1749: A regény magyar címe: A hallgatás sebei. A seb szó nem szerepel az angol címben. Mit gondolsz erről az értelmezésről?

Fiona McPhillips: Tetszik, megragadja a hallgatásban rejlő sérülést. A magyar a könyvem első fordítása, különleges számomra. Az eredeti cím esetében mi inkább a „csendben maradni” jelentésre fókuszáltunk (When we were silent). Nehezen egyeztünk meg, végül egy általam javasolt Audre Lorde idézet lett a könyv mottója, ami két sorban tökéletesen összefoglalja a regény mondanivalóját. Ebből nőtt ki az angol cím.

1749: Miért Lorde?

FM: Mert lenyűgöz a szenvedélye. Elképesztő, mi mindenért harcolt, és mi mindent tudott elérni színesbőrű, queer nőként. Emellett gyönyörűen írt.

1749: A harc A hallgatás sebeiben is jelen van. Dühös, feminista, dark academia- thrillerként került a boltokba. Kezdjük az utóbbival! Miért egy középiskolát választottál egy ilyen kegyetlen és fájdalmas erőszaktörténet helyszínéül?

FM: Az egyik tanárom egyszer azt mondta, a gyerekkor a legérdekesebb téma, hiszen akkor vagyunk a legérzékenyebbek, a legbefogadóbbak. Egyetértek vele. 

Alig emlékszem a múlt hétre, miközben az iskolaévek itt vannak velem, mintha csak tegnap történtek volna.

A kamaszkor meghatározó időszak. Annyi kiélezett helyzetet, kihívást hoz, ráadásul ebben a korban mindez hatalmas igazságérzettel párosul. A magániskolák világa pedig még több lehetőséget nyújt a konfliktusokra.

1749: Te is magániskolába jártál?

FM: Igen, bár nálunk nem volt úszómedence, és amennyire tudom, nem volt jelen bántalmazás. A könyvbéli iskolát, a Highfield Manort a saját iskolámról mintáztam. Imádtam az ódon falait, nagy hatással volt rám.

1749: Beszéljünk a feminista jelzőről. Mit jelent ez a szó számodra 2024-ben?

FM: Azt, ahogy ma egy nő elfoglalja a helyét a világban. Hiszen mi más lehetne ma egy nő, mint feminista? Talán még tíz évvel ezelőtt is kérdés volt, hogyan képviseljük magunkat. A lányom most tizenhat éves, nála és a barátnőinél látom, hogy ez ügyben nincsenek kérdések, bizonytalanságok. Nekik ez a természetes létmód.

1749: És milyen ez a természetes létmód?

FM: Egyszerűen nem tűrik el, hogy szórakozzanak velük a srácok. Nem hagyják magukat. Egyenlő félként tekintenek magukra. Az én időmben sokszor inkább nem szóltunk vissza. Nem tekintek hagyományos értelemben mozgalomként a mai feminizmusra, szerintem inkább a határok egyértelmű meghúzásáról szól, nap mint nap.

1749: Ezért került vissza a történet az 1980-as évekbe, ahol a megkülönböztetés erőteljesebben volt jelen?

FM: Igen. Akkoriban már megjelent köztudatban, hogy a nők bármik lehetnek, ügyvédek, orvosok, ugyan mi mást akarhatnának? De ez akkor még azt jelentette, hogy a hagyományos női szerephez kapcsolódó összes feladatot a nőknek kellett csinálni.

Azaz lehettek önmaguk – amennyiben közben minden mást is elvittek a hátukon és még utána esetleg maradt rá erejük.

Ráadásul ez a lehetőség csak az értelmiség számára volt elérhető, a munkásosztálybeli nők esetében nem volt hasonló opció.

1749: Ezért került bele a regénybe a leszbikus történetszál? Az egyenlőségi kérdések miatt volt fontos?

FM: Nem mondanám, hogy fontos volt. Egymást érik az ezzel foglalkozó történetek manapság, nem volt célom beállni ebbe a sorba. A lányok intim kapcsolata inkább természetes következménynek tűnt. A tinikor a kísérletezés ideje, és amikor olyan kiélezett és nehéz helyzetben vagy, mint amilyenben a regény szereplői, az érzések intenzívek, a szövetségek szorosabbak, mint valaha. Ilyen érzelmi közelségben megesik, hogy az emberek fizikailag is közel kerülnek egymáshoz. A dolgok néha csak úgy megtörténnek. Szólhatott volna kifejezetten erről is a regény, de nem erre akartam fókuszálni. A szexuális zaklatás és eltussolás működésmódja volt, amivel igazán foglalkozni akartam.

1749: Akkor térjünk is át a dühre. A könyvet bosszútörténetként kereteztétek. A sok lehetséges zsáner közül miért ez a legfontosabb?

FM: Számomra ez volt a legmeghatározóbb. 

Rengeteg düh tört fel belőlem írás közben.

Nem volt pontos tervem, miként halad majd a történet, csak az eleje és a vége volt biztos. Lineárisan írtam, mert úgy éreztem, nem tudhatom, mi történik a jelenben, amíg nem tudom, mi történt a múltban. Ahogy a nyolcvanas évekbeli eseményeket írtam, sok személyes élményem előkerült. Ezekkel dolgoztam, ezeket írtam bele. Nem volt tudatos, egyszerűen csak felkavart.

1749: Személyes élmények?

FM: Igen. Szerintem sajnos nincs olyan nő, akinek ne lennének, ha nem is nemi erőszakkal, de zaklatással kapcsolatos megélései. És nem egy vagy kettő – ezek tapasztalatom szerint időről-időre megtörténnek.

1749: Dühös vagy még?

FM: Éppen válok – szóval mostanában bőven van bennem düh! De komolyra fordítva a szót: ha a tárgya változik is, maga az érzés velem marad. Az elmúlt évtizedekben sok pozitív változást látok magam körül a női test jogi kontextusában, például az abortusz vagy a mesterséges megtermékenyítés szabályozásában. De mindig van újabb és újabb ok, esemény, ami felháborít, amin úgy érzem, jó lenne változtatni. Nem tudom, elfogy-e a haragom valaha. Ami jó, hogy ha egy ügyet végigvittél, egyre jobban tudod, mit és hogy kell csinálni ahhoz, hogy meghalljanak. Bele lehet jönni a tiltakozásba, abba, hogyan hallassuk a hangunkat.

1749: A női testtel kapcsolatos határsértésekről már korábban is írtál (Why the smell of coffee makes you retch és Rage). Tekinthetünk-e A hallgatás sebei előfutáraként ezekre az írásokra?

FM: Még sosem gondoltam így rájuk, de lehet benne valami. Mindig is szerettem volna regényt írni, de sokáig nem éreztem késznek magam rá. Azt hiszem, először szerettem volna magamnak is bebizonyítani, hogy képes vagyok szépíróként megállni a helyem. Először novellákat, verseket írtam, amelyeket végül publikálásra érdemesnek tartottak. Ez azt jelentette számomra, hogy ki tudom úgy fejezni magam, hogy az másoknak is adjon valamit.

1749: Ezek szerint mindig is írni akartál.

FM: Sokáig kerestem azt a kifejezési módot, ami a legjobban illik hozzám. Fiatalon zongoráztam, aztán egy zenekarban gitároztam, majd DJ-ztem. Utána jött az újságírás, először zenei, majd sport-, végül véleménycikkek formájában. A kreatív írás mindig is nagy vágyam volt, de sokáig nem fért bele az életembe a munkám és a gyerekek miatt. Végül 2019-ban kezdtem el az MA képzést, és úgy éreztem, most vagy soha. Tanultam irodalomról, színházról, forgatókönyvírásról, ezek pedig mind hozzáadtak ahhoz, hogy készen álljak egy regényre. A képzésre írtam meg A hallgatás sebei első pár fejezetét. Így kezdődött.

1749: A női test mint téma más aspektusban is előkerül az írásaidban, az első non-fiction könyved (Trying to concieve) a mesterséges megtermékenyítésről szól, és egy novellád (At the edge of hope) is ezt a kérdést járja körül.

FM: Ez volt az első könyvem. Majdnem húsz éve volt, akkor erről még nem beszélt senki, pedig meghatározó és nehéz élethelyzet – ha benne vagy, nem tudsz mással foglalkozni. Szégyen és hallgatás övezte a témát, holott sajnos gyakori jelenség, és olyan állapot, mint bármilyen más betegség: nem tehet róla senki. A lombikprogram akkor még ráadásul csak magánúton volt elérhető Írországban, mi is csak kölcsönökből tudtuk finanszírozni a beültetéseket. Hatalmas port kavart a könyv. Felkapta a média, és mivel én voltam az első, aki erről beszélt, rengeteg interjút adtam, mindenhová engem hívtak.

1749: Gondoltál valaha úgy ezekre a fájdalmas, testileg és lelkileg is megterhelő beavatkozásokra, mint a női test határainak a megsértésére?

Mindent megtettem volna, hogy gyerekem legyen. Annyira fontos volt ez számomra, hogy nem érdekelt, min kell keresztülmennem ahhoz, hogy anya lehessek. Ugyanakkor szörnyű volt látni, mennyire férfiak uralta terület ez is. Nehéz beavatkozásokról van szó, de a hozzáállás az volt: 

gyereket akarsz? Fogd be és csináld,

ez az ára. Senkit sem érdekelt és senki nem is értette, hogy ez közben miként hat rám, és úgy általában az anyákra. Valahogy fel kellett dolgoznom, ami velünk történt. Ez a könyv segített ebben.

1749: Végül három gyereked született.

FM: Igen. De mindegyikük természetes úton fogant. Három sikertelen lombikos év és vetélések sora után be kellett látnunk, nincs értelme tovább próbálkozni. Szünetet kellett tartanunk. Ugyan továbbra is kaptam gyógyszereket, de nem lombikkezelést. Ekkor estem teherbe az első lányunkkal.

1749: Miért non-fiction könyv formájában írtál erről?

FM: Akkor és ott ilyen módon tudtam hozzáférni a témához. Az utána következő időszak beszélgetései és nyilatkozatai után pedig, úgy érzem, mindent elmondtam róla, amit tudtam. Őszintén: belefáradtam, hogy beszéljek róla.

1749: A hallgatás sebei évtizedeken átívelő történet, melynek a végére a világ újra egyensúlyba kerül. Ezek szerint lehetséges a gyógyulás, akár évtizedek távlatából is?

FM: A fő oka, hogy két idővonallal dolgozom a könyvben, az az, hogy 

a nyolcvanas években elképzelhetetlen lett volna a feloldása egy ilyen ügynek.

Ehhez kellett a jelen. De hogy ez gyógyulást hozhatna? A gyógyulás nagyon hosszú folyamat, de hiszem, hogy az élet mindig lehet egy picivel könnyebb és jobb.

1749: A regényben óriási szerepet kap a média, szörnyű és csodás dolgokért felel egyszerre. Miként tekintesz a médiára újságíróként és magánemberként?

FM: Nagyon nem mindegy, milyen médiáról beszélünk. Elborítanak minket a rövid távú, felkapott hírek, a lényegtelen információk, és ebből nehéz kilátni, ugyanakkor reményre ad okot, hogy emellett nagyon olvasottak a véleménycikkek is. Jó pár éve felhagytam az újságírással, de néha hiányzik, hogy egy-egy cikk erejéig elmondhassam a véleményem valamiről, amit fontosnak tartok. Hogy ilyen módon adjak hozzá a közösséghez, a társadalomhoz.

1749: Hogy látod, az irodalom tud-e változtatni az aktuálisan fennálló társadalmi renden?

FM: Az biztos, hogy hozzá tud adni az éppen zajló vitákhoz, beszélgetésekhez. És a része is kell, hogy legyen, akármilyen nehéz is felszólalni nőként vagy épp íróként. Ez egy olyan lehetőség, amivel élnünk kell. Nem várhatjuk el, hogy mások végezzék el ezt a munkát helyettünk. Meg kell mutatnunk a történetek másik oldalát. És egyre többen hajlandók magukra vállalni ezt a szerepet.