Mi tagadás, Kína és a sci-fi kapcsolata hírrovatunk hasábjain mostanában elsősorban a tavaly ősszel Csengtuban megrendezett World Science Fiction Convention, valamint az ott kiosztott – és bizony manipulált – Hugo-díjak kapcsán került szóba. Pedig tudvalevőleg a sci-finek akad világhódító kurrens kínai sztárszerzője is Cixin Liu személyében, aki egyébiránt éppenséggel az egyik díszvendége volt az említett világtalálkozónak. Ám hogy mainapság, midőn a Netflix vadonatúj presztízssorozata révén mindenki A háromtest-problémáért (sorozatcímként: A 3-test-probléma) lelkesül, mégis valamelyest menthető a zsáner kínai vonulatára rácsodálkozó avatatlanságunk, azt friss interjúiban maga Cixin Liu igazolja: 

„Amikor csak az Egyesült Államokban vagy Európában jártam, és ott a sci-firől beszélgettem az emberekkel, rendszeresen megkérdezték tőlem: létezik sci-fi Kínában?”

A hazájában szinte rocksztárként ünnepelt szerző a Guardian munkatársának adott email-interjújában fogalmazott imígyen, persze rögtön indokolt büszkeséggel utalva is A háromtest-probléma révén bekövetkezett imponáló áttörésre:

„Mára több mint hárommillió példányban kelt el a regény angol nyelvterületen, ami meghaladja a Kínából exportált összes irodalmi alkotás példányszámát. Ez olyan eredmény, amire sem a kiadóm, sem én nem számítottam.”

Cixin Liu erősen kétli, miszerint a mondott regénnyel útjára indított trilógiája (Remembrance of Earth’s Past) sikerét az magyarázná, hogy könyveiből a nyugati világ megértheti Kínát.

 S nyilatkozataiból kitetszik: munkásságát egyetemesebb érvényűnek ítéli annál, semhogy annak kínai voltát egzotikus különlegesség gyanánt tekintse. Igaz, az azért kiderült a Guardian múlt csütörtöki cikkéből is, hogy a 60 esztendős író nagyon is egzotikus és a népköztársaság történelmére rávalló módon lelt rá a tudományos fantasztikus irodalomra egy olyan korban, amikor Kínában a nyugati irodalom egésze tilalmazás alá esett (lásd: kulturális forradalom). Egy dobozban elrejtve ugyanis megtalálta apja kedves könyvét, ami nem más volt, mint az Utazás a Föld középpontja felé című Verne-regény féltve őrzött példánya.

*

Folytassuk heti beszámolónkat Verne honfi-, kor- és kartársa, Arsène Houssaye (1815-1896) nevével, aki az elmúlt napokban egészen váratlanul és önhibáján kívül került a közérdeklődés középpontjába, különösen a Harvard egyetem környékén és az angolszász híradásokban.

1879-es műve, a lélek halál utáni sorsa felett merengő Des destinées de l'âme egyik példányát ugyanis egy felettébb morbid francia bibliofil, Ludovic Bouland doktor emberbőrbe köttette,

 és ez a kötet immár 90 éve a Harvard, 80 éve pedig az egyetemen működő Houghton Library gyűjteményében található. A massachusettsi elitegyetemen, ahol az utóbbi években a woke-mozgalomtól hajtva a nemzeti és intézményi múlt megannyi mozzanata, alakja és eseménye vált heves kritika tárgyává (majd cancel, anatéma és egyebek elszenvedőjévé), egy 2022 őszén elkészült feltáró jelentés nyomán most eltávolították Houssaye kötetéről az emberi maradványokat. A bőr egyébként Bouland kórházi munkahelyének egy ismeretlen női betegétől származott, és az orvos – úgy is mint Houssaye tisztelő barátja – eléggé el nem ítélhető módon stílszerűnek vélte, hogy az emberi lélek témáját tárgyaló mű emberi bőrbe legyen kötve. A bizarr könyvkötészeti metódusról feljegyzést is készítő Bouland példányának esete most nyilvános önkritikára késztette az e téren már komoly gyakorlattal rendelkező harvardi illetékeseket. S nemcsak az egykori adományozó, az itteni öregdiák és néhai diplomata John B. Stetson Jr. miatt restellkednek az egyetem és a könyvtár képviselői, hanem amiatt is, hogy 2014-ben, miután vizsgálatok igazolták a kötés emberi eredetét, a könyvtári blogon, úgymond, „szenzációhajhász, morbid és humoros hangvétellel” számoltak be a hírről.

*

„Szép, mint az esernyő és a varrógép találkozása a műtőasztalon” – a heti hírek természetszerűleg oly esetleges egymás mellé kerülése már sokszor eszünkbe juttathatta Lautréamont gyakorta idézett megfogalmazását, ám ezúttal végre jó ürügyünk, sőt méltó okunk is van idemásolni e szavakat. 

Hiszen a tizenkilencedik századi francia irodalom e különleges alakjának nevezetes hasonlatát a szürrealisták kapták fel és írták a zászlajukra – márpedig idén ünnepeljük e mozgalom centenáriumát.

André Breton programadó kiáltványa, a Manifeste du surréalisme ugyan csak 1924 őszén jelent meg, így lesz még időnk és alkalmunk emlegetni e százados évfordulót, ám a franciák irigylésre méltó irodalmi magazinja, a Lire már az áprilisi lapszám javát a szürrealizmusnak és a szürrealizmus újragondolásának szentelte. Beszámolónk végén járván e gazdag összeállításból csupán annak a listának az említésére jut már helyünk s időnk, amely a szürrealizmus 8 alapművét és kapudrogját sorjázza. Az irányzatot és annak korszakos jelentőségét reprezentáló műalkotások között egy film (Buñuel 1930-as Aranykora), egy fotográfia (a Man Ray-i Fekete és fehér) és egy festmény (Az emlékezet állandósága című Dalí-kép) mellett az alábbi köteteket találjuk:

– az előfutár és voltaképpeni névadó, a szürrealizmus zászlóbontását meg sem élő Guillaume Apollinaire drámája, a Les mamelles de Tiresias (1917), vagyis a Teiresziasz keblei, amelyből utóbb a negyvenes években Francis Poulenc kongeniálisan hökkentő humorú operát komponált;

– Paul Éluard 1926-os verseskötete, a Capitale de la douleur (A fájdalom fővárosa);

– szintén 1926-ból Louis Aragon regénye, a Le Paysan de Paris (Párizs parasztja), amelyet annak idején Illyés Gyula e kérdéssel vett kézbe az időközben kommunistává vált szerző társadalmi elkötelezettségét firtatva: „hogy fog téglát téglára rakni az a kéz, amely csak romboláshoz szokott, milyen akcentussal állít, vagy állapít meg a száj, amely éveken át csak vétót tudott kiáltani, sőt kiabálni a berekedésig […]?” – hogy azután az olvasmányélmény nagyban meghatározza saját írói-közéleti útját;

– a mozgalom vezérférfiúja, vagyis André Breton 1928-as főműve, a Nadja című regény, amely ezzel a nyitómondattal indul: „Ki vagyok?”;

– végül a Breton által a szürrealizmus prófétájaként ünnepelt és utóbb a nácik által Theresienstadtban meggyilkolt Robert Desnos 1930-ban megjelentetett verseskötete, a Corps et biens (Mindenestül).