Hazám

Az iskolában is, az egyetemen is tanultuk ezt a verset, мы проходили, mondja az orosz iskolás, ami általában azt jelenti, hogy tanultuk, de tulajdonképpen nem sokat tudok róla. Magam is így voltam vele egészen ötödéves koromig, amikor az áldott emlékezetű Vujovicsné, Inessza Vlagyimirovna, a Radnóti Gimnázium vezető tanára keze alá kerültem, éretlen, de annál öntudatosabb tanárjelöltként, és az egyik orosz órán éppen ez a költemény volt a tanítandó anyag. Így ötvenhét év elmúltával a részletek elmosódtak, de két mozzanatra élénken emlékszem, annál is inkább, mert ezek aztán egész tanári pályámon elkísértek. Az egyik a negyvenöt perces éber készenlét eufóriája vagy éppen kimerítő gyötrelme, a másik az állandó harc a vágtató percekkel, amelyben az idő kivétel nélkül mindig legyűrt, és felborította a még oly gondosan elkészített óravázlatomat is.

A vers címe Родина, magyarul lehetne Haza / A haza / Hon / A hon, de a tartalomnak megfelelően, és a magyar költészeti hagyománnyal összhangban (József Attila, Babits Mihály) nem lehet más a cím, mint ez: Hazám, és a két másik fordító – Lator László és Galgóczy Árpád – is ezt választotta. Érdemes megjegyezni, hogy az orosz nyelvben két szó is jelöli a hazát: a Родина (így, nagybetűvel) a női princípium megtestesítője, a szülőhaza, hiszen a рожать, родить – szül igepárból képződött. A másik, az отчизна, ünnepélyesebb, emelkedettebb, egyben a férfiúi princípium megtestesítője, lévén az отец – apa szó származéka (v. ö.: német Vaterland).

A vers felépítése és mondandója kristálytiszta: az első hatsoros strófában a költő elveti a hivatalos, birodalmi szemléletű honszeretet, a másodikban húsz soron keresztül azt a hont írja le, amelyet szeret: a sokszínű, tágas táj jellegzetességeit, a paraszti lét attribútumait, a muzsik munkáját és mulatságát.

A szeretem szóval verset kezdeni kockázatos, mert két rövid szótaggal kezdődik, és ha utána magánhangzóval kezdődő szó következik, akkor négy szótagon keresztül nem indul el a ritmus lüktetése. Az általam választott megoldásban az értelmi hangsúly segít: az én hangsúlytalan, a szeretem erős hangsúlyt kap, és ez átértelmezi, jambussá változtatja a pirrichiust.

Furcsa szerelemmel – folytatódik a sor, és nem tagadom: ez Galgóczy Árpád fordítását visszhangozza, annál is inkább, mert gyűjteményes kötetének is ez a címe. Nagy kincse a magyar nyelvnek, hogy – ellentétben például az orosszal – képes különbséget tenni az erotikus és nem erotikus tartalmú vonzalom között. De van a szónak egy – ma már ritkábban használt - fokozott szeretet jelentése is, és – mint A magyar nyelv történeti és etimológiai szótára írja: ez „csak később vált a nemi vonzódás sajátos jelölőjévé”. Ez a ritkább jelentés éppen a hon szóval társulva gyakori a tizenkilencedik század első felének költészetében, Vörösmarty például így ír Liszt Ferenchez című költeményében: „És ha honszerelmet költenél fel, … Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal”, Petőfi A hazáról-ban: „Csak mécsvilágom s honszerelmem ég”. (A magyar nyelv értelmező szótárának példái.)

Szép fordítói feladat volt a három tagadó mondat gondolatritmusának visszaadása. A végén lévő отрадное мечтанье meggondolkodtatott: jelentése kétségkívül örömteli ábrándozás, ami helyett szívesen írtam volna rajongást, lelkes imádatot, de végül úgy gondoltam: Lermontov jobban tudta.

A második versszak felsorolásának kihívása a szeret ige ismétlődése. Ebben a részben háromszor fordul elő, és a nehézséget a magyar nyelv legbonyolultabb jelenségeinek egyike, a határozott és határozatlan tárgy, illetve a határozott és határozatlan (leánykori nevén tárgyi és alanyi ragozás) megkülönböztetése okozta. Különösen a második előfordulás fogós. Addig rendben van, hogy szeretek kocogni. A tárgyként szereplő főnévi igenévnek nincs tárgya, tehát a szeret ige határozatlan (alanyi) ragozású lesz. Ha – az orosz szöveget leegyszerűsítve - úgy folytatom, hogy nézni a faluk fényeit, akkor a főnévi igenévnek határozott tárgya van (a fényeit), tehát maga a főnévi igenév is határozott tárgy lesz, és határozott (tárgyas) ragozást követel. Két fordító kollégám merőben különböző módon oldotta meg a problémát. Lator László így:

Szeretem döcögős dűlökön szekerezve
Lomhán fúrni az éj homályába szemem         
S szállást áhítva már, megpillantani messze
Egy falu remegő fényeit.

Vagyis a szekerezve határozói igenévvel elkerülte, hogy a szekerezés legyen a (határozatlan) tárgy, a fúrni és a megpillantani főnévi igenévnek egyaránt határozott tárgya van, így nekik a szeretem alak dukál.

Galgóczy így ír:

Kopár dűlőúton be jó robogni éjjel,
És látni vágtató szekérről szerteszét
Szállásról álmodón, birkózva a sötéttel,
Szorongó kis faluk pislákoló tüzét.

Vagyis a jó melléknévi állítmánnyal egy huszárvágással elkerüli a szeret igét és a vele járó ragozási bonyodalmakat, igaz, így az ige eggyel kevesebbszer szerepel, én pedig úgy érzem: Lermontov nem véletlenül ismétli háromszor. Ezért a magam megoldása:

Szeretek földúton kocogni rossz szekéren,
Miközben lassan rám esteledik,             
Keresve útfelen, szállásra vágyva éppen,
A bánatos faluk hunyorgó fényeit.

Érdemes sorra venni a paraszti élet reáliáit, amelyekről a költő azt állítja, hogy szereti. Az első a дымок спаленной жнивы. A жнива minden szótár szerint tarló, az égetése pedig a kártevőktől és gyomoktól való megszabadulás évszázados (ma már veszélyesnek tartott és tiltott) módszere. Éppen ezért furcsállom, hogy Galgóczy, akinek voltak mezőgazdasági tapasztalatai, széna füstjéről ír, márpedig ha a széna ég, az csak baj lehet. Ugyancsak meglepett Lator, aki gurdaly-tüzet emleget. Itt nemcsak az a gond, hogy jelentése – a Czuczuor-Fogarasi féle A magyar nyelv szótára szerint - összebonyolodott nagy vastag burján v. gaz, melyet nehéz elválasztani egymástól (tehát csak részben fedi az eredeti jelentést), hanem még inkább az, hogy a köznyelvben ritka szatmárvidéki és erdélyi tájszó, ez pedig nagyon nem illik Lermontovhoz.

A következő sor - В степи ночующий обоз – újabb nehézséget jelent. Először is, a kétszótagú обоз szónak az ötszótagos szekérkaraván a megfelelője, ráadásul ott van még a sztyep vagy sztyeppe, és az éjszakázás. Mindez együtt nem férhet bele a nyolcszótagos jambikus magyar verssorba. Lator egy szót visszatolt az előző sorba, így egész pontos lett a megoldása: a sztyeppen / Éjszakázó szekereket. Galgóczy már csak egy járműről ír: A sztyeppén háló szekeret. Én a sztyeppet meg a hálást hagytam ki: az éji szekérkaravánt. Érdekes lenne tudni, hogy kinek melyik megoldás tetszik jobban és miért.

A következő sorpárt két reália és két szín határozza meg: a vetés és a nyírfa, illetve a sárga és a fehér. Galgóczynál és nálam a rímhívó szó a füstjét, amire kínálkozik a rím: ezüstjét. Ő a fehéret is meghagyta, én feleslegesnek tartottam, lévén a fa hivatalos neve fehér vagy ezüst nyír. Viszont beloptam a чета – pár szót és a karcsú jelzőt, ami a nyírfáról szóló népies műdal (egykor) közismert magyar szövegében megtalálható. (Karcsú törzse hajlik…) Ami a vetést illeti, én egy árnyalatnyit konkretizáltam, tudván, hogy az a sárga vetés minden bizonnyal rozs lehetett, ráadásul erre késztetett Siskin (1832-1898) híres festménye, a Rozs, amely valamikor orosz irodalom tankönyvemet díszítette.

Hárman háromféleképpen oldottuk meg a полное гумно kifejezés átültetését. Galgóczy szerint mező, dús búzakazal, Latornál búzaasztag (ami a vigaszt ad kifejezés rímje). A гумно jelentheti egyfelől azt a kitaposott térséget, ahová a gabonát behordják, és ahol kicsépelik – az a szérű, de jelentheti azt az építményt is, ahol a kicsépelt magot tárolják, vagyis csűr, pajta. Én ez utóbbi mellett tettem le a voksom.

Az изба (rönkből épült) parasztház. A szóról annyit, hogy germán eredetű, a német Stube – szoba rokona, és eredetileg fűtött helyiséget jelentett. Az изба jellegzetes díszítése a faragás, ez is ott van a versben: С резными ставнями окно – faragott spalettájú ablak, akárcsak a zsúptető, amely kézzel gondosan kicsépelt rozs után nyert egyenes szálú szalmából készül. Galgóczy jelzőkkel kissé tovább színezi a látványt: (nézem a) sok esetlen / Szegényes-szürke zsuptetőt, / Cifra zsalus házak csoportját. Lator három szóba sűríti: Cifrazsalus ház, zsúptető, nálam marad a két sor, és csupán egy kicsinyítő képzőt toldottam bele (mi tagadás, azt is a szótagszám kedvéért): A házikót a zsúptetővel, S a faragásos ablakot. Mind a hárman kihagytuk – és az olvasó ismeretére bíztuk -, hogy a szó legszorosabb jelentéséhez tartozik a ház anyaga és falusi volta, a kőből, téglából épített, városi vagy városias építmény ugyanis nem изба, hanem дом.

A verset paraszti mulatság jelenete zárja. Ünnep este Topogva, kurjongatva ropják (Galgóczy), Járják dobbantva, füttyögetve (Lator), ropják, hetykén füttyögetve (Soproni), de az előbbiek szerint a részeg muzsikok; boros kedvvel a muzsikok. Lermontov pontosabb megfigyelő: táncolnak (a jelenlévők) a részeg muzsikok beszélgetése közben/kíséretében. Ropják hetykén füttyögetve, / Vagy motyorognak részeg muzsikok. Egy kitűnő barátom, aki hosszú éveket töltött újságíróként Oroszországban, megerősített, hogy aki igazán részeg, az nem táncol, és a beszédére is joggal alkalmazható a motyorog ige. (NB. A táncra két orosz szó van: танцевать és плясать. Az utóbbi, amely a versben szerepel, a népi táncot jelenti – ellentétben az előkelőbb, polgárias művelettel, így a ropják, járják egyaránt pontos megoldás.)

A vers zárószava Под говор пьяных мужичков tartalmaz egy -чк- képzőt, ami az adott szövegösszefüggésben szeretetteli kicsinyítő árnyalatot kölcsönöz a szónak, és amit a magyar nyelvben aligha lehet visszaadni, mert a -csk- képzőben egy árnyalattal több a gunyoros, pejoratív mellékíz.

Hazám
Отчизна

Én szeretem hazám, de furcsa szerelemmel,
Melyet nem győz le józan értelem.
Se véren vett dicsőség nem kell,
Se büszke rend öntelt nyugalma, nem,
Se ősi múlt szentséges hagyománya
Nem készti lelkemet boldog ábrándozásra.

De szeretem – nem is tudom, miért -
A sztyeppjei hideg mély hallgatását,
A rengetegjei hajladozását,
Folyói áradó, tengerré vált vizét.
Szeretek földúton kocogni rossz szekéren,
Miközben lassan rám esteledik,             
Keresve útfelen, szállásra vágyva éppen,
A bánatos faluk hunyorgó fényeit.
És szeretem a tarló füstjét,
Az éji szekérkaravánt,
A sárga rozst, két nyír ezüstjét
A dombon, karcsú, ifjú párt.
Sokan nem értik, ám örömmel
Látom a telt csűrt, dús magot,
A házikót a zsúptetővel,
S a faragásos ablakot.
És ünnepen, ha harmatos az este,
Éjfélig is elnézni kész vagyok,
Hogy ropják hetykén füttyögetve,
Vagy motyorognak részeg muzsikok.