Soha nem találkoztam senkivel, akit megvertek.
Az ismerőseim mindenben bajnokok.

Én pedig elég gyakran aljas, túl sokszor mocskos és gonosz,
felelőtlen parazita vagyok, aki menthetetlenül szennyes.
Én, akinek sokszor nincs türelme fürödni,
én, aki annyiszor vált abszurddá és nevetségessé,
nyilvánosan hasra esve az etikett piros szőnyegén,
voltam groteszk, zsugori, alávaló és dölyfös,
akit rendszerint csendre intettek és elnémítottak,
és ha nem kussoltam, még idétlenebbé váltam.
Én, aki folyton hecceltem a szállodai szobalányokat,
én, aki hátamon éreztem a hajósinasok szúrós pillantásait,
én, aki az anyagi csőd szélén gyalázatos kölcsönöket
vettem fel a semmire, én, aki a zűrös csetepaté
pillanatában gyáván leguggoltam, hogy elhajoljak
a záporozó ökölcsapások elől – folyton csak apró,
szirszar dolgok gyötrelmétől kínlódtam, és ebben
nem akad párom az egész földkerekségen.

Bárki, akit ismerek, és egyáltalán szóba áll velem,
sose vetemedett röhejes tettekre, sose mardosta őket
ennyire a szégyen, mert mind egy szálig az élet hercegei …

Bárcsak hallanék egy igaz, emberi hangot,
ami kisstílű vétkek helyett teljes erkölcsi csődről vall,
de gyónása nem erőszakról szól, hanem eredendő gyávaságról!
De nem; ők mind tökéletesek beszédben és hallgatásban.
Vajon létezik olyan ember a világon,
aki nem leplezi előttem az aljasságait?
Ó, hercegek, drága testvéreim,
mennyire undorodom a félistenektől!
Hová tűntek a földről a valódi emberek?

Én volnék az egyetlen, eltévedt és gonosz lakos?
A többieket talán nem szerették eléggé a nők,
rommá csalták őket – mégsem váltak nevetségessé!
De én, aki úgy lettem szerencsétlen, hogy sose vertek át,
hogyan beszéljek tétovázás és habozás nélkül a különbekkel?
Én, aki mindig is gonosz voltam – szó szerint gonosz,
a gonoszság legkicsinyesebb és legaljasabb értelmében.

(dátum nélkül)

*

in: Poesias de Álvaro de Campos. Fernando Pessoa. Lisboa: Ática, 1944 (imp. 1993).