November 29-én dorseti otthonában 88 esztendős korában elhunyt Tom Stoppard, s a halálhír közzétételét követő megemlékezések és gyászreakciók egyszerre tanúskodnak a drámaíró ismertségének és elismertségének jószerint kivételes mértékéről. III. Károly brit uralkodó a jóbarátját, Mick Jagger pedig a kedvenc színpadi szerzőjét gyászolja Stoppard személyében, akit (a néhai Csehszlovákia szülötte és Václav Havel barátja lévén) a cseh külügyminiszter most úgy búcsúztat,

mint a gyökereiről soha meg nem feledkező és az emberi jogok képviseletét örökkön a szívén viselő nagy művészt.

December 2-a estéjén a londoni West Enden két, míg a New York-i Broadway színházainak tájékán egy percre kihunytak a fények az elhunyt tiszteletére, s minthogy Stoppard forgatókönyvírója volt egy sor nagy sikerű filmnek is, kevéssé meglepő módon több hollywoodi sztár ugyancsak illő sietséggel közzétette megrendült és mélyen személyes megemlékezését (pl. Ethan Hawke).

A hatásnak, a jelentőségnek és a köztiszteletnek ugyanezt a minden vitán felül álló szintjét bizonyítja a hazai színházi világ gyásza is (itt pl. a Katona József Színházé). S ez annál is természetesebb, mivel azóta, hogy 1967-ben a Nagyvilág nyomtatásban közölte, majd a Nemzeti Színház 1971-ben bemutatta „a legirodalmibb mai angol drámaíró” egészen friss, 1966-os világsikerét, a Rosencrantz és Guildenstern halott című zseniális Hamlet-átiratot (mindkétszer Vas István fordításában), Stoppard életművének számottevő hányada üdvös gyorsasággal és szervesen beépült a magyar színházi kultúrába.

*

Újabb megemlékezéssel folytatva az e heti hírcikket, egy évforduló követel említést: vasárnap volt ugyanis éppen 90 esztendeje annak, hogy eltávozott Lisszabonból, egyszersmind az élők sorából Fernando Pessoa. A portugál irodalom halk szavú és törékeny alkatú, szerény óriásának életét és életművét pedig nemcsak hazájában idézi ennek kapcsán és ürügyén a hálás kegyelet, hanem eme hasábokon is. Méghozzá igazán méltó módon, hiszen e ponton átadhatjuk a szót az összemérhetetlenül hivatottabb Pál Ferencnek, aki a következőket írja:

„Pessoa emberi alakja első pillantásra észrevétlen. Hiszen a „költőknek nincs életrajzuk”, írta róla Octavio Paz.

Nincsenek nagy gesztusok, nincs botrányos élet, nincs legendás szerelmi történet.

Vannak helyette olcsó szobák, írógépek, számlák hátoldalára írt versek, kávéházi asztalok, a lisszaboni Baixa utcái, ahol nap mint nap sétált. Fordítóként és irodai levelezőként élt, gyakran szűkösen, mintha a mindennapi életben a lehető legkisebbre akarta volna összehúzni magát, hogy annál több hely maradjon a belső hangoknak. A „Pessoa” – „személy” – név különös módon teljesedett be vagy inkább ki benne: egyetlen ember, aki helyett és nevében egy egész költői sokaság szólal meg.

Költészetének talán legnagyobb találmánya ez a belső népesedés, a heteronimák rendszere. Nem egyszerű álnevekről van szó, hanem teljes életrajzzal, stílussal, világnézettel rendelkező költői személyiségekről. Alberto Caeiro, a „mester”, aki a természetet akarja látni minden magyarázat nélkül; Ricardo Reis, a mértéktartó, klasszicizáló orvos, aki az antik bölcsesség nyelvén beszél a mulandóságról; Álvaro de Campos, a futurista mérnök, aki extázisban akar mindent érezni, és ugyanazzal a hévvel zúg bele a modern gépkor örvényeibe, mint ahogy kétségbeesik a saját semmisége fölött; és végül Bernardo Soares, „a könyvelősegéd”, aki A nyugtalanság könyvében a hétköznapok porából rakja ki a lét metafizikáját. Mindannyian Pessoa – és egyikük sem az.

[…]

Most, amikor megállunk egy pillanatra, hogy rá emlékezzünk, nemcsak egy nagy költőt idézünk fel, hanem egy lehetséges olvasási módot is: lassan, figyelmesen, saját magunkra is gyanakodva olvasni. Pessoa nem engedi, hogy könnyen megnyugodjunk. De cserébe odaajándékozza nekünk azt a tapasztalatot, hogy a kérdéseinkben nem vagyunk egyedül. Mögöttünk áll egy törékeny férfi Lisszabonból, a kávéháza sarkában, és velünk együtt próbálja kimondani: ki az, aki beszél, amikor azt mondjuk: „én”.”

*

Továbbra is a portugál témák terén pótolhatatlan Pál Ferencnek, valamint a francia ügyekben szintoly nélkülözhetetlen Ádám Péternek köszönhetjük két különleges irodalmi díj múlt heti átadásának hírét is. Brazíliában a múlt hétfőn a fél kontinensnyi ország legnagyobb metropoliszában ugyanis kiosztották São Paulo Város Irodalmi Díját, azazhogy díjait, hiszen a 2008-ban alapított jutalommal immár hagyományosan az év regényét és az év legjobb első regényét ismerik el. Nos, az előbbi kategóriában Mariana Salomão Carrara kapta a 200 ezer reallal is adjusztált díjat A árvore mais sozinha do mundo (A világ legmagányosabb fája) című művéért, amely a dél-brazíliai dohányföldek világát mutatja be – különös, nem emberi nézőpontok, tárgyak narrációján keresztül. Az elsőkönyves szerzők mezőnyéből pedig Marcílio França Castro diadalmaskodott O último dos copistas (Az utolsó könyvmásoló) című regénye révén, amely egy szerkesztő és egy illusztrátor barátságának történetén át idézi fel a könyvkultúra múltját, méghozzá többek között a Garamond betűtípus eredetéig is eljutva.

Mindeközben Párizsból arról érkezett hír, hogy

az idei francia irodalmi szezon egyik sztárja és éllovasa, a mauritiusi születésű Natacha Appanah újabb elismerésben részesült

a femicídium rémségét a középpontba állító La nuit au cœur szerzőjeként. Merthogy a Goncourt utolsó válogatásában is ott szereplő regényt, amely egyszersmind a Prix Fémina idei győztes műve is, a múlt héten az iskolások, azaz a tinédzser korú olvasók ugyancsak díjjal honorálták. 2025-ben Appanah-é lett ilyesformán a diákok által megszavazott Prix Goncourt des Lycéens is, méghozzá egy teljességgel hasonnemű elismerés nyomában, lévén november közepén már a Prix Renaudot iskolás verziója is a Gallimard kiadó büszkeségét találta meg.