Alasdair Grayről (1934-2019) a magyar olvasók nem sokat hallottak a Szegény párák című film sikeréig, és talán azt sem sokan vették észre, hogy a film egy regény alapján készült. Pedig az eredetileg 1992-ben kiadott könyv 

az egyik legjelentősebb posztmodern skót író legnépszerűbb, számos díjjal jutalmazott könyve.

Gray műveiben egymás mellett és egymást kiegészítve jelent meg a fantázia és a skót kisebbségi élet valósága, mégpedig az eredetileg képzőművésznek tanult szerző saját könyv- és látványterve, illetve illusztrációi kíséretében. A film a könyv vizuális világától, skót gyökereitől, és a történet számos narratív héjától és elbeszélőjétől inkább szabadulni igyekezett: a regénynek csak a magját, Dr. Archibald McCandless 1909-es kötetét tartotta meg, a fókuszt pedig afelé tolta, ahogy a női főszereplő, a huszonöt éves Bella Baxter fejébe operált gyermekagy felfedezi, élvezi és használja a világot és a szexualitást.

Kétségtelenül benne van Gray regényében ez a vonal is, bár 

a könyv sokkal kevesebbet időzik Bella hálószobáiban vagy a párizsi bordélyban, mint a film,

és arról is csak a Baxteréknek küldött levelekből hallunk. Amikor először látja Bellát, és felelősségre vonja Godwin Bysshe Baxtert, hatalmas termetű orvosegyetemi kollégáját, aki saját apja zseniális sebészeti megoldásait a jelek szerint még tovább fejlesztette, Archie azzal vádolja Baxtert, hogy saját vágyai kielégítésére alkotott magának egy tökéletes nőt, csodálatos testtel és tiszta, üres, gyermeki, nevelhető aggyal. Ezt Baxter visszautasítja – ő csak megmentett egy szegény boldogtalant, aki eldobta az életét; ő csak azt akarta, hogy valaki ne az óriási, csúf szörnyeteget lássa benne, hanem szeretettel nézzen rá. A Pygmalion-szál mindenképp nagyon erős, bár a helyzet az apai érzelmeket hívja elő Baxterből.

Gray azonban nem egy magányos éjszaka álmatlan óráit elűző szexuális fantáziát publikált – olyat ugyanis már írt korábban, 1982, Janine címmel,

 de az a könyv is sokkal többet mutatott a világból pornóként is működő verbális fantáziáknál. És a fantáziálást sem engedte szabadjára: az elbeszélő-főszereplő, Jock minden jelenetet többször megállít, visszateker, újraformál, mondván, úgyis most találja ki őket, viselkedhetnek és öltözhetnek a nőalakjai úgy, ahogy ő akarja. Itt is volt szegény sorból felemelkedő glasgow-i fiatalember (ezúttal műszaki értelmiségi), valamint kitekintés helyi és világpolitikára, és itt is kiderült, hogy mindannyian a világ nagy rendszereinek áldozatai vagyunk, melyek sokkal erősebb és kegyetlenebb kötelékben tartanak, mint amilyet kétségbeesett fantáziálásai során Jock el tud képzelni. Konstrukciók vagyunk, egy személytelen rendszer alkotásai. Ebben a helyzetben kell hétköznapi hősként viselkedni.

1992-ben, a Szegény párák megjelenése idején Alasdair Gray már sokadik könyvénél tartott. Első regénye, a Lanark (1981) a kritika szerint új életet lehelt a skót regényírásba, és még Anthony Burgess elismerését is kivívta, mivel a regény egyik szálát, egy önéletrajzi jellegű, egyszerű családból származó skót fiatalember fejlődésregényét disztópikus történettel tükrözi a másik szálon. Az utópia-disztópia-fantázia ellensúlyozására mindig ott van műveiben Glasgow, a szülővárosa, attól az időtől kezdve, amikor a Brit Birodalom felemelkedését segítette a mérnökeivel, orvosaival, katonáival és hajógyáraival, odáig, ahogy üres homlokzati dísszé változott, amikor az iparát és kereskedelmét kiszervezték alóla, olajkitermelését mások kezébe adták, és csak mint nukleáris lerakat – egyúttal potenciális nukleáris célpont – játszhatott szerepet, illetve mint díszlet Európa kulturális fővárosaként (1990). Gray természetesnek vette, a politikának az a dolga, hogy helyi kézben tartsa a hatalmat, és saját munkásai, polgárai szükségleteire figyeljen. Mások nem így látták: a The Scotsman egy 2020-as cikke az új kor hajnalaként emlékszik erre az időre, amikor rengeteg befektetés érkezett a városba és megújultak az utcák, az épületek, a közlekedés, bár azt ők is elismerték, hogy az a pénz, amit a város kitakarítására, felújítására költöttek, mintha elkerülte volna a helyi rászorulókat.

A Szegény párák sem fest szívderítő képet a világról, de azért a végső elkeseredésében magát a hídról a vízbe vető terhes nőt megmenti.

 Ennek a regénynek a törekvő skót fiatalembere Archibald, aki orvosnak tanul. Az ő visszaemlékezései adják a történet magvát. Visszaemlékezéseit feleségének írja – és az azokat közreadó Alasdair Gray nevű (a névegyezés nem a véletlen műve) szerkesztő a kis könyv után és saját jegyzetei előtt beszerkeszti azt a levelet is, amelyet a kötettel együtt találtak Victoria McCandless M.D. hagyatékában. Ugyanakkor már szerkesztői előszavából megtudjuk, nem ért egyet a csomagot egy lomtalanítás során megmentő ismerősével abban, hogy a dokumentumokat milyen sorrendbe szerkessze, hiszen a sorrend is befolyásolja, hogy az olvasó majd inkább Victoria vagy Archibald történetének higgyen, és ő Archie pártján áll. Aztán kiderül, hogy amúgy is sok a szöveg körül a bizonytalanság: Archibald könyve csak egyetlen példányban készült, a kéziratát Victoria elégette, és a könyvet magát is majdnem tűzre vetette, de aztán inkább megtartotta. Ahogy láttuk, a könyv további szerkesztésen esett át, mielőtt most az olvasó kezébe kerül, például majdnem kimaradtak belőle Henry Gray 1858-as Az emberi test anatómiájának illusztrációi is (a névegyezés ezúttal a véletlen műve, amennyiben a regényíró és az anatómus nem rokon) és ki tudja, mi mindent igazított még rajta ez az Alasdair Gray nevű szerkesztő.  A történet hősei az életmentő Baxter és az új életre kelt Bella. 

A történet során mindenki mást fedez fel: Bella a világot, Baxter azt, hogy nagyobb öröm számára Bella örömét látni, szabadsága kibontakozását figyelni, mint az, hogy birtokolhassa őt,

Archie pedig azt, hogy fontosabb számára, hogy Bella a felesége, sikeres orvos és gyermekei anyja legyen, mint az, hogy ő maga hosszú és dicső szakmai pályát fusson be. De a könyv nem ott ér véget, hogy Bella orvosnak tanul és kiderül, eredetileg Victoriának hívták. Archie művét Victoria biztonságba helyezi utódaik számára, aztán tovább éli az életét egészen a II. világháború utánig, amiről részben leveléből, részben a szerkesztő jegyzeteiből és az ott idézett (egymásnak is ellentmondó) dokumentumokból értesülünk.

A regény nézőpontokat, elbeszélőket és narratívákat egymás ellen kijátszó, egymást hiteltelenítő, ki-ki saját verzióját igaz valóságként bemutató stratégiájával, a bevett gondolkodási sémákat, értékítéleteket megkérdőjelező és kiforgató szemléletével az angol nyelvű posztmodern történelmi regény egyik példája. Olyan multikulturális témájú könyvekkel jelent meg egy évben, mint Az angol beteg, Michael Ondaatje regénye, amelyből szintén készült film, Sebestyén Márta éneklésével (1996, rendezte Anthony Minghella, magyar fordítás Szász Imre és M. Szász Anna, 1997), vagy Tibor Fischer első regénye, A béka segge alatt (1992, magyar fordítás Bart István, 1994), s ekkor készült el az Esterházy-klasszikus, a Hrabal könyve (1990) filmváltozata, az Anna filmje is (rendezte Molnár György), hogy arra is álljon itt egy példa, amikor egy korabeli posztmodern regényben magyar férfiíró igyekezett autonóm hősnőt alkotni.

A „megalkotás” kulcsfogalom, több fejezet címében is szerepel (1. Az én megalkotásom, 5. Bella Baxter megalkotása), és még több címben szerepelne, ha az angol making ’valami megalkotása, megteremtése, gyártása’ szót helyenként nem máshogy fordította volna a könyvön dolgozó fordítótrió (2. Színre lép Godwin Baxter, 12. Egy megszállott születése). De nemcsak a szereplőket, illetve azok személyiségét alkotta meg vagy faragta ki a sorsuk, a társadalom és a kor, amelybe születtek. A szerző is nagyon gondosan alkotta meg könyvét a maga könyvszerűségében, akárcsak a 18. századi ír Laurence Sterne híres művét, a Tristram Shandyt, felhasználva a könyvcsinálás szokásos elemeit a borítótól a szerkesztő nevén át az illusztrációkig és a puhafedelű kiadásban már szerepeltethető – valós vagy parodisztikusan megalkotott – kritikai visszhangig. Ugyanakkor a Szegény párák tartalmát és regényformáját tekintve neoviktoriánus regény, vagyis a Viktória-korabeli Brit Birodalom történetét vizsgálja, amikor a bizonyos szempontból peremhelyzetben lévő (mert nem angol), más szempontból központi (mert mégis az Egyesült Királyság területén belüli) Glasgow világát jeleníti meg, illetve képzeli újra, és abban is neoviktoriánus, hogy egy már ismert történetet, a Frankensteint gondolja tovább. A Teremtmény, aki itt életre kel, szeretetet, nevelést, oktatást és autonómiát kap, és szabadon dönthet sorsa fölött.

Már nem csak az a tét, hogy az élet szikráját belevezessék a halott testbe, mint a Frankensteinben, és nem is az, hogy a Teremtmény szemeit felnyitván szerelemre gyulladjon alkotója iránt, mint a görögök Pygmalion-mítoszában.

 Nem a My Fair Lady a minta; sokkal közelebb vagyunk G. B. Shaw Pygmalionjához, ahol Eliza kijelöli saját helyét a virágáruslány és a bálkirálynő közötti tengelyen, saját virágboltot nyit és egy őt mindenestül szerető fiatalemberhez megy férjhez. Bella fejlődése utópisztikusabb: bár ő is belátja, hogy nem tudja a világ minden fájdalmát orvosolni, azért megpróbálja, és saját kudarcának tekinti az I. világháborút. Nem ismer félelmet. Alkotója pedig, amíg él, szülői büszkeséggel gyönyörködik önállóságában.

A fordítók, szegény párák, hárman küzdöttek ezért a regényért: Gömöri Péter, Moldova Júlia és Dányi Dániel.

 Nem elég, hogy valamennyire archaizáló, ugyanakkor mai és gördülékeny magyar nyelvet kellett alkotniuk, de Bella szójátékait, szóhalmozásait, és nyiladozó-fejlődő elméje minden lépésének nyelvi lenyomatát is vissza kellett adniuk. Rengeteg szakkifejezés van a regényben az orvostudománytól a politikán át az irodalmi utalásokig. Mérhetetlen mennyiségű szótározást, irodalmi, kulturális, történeti és helytörténeti tájékozottságot igényel a mű, és ezúttal nem tudományos munkával párhuzamos szöveg készült, mint a Frankenstein új, Péter Ágnes-féle fordításakor, tehát fel kellett áldozni az utalásokat és hivatkozásokat, de néhol még a pontos eredeti mondatokat is az élvezetes, élő magyar szöveg érdekében. Külön poén, és a Monty Pythonon felnövekvő nemzedékeknek ajándék, hogy a shrubberyt a Gyaloggalopp nyomán „rekettyés”-nek fordították, mielőtt rátértek a szöveg szerinti rododendronokra (83). Az alkotó szülői büszkeséggel gyönyörködne bennük. 

Alasdair Gray: Szegény párák. Epizódok Dr. Archibald McCandless skót tisztiorvos pályafutásának fiatalkori éveiből. Szerkesztette Alasdair Gray. Fordította Gömöri Péter, Moldova Júlia, Dányi Dániel. Budapest, Álomgyár, 2024. 368 oldal, 6299 forint