an Afterlife: The Legacy of George Orwell (Jelenetek egy utóéletből: George Orwell öröksége, 2003), The Cambridge Companion to George Orwell (Cambridge útikalauz Orwellhez, 2007), az Every Intellectual's Big Brother (Minden értelmiségi Nagy Testvére, 2009), a The Cambridge Introduction to George Orwell (Cambridge bevezető Orwellhez, 2012), George Orwell: The Politics of Literary Reputation (G. O: az irodalmi hírnév politikája, 2017)

[2] Idézi Gottlieb (Erika Gottlieb: The Orwell Conundrum: A Cry of Despair or Faith in the Spirit of Man? Ottawa, CUP, 1992. 25. [A szerző fordítása – F.Á.])

[3] John Rodden: The Politics of Literary Reputation: The Making and Claiming of “St. George Orwell”.  New York és Oxford, OUP, 1989. 211. o.

[4] Nóvé Béla fordítása

[5] George Orwell: „A cethal gyomrában”. Fordította Széky János. In: Uő: Az oroszlán és az egyszarvú. II. köt. Szerkesztette Nóvé Béla. Budapest, Cartaphilus, 2000. 60.

[6] Salman Rushdie: „Outside the Whale.” In: Uő: Imaginary Homelands. London, Granta-Penguin, 1991. 88., 95., 99.

[7] John Rodden: „The Rope That Connects Me Directly with You”. Albion: A Quarterly Journal Concerned with British Studies, Spring, 1988, Vol. 20, No. 1. 60., 64. o.