Ночевала тучка золотая... - sóhajtja mellettem a szálloda teraszán a feleségem, Tánya, s én folytatom: На груди утёса-великана. Arany fellegecske éjszakázott a sziklaóriás keblén. Sziklaóriás ugyan nincs a láthatáron, annál inkább van arany fellegecske. Mindennapi esti színjáték ez itt Madeira szigetén, és mi nem tudunk betelni a látvánnyal. De ezúttal a Lermontov-sorpár bekúszik a tudatom alá, s reggel arra ébredek, hogy már magyarul mormolom: Arany fellegecske éjszakára / Megpihent a roppant szikla keblén. Mire aztán az ötórás út végén leszáll velünk a gép Ferihegyen, már nagyjából kész az egész vers. Később persze még jön jónéhány órai csiszolgatás, mire úgy, ahogy elégedett leszek a művel.

Aztán szokásom szerint előveszem a „konkurenseket”. Az Európa Könyvkiadó 1974-es válogatottja két fordítást is tartalmaz. Érdemes idézni őket teljes terjedelmükben.

Szabó Lőrinc fordítása:

A szikla

Éjszakára pici arany felhő
Szállt a roppant szikla kebelére,
S ahogy ébredt a hajnali szellő,
Visszaröppent a sugaras égbe.

Harmatos nyomát az ölelésnek
Még sokáig őrizte a vén szirt:
Ráncos szeme a semmibe révedt         
S némán sajgott zord kő-szíve, és sírt.

Lator Lászlóé:

A szikla

Elszunnyadt egy arany fellegecske
Kebelén a sziklaóriásnak.
Jókor reggel tovalebbent másnap,
Játszadozott az égen repesve.

De a helyén hűvös harmatocska 
Fénylett. A vén ráncos szikla mélyen
Elmerülve áll a puszta téren,
És magányos sorsát siratozza.

Természetesen lefordította Galgóczy Árpád is, akit éppen Lermontov iránti rajongása tett fordítóvá – a GULAG-szigetvilág egyik zugában.

A sziklaszirt

A hatalmas sziklaszirt ölében
Szép arany felhőcske éjszakázott;
Pirkadatkor gyorsan messze szállott,
Vígan játszadozva fent az égen.

Ám a vén szirt ránca hajlatában
Nedves nyom maradt. S ő egymagában
Áll, mereng a rászakadt magányban,
S csöndben sírdogál a pusztaságban.

Mindegyikben találok szép megoldásokat és kevésbé sikereseket is. Mindhárom hibátlanul adja vissza a romantikus lélek attribútumait, a költőiséget.

Érdemes elgondolkodni a verskezdés különbségein. Az talán kevésbé fontos, hogy a felhő a kebelén, keblén szunnyadt el az óriásnak, vagy az ölében (Lermontov az előbbit állítja), érdekesebb, hogy a költő elsőnek a felhőcskét mutatja, és csak utána a sziklát – ezzel szemben Galgóczy megfordítja a sorrendet.

Ugyancsak érdemes összevetni a vers zárását. Ezt Galgóczynál érzem a legjobbnak: a пустыня - pusztaság Lermontov képvilágának fontos eleme (nem puszta tér), és nem helyettesíti a semmibe révedt. Különösen kényes a záró szó: érzésem szerint Szabó Lőrinc megoldása már-már a kínrím határát súrolja (vén szirt – és sírt). Lator siratozza szavát a gugli kizárólag tájnyelvi környezetben mutatja, Lermontovtól pedig idegen a tájnyelvi elemek használata a költői beszédben (népies szereplők esetében módjával előfordul).

Az eredeti vers hibátlan trocheusait, melyek közé lendületfokozón illeszkednek bele a pirrichiusok, legszerencsésebben Galgóczy imitálja, főképp a sorok második felének pontos ritmusával (a másik két fordítás lazábban kezeli a ritmust). Az ölelkező rímeket (abba) Szabó Lőrinc meglepő módon páros rímekkel fordítja, ami érzésem szerint elvesz valamicskét a vers eleganciájából. Galgóczy viszont a második strófában bokorrímet (aaaa) használ, ami némiképp ügyetlenül hangzik.

Van a versnek még egy fordítása, amely nem került be egyik általam ismert válogatásba sem, pedig magyar nyelven ezt ismerik a legtöbben, még betéve is, ez pedig Kapuvári Béla munkája, Csajkovszkij kórusművéhez. Magam is énekeltem ezelőtt vagy hatvan évvel a felejthetetlen Ugrin tanár úr vezetésével az Ifjú Zenebarátok kórusában.

Érdemes ezt is ideiktatni:

A bérc

Kicsiny bíbor felleg arany szárnyon
Gránit bércre szállott éjszakára.
Hajnaltájt az égre visszaszállva,
Tovaúszott vígan, fénybejátszón.

De a gránit mély redői vágyva
Hűs nyomát még őrzik. Eltűnődve
Áll a csúcs. És csendesen hull könnye.
Szikla bár, de mégis fáj magánya.

Ez a fordítás ékes példája, hogy az énekelt szöveg egy fokozattal tovább növeli a fordítás kötöttségét, hiszen a zene frazírozásán a fordító nem változtathat, ahhoz is alkalmazkodnia kell. Kapuvári ezt igazán remekül oldotta meg. Nem végeztem hangstatisztikát, de az az érzésem, hogy a mássalhangzó-magánhangzó arány ebben a fordításban a többihez képest ez utóbbi felé tolódott el. Külön kiemelném a pirrichiuszos sorkezdéseket (tovaúszott, de a gránit), amivel ellentétben különösen nyomatékos és drámai a második sor eleje, a gránit bércre. Az utolsó sor magyarázóbb, összefoglalóbb az eredetinél, de ez is összhangban van a zenével. Az utolsó szó pedig gyönyörűen csengeti ki az „üres” záró oktávot, pontosan úgy, mint az eredetiben a пустыня.

Úgy gondolom, a fenti sorokból elég világosan kitetszik, milyen igényeket támasztok a versfordítások iránt, a sajátjaimat is beleértve. Itt most talán a saját fordításom elemzésének kéne következni, de ezt meghagynám másnak, elfogulatlanabb értékelőimnek.

A bérc
(Утес)

Arany fellegecske éjszakára
Megpihent a roppant szikla keblén.
Tovalibbent virradatra kelvén,
Ég azúrján játszi táncot járva.

Ám nyomán, a vénhedt sziklaszálnak
Harmat ül redőin. Egymagában
Áll a bérc töprengve, s bánatában
Csendesen zokog a pusztaságnak.