1749: Hogyan mutatnád be Fiona McPhillips, ír származású írót, újságírót a hazai közönségnek, akinek most jelenik meg először regénye magyarul?

Smid Róbert: Az újságírói tevékenységén alapul a viszonylag késeinek mondható szépírói debütálása. Egyrészt a When We Were Silentben azok a témák állnak a középpontban, amelyekkel zsurnalisztaként is foglalkozik: a nő saját testéhez való joga, a transzgenerációs traumák és az abúzus. Másrészt – és ez remélem, hogy a magyar fordításban is átjön majd – nagyon jól ír, gördülékenyek a mondatai, logikus a regény felépítése, a regény végére érve átlátható a szerkezete. Nyilván ezt megtámogatja McPhillips olvasottsága is, úgy a klasszikusok és az azokhoz kapcsolódó irodalomelméleti szövegek (van a regényben csipetnyi auto-, illetve metafikció is), mint a kortárs zsánerirodalom terén. Ezt jelzi, hogy a regény írása közben alapos esszékben járta körül például a „dark academia” irodalmi trendet, amelyhez a saját műve is csatlakozik. Emellett pedig van jelentősége a szerző ír származásának is: ha abban az értelemben nem is szerelmeslevél ez Dublinnak, mint Alasdair Gray Poor Things című regénye – amelyből tavaly készült filmadaptáció (Szegény párák) – az Edinburghnak címezve, de lényegesek benne azok a részek, amelyek a főváros ’80-as évekbeli képének mozaikjait festik meg.

1749: When We Were Silent – A hallgatás sebei című könyve egy magániskola zárt falai közé enged betekintést, ahol a bántalmazás, az abúzus, ezek elhallgatása, illetve a másság elítélése, a kirekesztés szinte mindennapos jelenség. Mik azok az írói fogások, amelyek hitelessé és különlegessé teszik a regényt, a komoly, nálunk sokszor még mindig tabusított témák feldolgozását?

SR: Azt már mondtam, hogy nagyon jól kimunkált irodalmi nyelvet talált az E/1-es elbeszélő szólamhoz McPhillips, tehát nem a primer tanúságtételi diskurzus változását követhetjük végig a szövegben, például a töredezett, roncsolt nyelvhasználattól az absztrahálásokon át a reflexív megfogalmazásmódig. Amivel a tabutémák reprezentációja során él a regény, az inkább a jelennek és a ’80-as éveknek a kontrasztosítása, és ebből fakad a hatása is. Ahogy a ’80-as évek atmoszféráját megteremti a mű, az nekem kicsit hasonlított a korai Ellisre, mondjuk A vonzás szabályaira: megtudjuk, ki milyen zenét hallgat és hogyan öltözködik. De ez csak megágyaz annak, hogy ki miként reagál arra, hogy a főszereplőt, Lout, és barátnőit, Tinát és Shaunát zaklatják a Highfield magániskolában. Ez az egyébként ismerősnek és autentikusnak ható közeg, ahol a döntési helyzetben lévő, hatalommal bíró nők asszisztálnak a férfiak zűrös ügyeinek eltussolásához, különösen sokkolóan hat ma a #metoo-mozgalom után. Én a regény teljesítményét ebben a két idősíkot nemcsak a történetvezetés szempontjából ütköztető – hiszen mégiscsak crime fictionről van szó, ahol lassan összeállnak a részletek –, de az abúzus recepciójának történeti változásai színre vitelekor is hasznosító technikában jelölném ki.

1749: Az iskola egyfajta minitársadalomként az ír társadalom képe lesz, de univerzálisan is jól működik, hiszen a regény olvasása során – sajnos – sok ismerős helyzettel találhatjuk magunkat szembe. Milyenek ezek a családok, milyen ez a regénybeli társadalom?

SR: Ezt a toposzt nemcsak McPhillips könyve, de több más alkotás is kihasználta az utóbbi években a Saltburntől a Gossip Girl rebootján át a Maxton Hall című német sorozatig, illetve a Dear White People sorozatverziójának utolsó két évadáig: a privilégiumokkal nem rendelkező, szegény körülmények között nevelkedett diák bekerül az elit belső körébe. Az iskola a társadalom leképezése révén válik mikrokozmosszá, ahol az egyenlőtlenségek intenzívebben lehetnek jelen, ezáltal pedig kiélezettebbek a konfliktusok, és lehetőség nyílik a kisebbségi identitások sűrítésére, az elnyomás koncentráltabb bemutatására is. És hogy milyenek a családok? A When We Were Silent ugye egy middlebrow regény, így nem lehet összemérni magasirodalmi társaival, mégis érdekes lehet, hogy ellentétben a honi olvasóközönség számára már ismert északír és ír szerzőkkel, mint amilyen Anna Burns, Sebastian Barry vagy Colm Tóibín, McPhillips nem annyira explicit módon utal a ’80-as évekbeli dublini életre. De azért annyiban talán mégis, hogy valamennyi anya nemcsak a pocsék szerelmi élete miatt menekül az alkoholhoz, hanem vélhetőleg az akkori megélhetési válság és a munkanélküliség miatt vedel napközben is.

1749: A több idősíkot mozgató narráció (az elhallgatásokkal és titkokkal terhelt történés valós ideje több mint húsz évvel ezelőtt és a jelen ideje) feszesen, kiváló dramaturgiai érzékkel tárja elénk az eseményeket, a képkockák lassan egésszé állnak össze. Érdekes, ahogy a párhuzamos történetmesélés egyszerre találkozik a regény azon nem titkolt szándékával is, hogy bemutassa, a mai negyvenes generáció idején mind a tolerancia, mind a bűnelkövetés tekintetében mennyivel rosszabb volt a helyzet. Mi az, ami téged megérintett a könyvben személyesen, és mire hívnád fel a figyelmet a regény társadalmi üzeneteiből?

Nagyon jó analízis, erre céloztam én is korábban. Ahogy mondtam, az iskola toposza miatt nagyon koncentrált a regény dramaturgiája, mindegyik szereplő jelentőséggel bír, és a konfliktusokat kiélezik a köztük lévő kapcsolatok: a történet onnan indul, hogy Lout megkeresi Ronan, és arra kéri, segítsen neki pert indítani a volt iskolájuk ellen. Ronan annak a Shaunának a testvére, aki anno nem állt ki Lou mellett, amikor a lány először lépett volna fel az iskolában zajló abúzusok ellen, pedig a kettejük közötti kapcsolatból egy ilyen árulás nem következett volna… Szóval jól meg van csinálva a regény, és ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalmi misszióját teljesítse, ami valóban az lenne leginkább, hogy ráeszméljünk: mennyire természetesnek tűnt még negyven éve, hogy aki a nemi és intézményi hierarchia csúcsán van, azt nem értheti bántódás. Ami még kifejezetten tetszett – egyetemi ember lévén a campus novel zsánerének rajongójaként –, hogy bár McPhillips az említett, dark academia trendről szóló esszéiben olyan történetekkel példálózik, amelyek elsősorban művészeti iskolákban játszódnak, a saját regényében az abúzus terepe a sport – úszás és jégkorong –, ezzel a két területen folyó képzésben megmutatkozó hasonló erőszakmintákra és visszaélési lehetőségekre rávilágítva.