A tudományt és a fikciót összemosó Amikor nem értjük többé a világot 2020-ban jelent meg először, de nem előzmények nélkül, hiszen az 1980-ban született Benjamín Labatut pályája kezdete óta foglalkozik a témával. Az utóbbi években Chilében élő, ám magát kategorikusan a nemzeti irodalmi kánonon kívülre soroló 

Labatut már korábbi köteteiben a ráció és a fantázia, az egzakt tudományok és a spirituális tapasztalatok keskeny határán egyensúlyozott,

amit azóta is a láthatón túli világgal és az ott tátongó üresség élményével kapcsol össze (lásd La Antártica empieza aquí, Después de la luz, La piedra de la locura című alkotásait). MANIAC című legutóbbi kötete folytatja a szerző rögeszméjévé vált tematikát, melyben ismét a tudomány és fikció, a zseni és az őrült egymás mellé helyezésével, alakjaik árnyalásával mutatja be a matematika, a kvantumfizika és a mesterséges intelligencia legnagyobb felfedezéseinek katartikus pillanatait.

Labatut nemzetközi sikerét mégis az Amikor már nem értjük többé a világot hozta meg. 

Hogy ebben mekkora része volt Barack Obama 2021-es könyves toplistájának, inkább költői kérdés,

hiszen azóta számtalan ország olvasóközönsége rajong egyhangúlag az író korunk és az emberi lét dilemmáival párbeszédre lépő köteteiért. Az Open Books kiadásában idén megjelent kötetben Fritz Haber, Alexander Grothedieck, Werner Heisenberg és Erwin Schrödinger alakjaival, felfedezéseivel és küzdelmeivel találkozunk, miközben ki-kitekintünk az őket körülvevő tudósközösségre is.

Az 1927-es Solvay-konferencia egyik felidézett jelenete tökéletesen összefoglalja a századeleji tudományos paradigmaváltást övező csatározást: „Einstein számára a fizikának nem valószínűségekről, hanem okokról és okozatokról kellett szólnia. Nem volt hajlandó elhinni, hogy a világ dolgainak logikája ennyire szembeszegülhet a józan ésszel. Lehetetlen, hogy a véletlen uralkodjék a természeti törvények helyett. [...] Egyetlen következetlenséget sem sikerült találnia Bohr érvelésében. Fogcsikorgatva elismerte vereségét, és a kvantummechanika iránti minden gyűlöletét egyetlen mondatba sűrítette [...] »Isten nem kockázik a világegyetemmel«” (180-181).

Einstein meggyőződésével szemben nemcsak az univerzum működéséről alkotott jövőbeli gondolkodást, de a kötet felépítését is a determinizmus megannyi formában felbukkanó kérdése alakítja, ahogy a könyv utolsó fejezetében felsejlő sötét, vészjósló kert szimbolikája is mutatja. Azonban 

ez a kert nem a paradicsomi idillbe vezet vissza, inkább a kiűzetés disztópikus helyszíne:

az utolsó oldalakon a gombák spóráitól a fák csúcsáig egy ősi démon fékezhetetlen ereje járja át a sűrű növényzetet. Az idő múlásának ellenálló fákat a szemünk láttára emésztik fel a törzsükben hemzsegő rovarok, majd egy testetlen hang parancsára féktelen lángok lobbannak, és elpusztítják az örök jelenbe dermedt „elszürkült zöldet” (187). A féktelen zajt ezután a növények csendje váltja fel; a mű alapját mindvégig a pusztulás és a teremtés erőteljes képei alkotják, amelyek sokszor víziók és álmok formájában lépnek a szereplők tudatába. Itt, a záró elbeszélésben érnek össze a négy történeten át kígyózó narratív szálak és motívumok, hogy a tudománytörténeti elemekkel átszőtt szólamokat végül egyetlen, harmonikus elbeszéléssel zárja le a természet mindent elborító zöldje. A kezdés és a befejezés körkörös pályái végtelen ellipszist alkotnak: a kertből indulnak, és ide térnek vissza. Ez a forma határozza meg a kötet szerkezetét: a természet misztikus képe apránként a (mégoly kétséges) szabad akarat metaforájává növi ki magát.

„Jobban kellene tartanunk a növényektől” (188), javasolja az elbeszélőnek az éjszakai kertész, aki a családja udvarán álló tölgyfát a nagyanyja felakasztott holtestével kapcsolja össze. A tölgyfa ágán lógó holttest képében egyszerre van jelen a nemtudás, a félelem, a feltérképezhetetlen viszonyok és függések rendszere, nem utolsósorban pedig az ellentmondásoké: a család sosem vágatta ki a fát, mert a nő egész életében különös odaadással gondozta. Nemcsak a kertet, hanem az Andok oldalában rejtőző, névtelen falvat is a chilei diktatúra jeges szele járja át, ami a viszonyrendszereken keresztül máig nyomot hagy az embereken. A történet elbeszélője a Pinochet-diktatúra egyik veterán hadnagyától vette meg a házát, amelynek egész környékét hallgatásba burkolják a múlt rendszeréből visszhangzó, különböző formákat öltő kísértetek.

Az éjszakai kertész egykor matematikus volt, most viszont példaképéhez, Alexander Grothendieckhez hasonlóan a hegyekbe vonult vissza a matematikai megvilágosodáson keresztül megjósolható jövő elől: „legföljebb néhány évtized múlva képtelenek leszünk megérteni, mit jelent embernek lenni. Nem mintha valaha értettük volna, mondta, de most egyre kétségbeejtőbbek a dolgok”. (200). „A szív szíve” című fejezetben ismerhetjük meg Grothendieck történetét, aki kutatásai során a matematika leglényegéig jutott: „fél kézzel akarta foglyul ejteni a napot, le akart ásni a titkos gyökérig, amely képes egységbe foglalni a megszámlálhatatlan, látszólag összefüggéstelen elméletet. Azt mondták neki, a lehetetlent kísérti, hogy ez jobban emlékeztet egy megalomán lázálmaira, mintsem tudományos kutatási programra. Alexander rá sem hederített. Addig ásott, míg meg nem pillantotta a szakadék mélyét”. (79) A tudós számára innen már nem volt visszaút. 

Az atombomba súlyos árnyékában nemcsak a hadviselést, de személyes felelősségét is megértette mind a bekövetkezett, mind az eljövendő katasztrófák kapcsán.

Grothendieck saját tudásától való félelme miatt és a társadalom megóvásának gesztusaként az ökológiai katasztrófa közeledtével a spiritualitás irányába fordul, élete végén a meditáció és látomások kötik le a figyelmét: „Alexander naplóiban megmagyarázza: esténként egy kétarcú asszony látogatja meg. Florának nevezi a kedves oldalát, Luciferának az ördögi felét. Együtt énekelnek, hogy Istent arra kényszerítsék, nyilvánuljon meg, ám »Ő csöndes, amikor pedig beszél, azt olyan halkan teszi, hogy senki sem képes megérteni«” (88). Ez a csöndes, szinte hallhatatlan hang lobbantja lángra az epilógus fáit, és maga Groethendieck is ezen az alig észlelhető hangon suttogja el titkát egy, a matematikus Mocsidzuki Sinicsire megszólalásig hasonlító, ismeretlen férfi fülébe, amit most az éjszakai kertész adhat tovább az elbeszélőnek. Az ehhez hasonló, szinte misztikus kapcsolódásokra épül Labatut hiányokkal átszőtt, körkörös pályákat bejáró kötete is; a múlt homályos fejezetei visszatérnek a hegyoldalban megbúvó kert terébe: a kertész és történetei elmesélése teremtik meg a kapcsolatot a különböző idősíkok között.

Az éjszakai kertész foglalja egyetlen mondatba a tudomány ellentmondásosságát is, amikor a bőséget hozó nitrogéntartalmú műtrágyák sokat éltetett feltalálójáról, Fritz Haberről megemlíti, hogy egyben a milliókat elpusztító klórgázt megalkotó háborús bűnös is volt. Ezzel pedig újabb kör nyílik meg, ha az első, „Porosz kék” című fejezethez ugrunk, a kötet legösszetettebb és talán legjobban megírt részéhez. A vas-cián vegyületről elnevezett festék Hermann Göring kéz-és lábujj körmének elszíneződésétől, a nácik drogfüggőségétől az alkimista Johann Conrad Dippel életelixírjén át Van Gogh Csillagos éjének kékjéhez vezeti az olvasót, de ugyanez a vegyület gázkamrákban használt Zyklon-B alapja is. Fritz Haber búcsúlevelében mégsem a tetteitől szenvedő tudós szólal meg: „... módszere, amellyel nitrogént volt [sic] ki a levegőből, annyira felborította a bolygó természetes egyensúlyát, hogy attól félt, világunk jövőjében nem az emberek, hanem a növények játsszák a főszerepet. [...] [S]okasodhatnának, és betölthetnék a földet, az élet minden formáját maguk alá temethetnék iszonyatos zöldjükkel”. (36)

A kötetben a szerző koncepciójának részét képezik a felfedezések és a tudósok munkáját kísérő őrlődések, máskor felismerések, amelyek együtt teszik lehetővé a múlt század zsenijeinek ambivalens felskiccelését. 

Nem kidolgozott portrékról van szó tehát, hanem a reveláció pillanatainak felvillanásáról.

A felfedezést körülölelő történetekben a tudósok kivétel nélkül megsejtenek egy nagyobb összefüggésrendszert az univerzum határain túl, ám a megismerés határai képesek összeroppantani az emberi elmét és hatásai további kételyeket ébresztenek a szemlélőben – ezekbe a jelenetekbe pillanthat be az olvasó.

Pandóra szelencéjének felnyitása után egyedül a remény marad a viszontagságok ellen, ugyanis a tudomány elszabadulásával a megértés egyre messzebb távolodik az embertől: „[...] maguk a tudósok sem értik többé a világot. [...] Az elme nem harcolhat paradoxonaival és ellentmondásaival. Olyan ez, mintha ez az elmélet az égből hullott volna alá, mint valami meteorit, mi pedig majmokként somfordálunk körülötte, játszunk vele, kövekkel, botokkal dobáljuk, de semmit sem tudunk róla”. (200)

Labatutnál a nemtudás a lázálmokon és az irracionális történéseken kúszik át a tudás területére, de szintén a határok feloldásához tartozik a szexualitás: az erotikus álmok vagy az orgiák képei, amelyek minden esetben túlmutatnak a pusztán testi örömökön. A szexuális vágy Schrödinger fejezetében együtt jár a végletekig feszített szellemi munkával. A szanatórium vezetőjének lányáról, Herwig kisasszonyról való fantáziálás még a Schrödinger-paradoxont is képes háttérbe szorítani, de izgalmas útkeresést mutat kettejük beszélgetése is a fiatal lány filozófiai érdeklődésén keresztül. Egy másik szereplő, Werner Heisenberg a szobájába zárkózva Goethe Nyugat-keleti díván című versét magolja és annak (vélt vagy valós) erotikus keletkezéstörténetével összefűzve olvasunk a fizikus összefüggésekhez vezető orgiasztikus álmáról. Nem önkényes tehát összekötnünk Goethe alakját egy pár oldallal korábbi Heisenberg-gondolattal: „A fizikusnak – a költőhöz hasonlóan – nem leírnia kellene a világ dolgait, csak metaforákat és szellemi kapcsolatokat alkotnia. Heisenberg ezen a nyáron megértette, hogy a klasszikus fizika fogalmait – állapot, sebesség, nyomaték – alkalmazni a szubatomi részecskékre, teljesen értelmetlen. A természetnek ez az aspektusa új nyelvet igényel”. (103)

Ezt a nyelvet beszéli Labatut is, azt a formát keresi, amivel leírható az észszerűséget meghaladó tapasztalat, és amivel a tudomány alapvetéseiként számontartott eredmények is képesek elmozdulni, új megközelítéseken át felvillantani illékonyságukat. Ebben a lendületes és izgalmas, sok ponton Jorge Volpi Klingsor nyomában című regényét idéző kötetben 

a szerző remekül egyensúlyozik az arányokkal, az elhallgatásokkal és az elbeszélői hang kimértségével.

Bízzunk benne, hogy következő köteteiben nem elégszik meg azzal, hogy sémaként viszi tovább itt bevált képletét.

Benjamin Labatut: Amikor nem értjük többé a világot. Kutasy Mercédesz fordítása. Budapest, Open Books, 2024, 208 oldal, 4999 forint