Még jóval azelőtt, hogy Flaubert-ről szólván obligát módon elsütnénk e rovatban a „mot juste” fordulatát, egy orosz bírósági ítéletről értesülvén már rég meg is kezdtük a megfelelő szavak utáni kutatást. Merthogy a lehető legszorosabb értelemben nehéz szavakat találni arra a múlt hétfői hírre, mely szerint Moszkvában a katonai bíróság 6-6 évi börtönbüntetésre ítélte Jevgenyija Berkovics színházi rendezőt és Szvetlana Petrijcsuk drámaírót, méghozzá egy olyan előadás ürügyén, amelyet nem is oly régen állami színházi díjjal jutalmaztak. A 2022-ben még két Arany Maszkkal elismert Финист я́сный сокол, azaz Finiszt, a fényes sólyom, amely már címével is utal az ismert orosz mesére, no meg az annak nyomán készült 1976-os szovjet mozifilmre, olyan orosz nőkről szól, akik az Iszlám Állam harcosaival házasodtak össze, majd hazájukba visszatérve börtönbe kerültek. 

A valós eseményeken alapuló és kétségkívül érzékeny témát feldolgozó dráma először 2019-ben jutott közönség elé felolvasószínházi formában, majd a következő évben nyomtatásban és a színpadon egyaránt megjelent, ám egészen 2023 májusáig nem jelentett problémát az orosz államhatalom és annak bűnüldöző szervei számára.

Akkor azonban büntetőeljárás indult a két, rögtön őrizetbe is vett alkotó ellen a terrorizmus igazolásának és romantizálásának, valamint az iszlám dzsihád és – paradox módon – a radikális feminizmus ideológiai képviseletének vádjával. Ezzel szoros összefüggésben a két művész neve már tavasszal ott szerepelt a terroristákat, szimpatizánsaikat és egyéb „szélsőségeseket” lajstromozó nyilvános listán. A most kihirdetett ítélet mögött, amely ellen máris világszerte számos szervezet és művész emelte fel a szavát, az orosz és nemzetközi elemzők két alapvető és egymással összefüggő okot vélnek felismerni: egyrészt Berkovicsnak az Ukrajna megtámadását kárhoztató verseit, másrészt azt a hatalmi szándékot, amely a rezsimmel szemben kritikus orosz művészértelmiség mind brutálisabb megfélemlítésére tör, s amely cinikus módon a terrorellenes törvények fegyverét alkalmazza e kampány során.

*

A fullasztó hőségben aszalódva kissé reményvesztetten olykor már úgy érezhetjük, tudjuk, mit ígér számunkra ez a nyár. Ám ilyenkor jussanak eszünkbe az új könyvek, az elkövetkező hetek-hónapok során kecsegtető friss megjelenések, amelyeknek listáit az elmúlt napokban több angolszász orgánum is előzékenyen felkínálta számunkra. S habár a New York Times a múlt héten éppenséggel visszatekintett (a XXI. század 100 legjobb könyvét összeválogatva), mi most lássuk inkább azt, hogy mely köteteket előzi meg a legnagyobb várakozás az angolajkú könyvbubusok körében! Nos, például pont a mai napon jelenik meg a Random House gondozásában az amerikai Halle Butler Banal Nightmare című harmadik regénye, mely alkotás a The Millions és a Lit Hub gyűjtésében is ott szerepel: újfent egy szórakoztatóan depresszív, párkapcsolati kudarcokban gazdag és az Y generáció sérülékenységét tárgyaló női regényt remélve a The New Me szerzőjétől. A listákon emellett ott lelhetünk számos olyan művet, amely téma- és szereplőválasztását tekintve igencsak támaszkodik a múlt kimeríthetetlen tárházára és mindarra, amit civilizációnk hajdani nagyságairól tudunk vagy hatásukra elképzelni merünk.

E diszpozíció jegyében várják az amerikai olvasók a kiváló japán írónő, az immár németül (is) alkotó Yoko Towada Paul Celan and the Trans-Tibetan Angel című regényét, amely négy évvel a német kiadás nyomában most számukra is felkínálja a berlini agorafóbiás, Patrik történetét – és általa a szerző rég ismeretes Celan-rajongásának és -vonzalmának újabb bizonyságát.

Egészen másként, de mégis ehhez a vonulathoz sorolható Emily Van Duyne első kötete, a Loving Sylvia Plath: A Reclamation is, amely nem másra, mint Plath utolsó éveinek, egyszersmind mitológiájának radikális és kényes témákat érintő újragondolására vállalkozik. Vagy itt ígérkezik a közeli napokban az ausztrál Jane Alison Villája is, amelynek cselekményében szintúgy komoly szerep jut majd a (társadalmi) nemek közötti összeütközéseknek és erőpróbáknak: Le Corbusier és az ír tervező, Eileen Gray konfliktusának, illetve a híres E-1027-es modernista villa példázatos esetének regényesítése révén.          

*

A franciáktól egy, még tavasszal megjelent új regényt csatolhatunk a múlt óriásait irodalmi alakokká transzponáló jelenkori alkotások sorához.

A Flammarion ugyanis kiadta Éric Laurrent À l'œuvre című művét, amelynek hőse nem más, mint a fiatal Gustave Flaubert.

 A regény, amely 1851 nyarától egészen a Bovaryné peréig követi nyomon a szavakat kereső és a szavakban dúslakodó, életvidám és melankolikus, céltudatos és merész íróember útját bordélyházi hálószobákon és irodalmi szalonokon át, nem az első próbálkozás e nemben – és az sem előzmények nélkül való, hogy Flaubert-t a maga stílusában, vagy legalábbis e stílust hódolattal megidézve próbálják megírni. Aminthogy Éric Laurrent posztmodern életművében sem merőben új elem a kanonikus alkotókat és műveket játékba hozó, vagy épp újraíró praxis, no meg az intertextualitás, ahogyan erre az első, fennen méltató tenorú recenziók is sietve rámutatnak. Hiszen az Isteni színjátékkal, a Botticelli-féle Vénusz születésével csakúgy megcselekedett már valami hasonlót e szerző, legutóbbi regénye (Une fille de rêve, 2020) pedig felismerhetően és megvallottan sokat köszönhet Zola Nanájának.