Kié a grund?
Fotó: Wikipédia
Kié a grund?

6 perc világhír! Molnár Ferenc klasszikusa új francia fordításban, egy nagy romantikus képregényben és az indiai irodalom kiválósága a börtön árnyékában: László Ferenc heti gittrágásában a bátorságé a főszerep.

Indiában nemrég általános választásokat tartottak, s a kontinensnyi országban, ahol a voksolás majd’ másfél hónapon át zajlik, újfent az a pártszövetség szerezte meg a többséget (még ha a korábbiaknál csekélyebbet is), amelyet Narendra Modi és az ő Bharatiya Janata Pártja irányít. A hindu nacionalizmust képviselő és azt egyszersmind programszerűen gerjesztő politikai tábor az indiai szellemi élet számos jelesére ellenségként tekint, s ezek sorából különösen fenyegetettnek ítélhető Arundhati Roy helyzete. Méghozzá a szó szoros értelmében, hiszen az 1997-es esztendő Booker-díjasa, Az Apró Dolgok Istene és A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma szerzője ellen a múlt héten érkezett aggasztó hírek szerint újfent büntetőper indulhat egy olyan kijelentés miatt, amelyet az aktivistaként is aktív írónő még 2010-ben tett. Roy akkor egy emberi jogi konferencián

az indiai belpolitika egyik alapvető tabuját nem tisztelve úgy fogalmazott, miszerint történelmi tény, hogy Kasmír sohasem volt India szerves része.

A tartomány, amelynek birtoklásáért India és Pakisztán között már több háború is kitört, a közviták szintjén is végletesen neuralgikus témának számít, s ennek bizonysága gyanánt e kijelentést Modi tömörülése és az Indiai Kongresszus Párt egyként hevesen elítélte, Roy ellen pedig – túl a tüntetések és halálos fenyegetések garmadáján – bírósági eljárás indult lázítás és hazaárulás vádjával. Ezt az eljárást utóbb a Legfelsőbb Bíróság döntése megakasztotta, ám legújabban váratlanul (?) arról érkezett hír, hogy ez ügyben ismét vádat emelnek majd az írónő ellen. Roy egyébiránt seregnyi más kérdésben is szembehelyezkedik a hivatalossággal és a kormányzati ideológiával, legyen szó akár India atomhatalmi státuszáról, akár a korrupcióról, akár Modi miniszterelnök személyének keresetlen bírálatáról. S éppily sarkos – és sok szempontból ellentmondásos, sőt megosztó az is, amit az irodalmi kiválóság a nemzetközi élet válságos kérdéseivel vagy épp a terrorcselekményekkel kapcsolatban rendszeresen kifejt. Számos olyan véleményt is megformálva, amelyet első olvasásra és a távolból mérlegelve okvetlenül könnyebb imponálóan bátornak találni, semmint kikezdhetetlenül helytállónak ítélni.

*

A provokálni is kész írónői bátorság talán legismertebb és legjellemzőbb XIX. századi példája, a francia George Sand (1804-1876) ugyancsak helyet követel magának az e heti beszámolóban. Méghozzá egy nagyszerű képregény révén, amely 2021-es franciaországi megjelenését követően immár angolul is kézbe vehető, s amelyről a múlt héten a Guardianben olvashattunk lelkes és informatív értékelést. Séverine Vidal és a rajzoló Kim Consigny közös munkája, a George Sand: Fille du siècle (angol címén: George Sand: True Genius, True Woman) nem is annyira a szórakoztató ismeretterjesztés, mint inkább a szórakoztató nevelés példás teljesítményének tetszik e recenzió olvastán, ami annál is nagyobb elismerést érdemel, mivel e nagy francia romantikust tárgyalván máskülönben oly könnyű elveszni a külsőségekben. Elvégre

George Sand kapcsán rendszerint a nadrágviselés és a nyilvános dohányzás az idő tájt megbotránkoztató merészségét szokás emlegetni,

no meg persze a szerelmi partnereknek ama imponáló lajstromát, amelyen Chopin, Mérimée és Musset neve egyaránt ott szerepel. Mindez természetesen Vidalék képregényében, annak szigorúan kronologikus élettörténeti előadásában is ott szerepel, ám minden, ami Amantine Lucile Aurore Dupinről (ez volt az írónő születési neve) itt kiderül, az felszabadító humorú és empatikus tárgyalásban, s nem mellesleg a női szabadság, a Sand által a szerelmi élet és az alkotói tevékenység terén egyként méltán érvényesített teljes egyenjogúság értelmező keretébe illesztve jut az ifjúsági célközönség elé.

*

S ha már az ifjonti olvasókat említettem, hát számukra francia nyelven is kínálkozik frissiben egy felszabadító hatású kötet – éppenséggel a magyar irodalom legjavából. Az 1996-ban alapított Editions Tristram ugyanis megjelentette a Les Garçons de la rue Pal, vagyis A Pál utcai fiúk című Molnár Ferenc-klasszikust, és az 1906-os regényre most valósággal rácsodálkozhat a francia nyilvánosság. Nem mintha a regény eddig ismeretlen lett volna a gall kultúrkörben, ám amint azt az új megjelenést kísérő közlemények is jelzik: az eddig közkézen forgó 1937-es fordítás, illetve francia változat részint leegyszerűsített, részint felvizezett formában közvetítette Molnár művét. Most azonban Sophie Képès jóvoltából olyan árnyalt, a pesties fordulatokat és a szerzői hangütést híven átültető fordítás látott napvilágot és nyomdafestéket, amely a recenzenseket rögvest a regénybeli történet példázatosságára és többértelműségére is ráébresztette. Maga a dús érdemű fordító pedig (aki nyomatékosan fontosnak ítélte, hogy Áts vörösingesei a Chemises Pourpes – és ne a Chemises Rouges nevezet alatt említtessenek) a kötet áprilisi bemutatóján megfogalmazta azt a meggyőződését, hogy a grundért oly komolyan folytatott, hősi – és végül mégis hasztalannak bizonyuló küzdelemben a korábbi háborúk, így az 1848-49-es szabadságharc metaforájára, de éppígy a közelgő Nagy Háború megsejtésére is könnyen ráismerhetünk.

A cikk szerzőjéről
László Ferenc

Kritikus, történész, szenvedelmes ismeretterjesztő. Legutóbbi kötete: Operettország (Jaffa, 2023).