Az én örömöm
Fotó: Wikimedia
Az én örömöm

Két francia díj, megannyi zseniális (és őrült) fizikus, egy londoni kiállítás, valamint két szerkesztőségi nyilatkozó László Ferenc e heti hírmustrájában.

A kívánatosnál halványabb emlékeim szerint valamely felvilágosult és római jellemű spanyol professzor kezdte úgy az első egyetemi előadását, miután hosszabb fogság után kiszabadult az inkvizíció karmai közül, hogy „amint azt a múlt alkalommal említettem…”. Magam alig néhány hetet mulasztottam és a legkevésbé sem hősies okokból, ám most mégis ugyanígy kezdhetem e hírcikket, merthogy legutóbbi írásomban a francia irodalmi díjak körüli esélylatolgatásra merészkedtem – és most épp ide térhetek vissza. Akkor ugyanis szóba került, hogy Dominique Barbéris legújabb regénye

nem kevesebb mint négy kurrens díj longlistjén is ott szerepel.

És most rögtön azzal folytathatom, hogy a 65 esztendős írónő múlt csütörtökön elnyerte e nagybecsű jutalmak egyikét: a Francia Akadémia nagydíját. Az alkotásról, amely a megelőző napon, október 25-én nem került be a Goncourt-díj esélyeseinek legszűkebb körébe, ehelyt az 1749 illetékes szerkesztőbizottsági tagjának, Ádám Péternek a szavait idézhetem:

„ Az Une façon d'aimer (Így is lehet szeretni) című regény, akárcsak a tavaly díjazott Giuliano da Empoli immár magyarul is olvasható A Kreml mágusa című műve, szintén a Gallimard kiadónál látott napvilágot. A regény cselekménye az ötvenes években játszódik, az akkor még francia fennhatóság alatt álló Kamerunban, főhőse pedig egy nagyobb szabadságról ábrándozó feleség. Ő egy fogadáson megismerkedik egy vonzó férfival, akivel másféle, izgalmasabb életet élhetne. A mű, amelynek stílusa Patrick Modianóra emlékeztet, az elvetélt elhatározások, véletlen találkozások, realizálatlan vágyak és szétfoszló álmok regénye.”

Legutóbb ugyancsak szót ejthettem az 1989-ben jószerint ellen-Goncourt gyanánt megalapított és 15 ezer eurós pénzösszeggel járó Prix Décembre longlistjéről, pontosabban deuxième selectionjáról, megemlítve többek közt a fiatal kanadai író, Kevin Lambert nevét, aki Québec felől pályázva itt éppúgy esélyesnek tetszett, akárcsak a Goncourt mezőnyében. Nos, jóllehet az utóbbi versenyből Lambert időközben kiesett (amint erről nemrég Zelei Dávid hírbeszámolójában is olvashattak), ám az egészen friss, kedd délben világgá röpített hír szerint ő lett a Prix Décembre nyertese. Újra csak Ádám Pétert idézve:

„A díjat, amely eredetileg a többi díj kárvallottjait lett volna hivatva jutalmazni (ám amelynek odaítélését – biztos, ami biztos – előrehozták a Prix Goncourt, Renaudot, Femina és Medicis elé) idén a kanadai Kevin Lambert kapta Que notre joie demeure („…az én örömöm legyen bennetek…” – idézet János evangéliumából) című regényéért. A harmincegy esztendős szerző eddig a legfiatalabb a díjjal jutalmazottak között. Most elismert harmadik regénye egy építésznő meghurcoltatásának krónikája, akit azzal vádolnak, hogy el akarja űzni a szegényeket Montréalból.”

És hogy ne csupán arról essen szó, hogy kik nem nyerhetik el immár az idei Goncourt-díjat, hát következzen az ünnepélyes ígéret, miszerint a jövő héten már a nyertes szerző-és-mű is itt szerepel majd e rovatban!

*

Neumann János mint regényhős – méghozzá egy chilei író művében. Október elején jelent meg a Penguin Press kiadásában Benjamín Labatut The MANIAC című regénye, és az azóta spanyolul is publikált alkotásban fent nevezett büszkeségünk az olvasó előtt egyszerre mutatkozik meg jó apaként, elviselhetetlen férjként, öntelt zseniként és az ötletlopástól sem ódzkodó akarnokként. A regényt, amelyben Neumann alakját családtagjainak, valamint kor- és kartársainak kórusa idézi meg (a feleség-özvegy Dán Klárától Richard Feynmanig), pedig máris magasztaló irályú recenziók sora üdvözölte: egyként jelezve a téma (mesterséges intelligencia, tudomány felelőssége…) aktualitását és a 43 éves Labatut emelkedő csillagát. Mámorító és addiktív narratíva; sötét, hátborzongató és egyedülálló szépségű alkotás; 2023 legfontosabb könyve – csak úgy sorjáznak az angol és a spanyol nyelvű sajtóban a válogatottan elismerő jelzők és felsőfokok. A szerzőt illetően viszont nem szorulunk mások ítéletére, hiszen szerkesztőnk, Zelei Dávid szerkesztőként már belefolyt Labatut univerzumába. És idézhetjük is azonmód:

„A chilei Benjamin Labatut Hollandiában született, Argentínában, peruban és Chilében nőtt fel, ennek megfelelően a kontextusa erősen világirodalmi (Sebaldhoz, Bolañóhoz hasonlítják), az érdeklődése pedig globális: a Nemzetközi Bookerre is jelölt Un verdor terrible című regényében a 18. századtól napjainkig követi egy-egy fizikuszseni útját az őrületig. Ez valamiféle divattá kezd válni mostanság: ez a könyv is részben átfed az Oppenheimerrel, részben pedig Cormac McCarthy ikerregényével (Az utas/Stella Maris). Magyarul az Open Books adja ki hamarosan Kutasy Mercédesz pazar fordításában – és

az egyik legjobb könyv, amit az elmúlt években szerkesztettem.”

Ha minden igaz, minderről november 15-e után a magyar olvasók is meggyőződhetnek majd.

*

Befejezésül egy kiállítás, amelyet a fantasy zsánerének szentelt a londoni British Library. Fantasy: Realms of Imagination – ez a címe a múlt pénteken megnyílt és egészen jövő februárig megtekinthető tárlatnak, melynek dús anyaga a Beowulf és a Sir Gawain középkori kézirataitól egészen a Gyalog galopp Michael Palin által felvázolt jegyzeteiig terjed. S jeléül annak, hogy a fantasy megjelölés mi mindent felölelhet, hát a Gyűrűk ura-filmek kellékein túl még a londoni Királyi Operaház hajdani Csipkerózsika-előadásának két jelmeze is kiállításra került: azok a ruhák, amelyeket 1968-ban a balett két legendás főszereplője, Margot Fonteyn és Rudolf Nureyev viselt. Xena, Pán Péter, Frankenstein és Hófehérke, valamint Neil Gaiman jegyzetfüzete mind szerephez jut itt – a fantasy és a fantázia nagyobb dicsőségére.

A cikk szerzőjéről
László Ferenc

Kritikus, történész, szenvedelmes ismeretterjesztő. Legutóbbi kötete: Operettország (Jaffa, 2023).