Kafka hatszor. Filmfejezetek az életéből (Kafka 100)
Fotó: Wikipédia
Kafka hatszor. Filmfejezetek az életéből (Kafka 100)

Ma száz éve halt meg Franz Kafka. Ebből az alkalomból Györffy Miklós ír a Kafka életét feldolgozó német-osztrák filmsorozatról, aminek a forgatókönyvét Daniel Kehlmann jegyzi.

Június 3-án száz éve lesz, hogy élete negyvenegyedik évében Bécs, illetve közelebbről Klosterneuburg mellett, Kierlingben a Hoffmann-szanatóriumban gégetuberkulózis következtében meghalt Franz Kafka. Már évek óta beteg volt, 1917-ben tüdőtuberkulózist állapítottak meg nála, állapota csehországi, tátrai és észak-itáliai szanatóriumi tartózkodások ellenére egyre romlott. 1918-ban a sok milliónyi beteg és áldozat mellett őt is megfertőzte a spanyolnátha, tüdőgyulladást kapott tőle, a tbc átterjedt a gégéjére, fokozatosan elvesztette beszélő képességét, és csak nagy fájdalmak árán tudott ételt-italt lenyelni. Élete utolsó évében Dora Diamant (Dymant) ápolta, egy 25 éves zsidó óvónő, aki gyerek-gondozónőként dolgozott egy keleti-tengeri fürdőhelyen, mikor Kafka megismerte. Szerelem szövődött köztük, még összeházasodni is készültek, de Dora apja ezt Kafka súlyos betegsége miatt élesen ellenezte. Mindenesetre az alig egy évig tartó, nagyobbrészt berlini együttélésük alatt Kafka végleg elszakadt családjától, és amikor állapota lehetővé tette, írt. Ezekben a hónapokban írta meg a Josefine, az énekesnő, A kicsi nő és Az odú című elbeszéléseit, amelyek közül az első kettőt szerepeltette utolsó, Az éhezőművész című posztumusz kötetében. Dora halála napjáig ápolta Kafkát.

Valójában szomorú évforduló ez, nincs benne különösebb ünnepelni való. Legyen inkább a megemlékezés alkalma. És a Kafka-kép hitelesebb, elevenebb, pontosabb megjelenítéséé. Például valahogy úgy, ahogy az évforduló alkalmából a német és osztrák közszolgálati televíziós csatornák nagyszerű közös Kafka-életrajzi filmsorozatában lehetett látni. Igaz, a nem-német néző számára csak egyszer, ugyanis az Erste-csatorna Mediathekjében kizárólag Németországban (német nyelvterületen?) lehet újranézni a hat részes, kb. 270 perces filmsorozat videóját. „Az Ön országában nem áll rendelkezésre ez a program” – írja ki a kíváncsiskodó magyar Kafka-olvasó képernyőjére a szigorú tájékoztatás. A Kafka mindamellett az Erste főműsoridejében, egyszeri, futólagos megtekintésre is mély benyomást tett e sorok írójára, úgy is mint filmalkotás és úgy is mint Kafka-kép.

Az életrajzi filmsorozat (szaknyelven: biopic, azaz biographical picture) forgatókönyvét a nálunk is jól ismert, sikeres osztrák-német regényíró, Daniel Kehlmann (Én és Kaminski, A világ fölmérése, A Beerholm-illúzió, Tyll stb.) írta, David Schalko osztrák rendezővel együttműködve és Reiner Stach három részes, monumentális Kafka-életrajzát (2002-2014) alapul véve. Stach műve új fejezetet nyitott a már addig is könyvtárnyi Kafka-irodalomban, ő maga pedig szaktanácsadóként működött közre a film forgatásában.

Bár a film hat része többé-kevésbé időben is követi Kafka életét, a tagolása mindenekelőtt tematikus egységeket alkot. Egy-egy rész az életpálya főszereplőire és főtémáira koncentrál, és a Kafka életében és munkásságában kulcsfontosságú szerepet játszó személyek és élmények perspektívájából mindig másfelől közelít főhőséhez. Az epizódok alatt és között narrátorszöveg szól, amely maga is eltávolító, nemegyszer ironikus perspektívát teremt. Az első rész címe: „Max”, és Kafka és Max Brod barátságáról szól. A szerepüket, miként az összes többi szereplő szerepét is színészek játsszák, mégpedig jobbnál jobb színészek. Max szerepét az a 33 éves David Kross, akit 18 éves korában A felolvasó című nagy sikerű film főszerepében láthattunk, Kafkáét pedig mind a hat részben a 33 éves svájci Joel Basman – Kafka és Brod nem mellesleg az „életben” is egyidősek voltak. Kafka fennmaradt arcképei a legismertebb, a legtöbbször reprodukált írói portrék közé tartoznak, így a film alkotói őrá nézve mindjárt szembe kerülhettek az életrajzi filmek egyik legnagyobb kihívásával: hasonlítson-e, mennyire hasonlítson a főhősre a kiválasztott színész, ha ez egyáltalán lehetséges. Mivel ez a Kafka-film általában véve is az illúziókeltés és az ironikus kívülállás, az elbeszélés és a kommentár, a realitás és a fikció között egyensúlyoz, Basman ideális választásnak bizonyult, mert az arcvonásai, az alkata, az elesettsége és olyan apróságok, mint a mekegő nevetése emlékeztetnek a Kafka-képre, de a hasonlóságot a film egyáltalán nem erőlteti, hanem mintegy idézi.

Nemcsak az egyes epizódok között laza az időbeli kapcsolat, hanem egy-egy epizódon belül is gyakran váltakoznak az idősíkok. Az első részben mindjárt legalább ötször. Azzal kezdődik ez az első felvonás, hogy 1939-ben Max Brod a feleségével együtt menekül a németek által megszállt Prágából a Lengyelországba induló utolsó vonatok egyikével. Egy bőröndben ott vannak nála Kafkának azok a hátrahagyott kéziratai, amelyeket barátja végrendelete szerint tulajdonképpen el kellett volna égetnie. A poggyászát ellenőrző német tiszt gyanút fog ugyan, hogy mire valók ezek a papírok, de aztán érdektelennek találja őket. Következnek ezután Kafka és Brod, a prágai írói kör század elejei baráti találkozásainak képei. Max Brod, bár sikeres író, ontja a műveit, hiú férfi, nagy szoknyavadász, ő a társaság vezéralakja, kiváló érzékkel mégis Kafkát tartja íróbarátai közül a legtehetségesebbnek és legeredetibbnek, és igyekszik felkarolni, menedzselni a félénk, kishitű, depresszióra hajlamos fiatalember írói próbálkozásait. A Brod-fejezet végén egy – bizonyára – fiktív fekete-fehér tévéinterjú részletét látjuk 1968-ból, amelyben az idős Max Brod a riporter rámenős kérdéseire válaszul védekezni kényszerül azzal a váddal szemben, hogy az újabb Kafka-kutatás szerint kisajátította és önkényesen rendezte sajtó alá és értelmezte barátja műveit. A fiatal Max Broddal sem bánik kíméletesen a film: bár szimpatikus fiatalembernek láttatja, aki Kafkát nemcsak nagyra tartja, hanem szereti is, de ugyanakkor cinikusan csalja a feleségét, fő kezdeményezője a közös bordélylátogatásoknak, és igen középszerű, mára elfeledett regényeket ír.

A következő rész címe „Felice”, és Kafkának a berlini Felice Bauer kiasszonyhoz fűződő furcsa szerelmi kapcsolatáról szól, amely Kafka részéről elsősorban grafomán levelezés alakját öltötte, és bár kétszer is eljegyzésbe torkollott, a jegyességet végül mind a két alkalommal felbontották. Kafka első hosszú levelét berlini lakásában Felice úgy olvassa, hogy közben a szomszéd szobában Kafka már a következőt írja. Ezek a levelek – ellentétben Felice válaszleveleivel – fenn is maradtak, és Kafka monstruózus levélmonológja a Max Brod által kiadott életműkiadás csaknem 800 oldalas köteteként 1967-ben jelent meg először könyv alakban. A filmbeli Felice-epizód legszorongatóbb részlete az a szürreális törvényszéki jelenet, amely Kafka egy naplóbejegyzésén alapul, és az „életben” A per csírája lehetett: Kafka, azaz K. egy kietlen, üres teremben egy hosszú asztal elé járul, amely mögött három nő ül, középen Felice (Lia von Blarer), az asztalon feltornyozva sok ezer levél, és a vádlottnak színt kell vallania, miért vonakodik a házasságtól. Kafka ekkor gyanakodva hátranéz, és vagy tíz kalapos, fekete bőrkabátos férfit lát maga mögött, akik baljóslatúan mind jegyzetelnek a jegyzetfüzetükbe. Fél évvel az első jegyesség felbontása után, 1915 januárjában egy hétvégén Kafka az Elba-parti Bodenbachban, a Monarchia és Németország határán amolyan diplomáciai kapcsolatfelvétel módjára ismét találkozik Felicével. Egy háromszögletű szállodaszobában kerülgetik egymást, amit felülnézetből mint egy makettet is megmutat a film. Szerelmi vallomásnak nem éppen beillő módon Kafka A fegyencgyarmatonból olvas fel Felicének. Ez a felolvasás átmegy az elbeszélés nyilvános müncheni felolvasásába, amelyre 1916 novemberében került sor, maga a felolvasás pedig a novellában leírt brutális kivégzés horrorisztikus megjelenítésébe. Sokat mondó módon írógép működteti az elítélt meztelen testébe fúródó vastüskéket. A müncheni felolvasáson jelen van és elismerően szól Kafka megjelent írásairól Rilke, akit Lars Eidinger a berlini Schaubühne kiváló színésze és rendezője alakít. Hogy Kafka és Rilke csakugyan találkoztak-e ekkor személyesen, erre nincs bizonyíték.

A család című harmadik rész középpontjában a nevezetes apa-fiú konfliktus áll. Az apát Nicholas Ofczarek, a bécsi Burgtheater egyik legismertebb színésze játssza, aki tagbaszakadt termetével, zord tekintetével tökéletesen jeleníti meg a Kafka-írásokból (Az ítélet, Az átváltozás, Levél apámhoz stb.) ismerős apaképet. Ez az epizód többnyire a családi ebédlőasztalnál játszódik, ahol az anya, Kafka három húga és a termetes cselédlány is jelen van. Hangsúlyos motívum itt Franz különc étkezési módja. Vacsorára diót eszik, és amit a szájába vesz, végtelen hosszan rágja, házinyúlhoz hasonló szájmozgásával ellenállhatatlanul komikus hatást keltve, és apját alaposan felbőszítve. Horace Fletcher 19. századi amerikai dietetikusra hivatkozik, aki szerint minden falatot negyvenszer kell megrágni.

Kafka invitálására felbukkan egyszer az ebédlőasztalnál Jizchak Löwy, a Prágában vendégszereplő jiddis színház vezéralakja, és szertelen viselkedésével, jókedvű locsogásával feszengést kelt a családban. Míg maga Kafka csodálja és barátjává fogadja Löwyt, az asszimilálódott, polgárosult, jómódú apa lenézi a keletről jött, jiddisül beszélő, csóró színészt, és végül értésére is adja, hogy nemkívánatos vendég. Ezután egy álomszerű éjszakán a családtagok, mint valami kísérteties jelre, sorra megjelennek egy hosszú folyosón, és mikor benyitnak Franz szobájába, egy óriási rovar siet ízelt lábain az ágy alá. Így teremt a Kafka-film újra meg újra releváns összefüggéseket Kafka élethelyzetei és egyes művei között. Kafka maga egyébként ellenezte, hogy Az átváltozás „féreggé” (Ungeziefer) átváltozott Gregorját illusztráció jelenítse meg, és az elbeszélés szövege alapján valóban nem lehet egyértelmű vizuális alakban elképzelni őt, de az az idomtalan bogár (?), amelyet a filmen látunk, mégis csak optimálisan megközelíti az olvasóban szükségszerűen megképződő féreg-képet. Az pedig megint horrorisztikus, ahogy az elbeszélés végének megfelelően a cselédlány valami rúddal nekiesik a döglött monstrumnak, és ízzé-porrá töri a páncélját.

A Bureau (Iroda) című részben Kafka mint a prágai Munkás Balesetbiztosító Intézet mintaszerű hivatalnoka jelenik meg. Látjuk őt, amint hajnalban tornagyakorlatokat végez, aztán vonattal elutazik hivatalos útra valamelyik csehországi kisvárosba, egy biztosítási ügy tárgyalására. Komédiába illik, ahogy feletteseiről sorra kiderül, hogy mind írnak, színdarabot vagy tudományos tanulmányt Goethe kései műveinek versmértékéről, és ezeket a műveket Kafkának mint kollégának méltányolnia kellene. Rémdrámába illik viszont, ahogy a háború előrehaladtával egyre több szerencsétlen hadirokkant várakozik az irodája előtt, hogy a biztosító képviseletében doktor Kafka valami megoldást találjon életük folytatására. Egyikük, aki láthatólag súlyos beteg, a köhögéstől alig tud beszélni, és a film mintha azt sugallná, hogy Kafka tőle kapja meg ekkor a tébécét.

A Milena című ötödik rész valóságos kis mestermű. Kafka és Milena egy rövid kertvendéglői látogatástól eltekintve végig a Wienerwald erdeiben sétálnak és beszélgetnek. Az epizód ennek a sétának szinte a tiszta idejében játszódik. Nyár van, gyönyörű idő, az erdő bujazöld. 1920-at írunk, az előkelő származású, keresztény Milena Jesenska 24 éves, egy zsidó származású, cseh újságíró felesége, akitől azonban épp elválni készül. Ő maga is újságíró, mellette fordít, többek között Kafka novelláit cseh nyelvre. Így ismerkednek meg, személyesen csak néhányszor találkoznak, de intenzív levelezés indul köztük, és mint a Felice-levelezés esetében, itt is csak Kafka levelei maradtak fenn. Ezek alapján is rekonstruálható, hogy Milena szellemileg is egyenrangú partnere lehetett Kafkának, és bár szenvedélyes és emancipált nő volt, és szerette Kafkát, Kafkát megint megbénították félelmei, gátlásai, amelyek már az időközben kitört súlyos betegségével is összefüggtek.

Az egész filmsorozat talán legemlékezetesebb élményét a tüneményes Lív Lisa Fries Milena-alakítása nyújtja, aki már ismerős lehet a Babylon Berlin című tévésorozatból. A kb. 45 perces fejezetben nem történik más, mint hogy Milena hol menetközben, hol a fűben fekve próbálja bájos, hadaró akcentussal Kafkát elhatározásra bírni, feloldani görcsös húzódozását, de hiába. Groteszkbe hajlik az alkudozásuk, amikor Kafka a vasúti menetrendre hivatkozva magyarázza, hogy a legközelebbi bécsi látogatása milyen leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Időnként, mintha Kafka szorongásának megtestesülései lennének, a távolban feltűnik két bőrkabátos férfi, akik úgy tartják szemmel a sétáló párt, mintha arra várnának, hogy letartóztassák őket, mint Josef K.-t A per kezdő jelenetében. Ez a jelenet szerepel is a filmben, és a két férfi később, az utolsó epizódban, A kastélyra utaló jelenetekben is fel fog bukkanni.

Ennek az utolsó résznek Dora a címe, annak a Dora Diamantnak (Tamara Romera Gines) a nyomán, aki Kafka szerelme, élettársa, ápolónője volt élete utolsó évében. A bevezető képsorok A kastély elejét idézik: Kafka mint a földmérő K. megérkezik a hóborította, elhagyatott faluba, ahol a nyomorúságos, félhomályos kocsmában gyanakodva méregetik a parasztok. Frieda, a csaposlány alakjában Milenára ismerhetünk. Kafka 1922 februárjában az Óriás-hegységben található Spindlermühlében keresett átmeneti gyógyulást, és itt kezdte el írni A kastélyt. A regény ihletője lehetett a közeli hatalmas, a téli ködben félelmetes Friedland-kastély. Bár az év folyamán Kafka mindkét előző regényénél terjedelmesebbre nőtt a kézirat, végül befejezetlen maradt a regény. A Dora-fejezetben a látogatóba érkező Max Brod többször is biztatja súlyosan beteg, ágyban fekvő barátját, hogy folytassa és fejezze be A kastélyt, amit aztán az első kiadásban (1926) ő maga végez el úgy, hogy még a befejezetlen regényt is alaposan megcsonkítja.

Kafka ekkor már Berlinben él barátnőjével, előzőleg láthattuk, amint Prágában elbúcsúzik családjától és barátaitól, kimondatlanul is örökre. Éjjeliszekrénye fiókjában tartja jegyzetfüzeteit: ahogy Max Brodot, úgy Dorát is megbízza, hogy halála után ezeket égesse el. Dora azonban megőrizte őket, de mint a film bemutatja, 1933-ban házkutatást tart nála a Gestapo, ugyanis Dora tagja a kommunista pártnak, és többek közt Kafka füzeteit is lefoglalják. A narrátor utal rá, hogy ezek a lefoglalt iratok elvben még megtalálhatók lehetnek a Bundesarchiv (Szövetségi Levéltár) irdatlan papírrengetegében. Végül, Kafka keserves halála után, láthatjuk, amint az a bizonyos két úr kilép a Kierling szanatórium épületéből, és dolga végeztével távozik a közeli erdőbe.

A filmsorozatnak – személyes véleményemet messzemenően igazolva –   igen kedvező visszhangja volt a német sajtóban. „Ilyen fulmináns és élvezetes biopicet, mint ez, még soha nem láttunk a német televízióban. A Kafka újraírja a műfaj szabályait”, írja a Der Spiegel. A Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa szerint a filméletrajz „üdítően merész, irodalomtörténeti szempontból pontos, a formája pedig lefegyverző”. „Daniel Kehlmann briliáns Kafka-sorozatot írt, és Joel Basman úgy személyesíti meg az írót, hogy nem botlik bele a régi mítoszok csapdáiba”, olvasható a Neue Zürcher Zeitungban. Az utóbbi idők magyar életrajzi és történelmi játékfilmjeinek kudarcát látva futólagos benyomásai alapján is azt kívánná az ember, hogy bárcsak készülnének nálunk is hasonlóan invenciózus és érdekes filmek magyar írókról vagy történelmi személyiségekről – de legalább minimálprogramként: bárcsak megvásárolná és bemutatná a Kafka-filmet valamelyik hazai televíziós csatorna is.

A cikk szerzőjéről
Györffy Miklós (1942)

Az ELTE professor emeritusa, irodalomtörténész, műfordító, író, kritikus.

Kapcsolódó
Kafkaïen
László Ferenc | 2024.06.04.
Mozgókép? Csak vetítés (Daniel Kehlmann: Mozgókép)
Zsellér Anna (1981) | 2024.09.03.