Egy elém tárult látomásban a világ
virágzott, akár egy kibontott zászló
a szélben, lobogtatta tarka színeit
és rejtett jeleit. Az addig ismeretlen,
evidens jelentések túllépték a passzív
csodálatom által szabott határokat.
Eggyé vált a külső és a belső.
Minden érzés és gondolat konkrét
formát öltött az eleven szirmok
és a fák nyúlánk alakjában, sziklák
meredeztek a Szellem szakadéka fölött,
egyenként belehullva az öntudatra ébredő
tengerekbe, miközben az ember-Égbolt
a szellők nyelvén suttogott.

Minden dolog összekapcsolódott
egy letűnt képzet rendje és módja szerint,
szemmel láthatóan és jól tapinthatóan,
mintha egy csontváz minden porcikája
jól elkülönülve kiütközne a húsból.

Nem volt különbség a fa
és ideája közt. A folyó lényegét
és külső lényét látni: egy és ugyanaz.
A madarak lelke és szárnycsapásai
megbonthatatlan egységet alkottak.
Mindezt félájultan vettem észre, alig
észlelve az Új Istent, amiről a látomás regélt.
Épp ez az, amiről nem tudok beszélni –
ez a szeretet nem olyan, mint a többi.
Nem egyéni érzés, hanem emberek
közt átívelő, közvetlen testvériség,
amely felébreszt a lelkem ájulatából,
és hirtelen megsemmisülve, a gondolat,
amely a rendezett látványt a szemeimmel
itta be mohón, újból megszüli önmagát.

Ó, micsoda rémséges és őrült, hátborzongató kéj!
Ó, mindenek önmeghaladása!
Ó, minden dolgok belső végtelensége,
ami hirtelen helyi érdekűvé és láthatóvá vált,
bár így sincs beszéd, ami szavakkal kifejezhetné.
Követem a látomást! Az abszurd látást, amely
összezavarja a hasonlatokat, és a különbséget
egyenlő szintre hozza a belső egységgel!

Hogyan kifejezhető az, ami látszik, de nincs
kitéve a szemlélő látvány döbbenetének?
Honnan tudjuk, mi lép túl az érzékelés küszöbén,
hogy az ismeretlenség ködébe rejtse a látható tudást?
Hogy engedelmeskedjünk az analógiáknak,
bizonyítva a közös egység és a szeretet
racionális értelmét, amelyen zátonyra fut
a megújuló isteni látás és a belső
végtelenség különbsége?

Sehogy: a külső világ belső
leképződése, a totális világlátás
virága és az abszolút jelentés
színei a kitáruló éjszakában,
amiből semmi se bontakozik ki,
csak az éjszaka bontatlanságát
tükrözi: egy absztrakciót, ami
az öneszmélő látomásban
láthatatlan tény marad.

A semmi: minden,
ott állok a közepén,
mintha a Látásom Isten volna.
A többi csupán a látó üres jelenléte,
egy önös, önérzékelő végtelen,
ahogy az egész lélektelen
egységre törekvő lényem
daraboka hullik a csodálat
töredezett látászavarában.

Ez az Éj: a Világosság.

1916. 02. 15.

A vers eredeti megjelenési helye: «The Mad Fiddler». in Poesia Inglesa. Fernando Pessoa. Lisboa: Livros Horizonte, 1995.