„»Tudod ki vagyok én?« És azt feleltem: »Igen! Régóta okozol nekem fájdalmat és keserűséget. Te vagy a lelkemben az értelem«” – ezzel a mottóval kezdődik Benjamín Labatut MANIAC című regénye. Az idézet Eliot Weinberger Angels and saints (2020) kötetéből származik, és a misztikával és meditatív szemlélettel átszőtt esszé megidézése egyértelművé teszi, hogy

a MANIAC tematikájában, technikai megoldásaiban és hangvételében is folytatja Labatut korábbi, nagysikerű vállalását.

 A magyarul idén, Kutasy Mercédesz fordításában megjelenő Amikor már nem értjük többé a világot öt története betekintést nyújt a modern tudomány történetébe és „megalkotóinak” tudatába, ahol az értelmet meghaladó tartományt egyedül a művészet, az alkotás képes az olvasó számára befogadhatóvá, hovatovább elviselhetővé tenni.

Bár az imént regénynek neveztük,

a MANIAC több szempontból is hibrid alkotás.

 A történelmi tényekre és tudományos tézisekre épülő szöveg az esszéisztikus stílus (Labatut nyíltan és cseppet sem szemérmesen eredezteti irodalmát W. G. Sebald műveiből), vagy az életrajz felé közelítő elemek erős jelenléte miatt a szerző most is fontosnak tartotta, hogy a kötet végén a források felsorolásánál tisztázza: „[e]z a könyv fikció, de tényeken alapul”. (389) Bár az utószó nem feltétlenül befolyásolja az olvasatunkat, a kijelentés feleslegesnek hat a közel száz évet átfogó, négyszázoldalas szöveg végén. Talán a témából adódó űrök és az elvonatkoztatásra való képességünk folyamatos romlásából ered, hogy a szerző minden adandó alkalommal, így budapesti könyvbemutatóján is kiemelte, hogy 

nem a tényszerű ábrázolás vagy a hitelesség érdekli.

Figyelme csak és kizárólag az irodalomra ­– Labatut szavaival „fekete mágiára” – irányul. Egyedül az irodalom teszi lehetővé, hogy az igen-nem, fekete-fehér szembeállításán túl komplex, árnyalatokban és átmenetekben gazdag történeteket és alakokat formáljunk meg. Ezzel nemcsak a kétes megítélésű zsenikről alkotott képünket, hanem világlátásunkat is tágítja, sőt, emberivé teszi.

A kötet triptichonszerű szerkezetét három főszereplő adja. Paul Ehrenfest osztrák fizikus történetét a magyar származású Neumann Jánosé követi, majd Lee Sedol dél-koreai go játékmesterével zárul a kötet. Fiktív és valós alakjaik ütközését a fejezetek végén egy-egy fotó hívja be, de ezek nem tesznek hozzá sokat a szöveghez, inkább újra egyfajta alkotói kapcsolódást erősítenek.

Bár a kritika leginkább Neumann János életrajzaként hivatkozik a MANIAC-re, a másik két szereplő története legalább olyan fontos, mint „von Neumanné”.

 A három figura közé feszített történet ívének teljességéhez mindegyikükre ugyanannyi figyelmet érdemes fordítani.

A huszadik század viszontagságainak előszele és a tudományos felfedezésekből eredő gyökeres változások teljes mértékben felborították az Ehrenfesthez hasonlóan gondolkodók világát. Habár „Ehrenfest határozottan az új oldalon állt, és sokkal nyitottabb volt barátjánál, Einsteinnél a Bohrtól, Heisenbergtől, Borntól és Diractól származó forradalmi elvekre, nem tudta lerázni magáról azt az érzést, hogy átléptek egy alapvető határt, hogy egy démon vagy talán dzsinn kelt ki a fizika lelkéből, amit sem az ő generációja, sem a soron következők nem fognak tudni visszaparancsolni a palackba”. (18) Az elszabaduló erő valóban megállíthatatlanul végigszáguld a kötet egészén. 

Már az első mondat elindítja a kataklizmák sorát:

a fizikusról az első mondatban megtudjuk, hogy Down-szindrómás fia után saját magát is fejbelövi – innen indulunk el aztán visszafelé az időben. „Az irracionalitás felfedezése” című fejezetben Ehrenfest küzdelmét látjuk a sorsszerű eseményekkel és kontrollvesztéssel – a harc során irracionálisan mély, ösztönös rettegés uralkodik el rajta. A fejezetet záró, zaklatott ritmusú oldalakon az Ehrenfest öngyilkossága felé vezető események objektív leírása a rabbik énekével extázisszerű eseménnyé változik. A történések megállíthatatlansága mögött az elbeszélés az egyén döntéseinél komplexebb rendszert sejtet. Ehrenfest elhatározása ellenére azt reméli, mégsem száll fel a halálba vezető vonatra, „és félt, vagy talán remélte, hogy a jegye elveszett valahol útközben; de ott volt, minden ott volt a helyén, pontosan ott, ahol lennie kellett, ő meg várta, hogy megérkezzen a vonat, most, most, most, bármelyik pillanatban [...] mert hajtotta egy erő, amelyet sem nem ismert, sem nem értett”. (37)

„Jancsi” von Neumann alakján át az „értelem őrült álmai” felé közeledünk. A huszadik századi géniusz fejezete teszi ki a kötet központi, legterjedelmesebb részét. A fejezet felépítésének különlegességét az a Bolaño-féle kontúrozás adja, ahogy Neumann alakja mindvégig a közeli hozzátartozók, barátok, kollégák vagy épp riválisok által elmesélt, anekdotaszerű történetekből körvonalazódik, ám mindvégig sziluett, „Isten formájú űr” marad. (97)   A gyermek zsenitől a gyerekes géniuszig megannyi formában láttatott Neumann másokéval összemérhetetlen tudása kortársai számára befogadhatatlan fényként ragyogott, de morális kétségeinek hiánya is megjelenik. Neumannál a képzelet és a fantázia határán túl húzódó ismeretlen nem félelmet kelt, hanem meghódításra vár. Egyesek, mint Nils Aall Barricelli, a képleteik és eredményeik gátlástalan eltulajdonítását sem félnek megemlíteni visszaemlékezésükben. (215) Életének utolsó szakaszában Neumann történetében is felbukkan a spirituális fogódzkodó szükségessége. A fikcióval egybeszőtt tényanyag segítségével Labatut eléri, hogy Neumannt az emberen túli hasonlatok használata ellenére mégsem elérhetetlen távolságban derengő, monumentális alakként formálja meg, hanem ellentmondásainak sokszínűségében, az elmúlás közeledtével a korlátaival szembesülésre kényszerülő, hús-vér emberként jelenik meg. Egy későbbi, Wigner Jenő által elmesélt jelenetben Neumann már rákos betegként jelenik meg. A környezete számára csak türelmes hallgatással kibírható ötleteiről beszél: „miközben párnáival feltámasztva ült a nappaliban, vagy feküdt az ágyán, én meg ültem mellette, ahogy elmondta a tökéletesen szabályozott klíma alatt gyarapodó önmásoló gépekről, a masszív számítógép-terminálokban tenyésző digitális életről és az utódokat nemző űrhajók széles intergalaktikus diaszpórájáról szóló képzeteit”. (248-249) Ma már világosan látjuk, hogy Neumann napjaink világának DNS-ét alkotta meg.

A nukleáris fegyverkezési verseny és a Manhattan tervben elért eredményei mellett Neumann további érdemei is figyelmet kapnak. A mások számára láthatatlan összefüggések észrevétele, a matematikától a fizikán át a neurológiáig érő intuitív felvetéseinek korát meghaladó tudományos eredményekké formálása mind jelen van. 

A tudós legnagyobb vágya a címadó „Matematikai Analizátor, Numerikus Integrátor és Computer”, azaz MANIAC névre keresztelt, az emberi agyban végbemenő folyamatokat imitáló számítógép létrehozása volt.

A „furcsa angyal” az elbeszélés előrehaladtával prófétává válik, és bár ábrázolásából erkölcsi szintű kérdéssé emelhetnénk, hogy Neumann öröksége miként formálta az emberiség lehetőségeit és világlátását, a történet ennél racionálisabb levezetést ajánl: „Jancsi úgy gondolta, a hit a világ ősi népeinek az erő, a hatalom és a fontosság olyan forrását jelentette, amely a modern ember életéből teljességgel hiányzik; és az a hiány, ez a tökéletes veszteség az, amit a tudománynak kell megszólítania”. (245) A felvetés, hogy a Cadillac-kel száguldozó, vaskos állami és vállalati fizetésekért dolgozó tudós eredményeinek felhasználása a halálos ágyán talán Neumannt is nyugtalanítani kezdte, mindvégig nyitott és implicit marad.

A tudomány és ember viszonyára irányuló kérdés a kötet második felére komorabb, mégsem teljesen pesszimista képet fest a technika szerepéről. A zárófejezet a mesterséges intelligencia és Lee Sedol, a világ legkiválóbb gó játékosának csatározását meséli el. Sedol 4-1-es veresége az emberiség jövőjét illetően zord kitekintés a mesterséges intelligencia fejlődésével ránk váró jövőbe. A londoni DeepMind cég AlphaGo nevű mesterséges intelligenciájának győzelméről az utolsó játszma után Lee Sedol (meghökkentő alázatossággal) azt nyilatkozta, hogy a „gép” ellen veszített meccsek visszavonhatatlanul megváltoztatták a világ legősibb játékról alkotott felfogásunkat, de segíthetik az új játékstílusok kidolgozását. 2019-ben mégis visszavonult: „[a gót] én még mint művészetet tanultam. A gó műalkotás két ember között. Ma ez már teljesen más. Az MI belépése óta a gó koncepciója is megváltozott. Pusztító erő lett. Az AlphaGo nem megvert: összezúzott”. (382-383) Labatut regényzárlatában az ismeretlen erő már a jelen meghatározó része. Erősen ambivalens, sok helyen talán túlságosan didaktikus a történetvezetés, az elemek egymás mellé helyezése, mégsem felejthető részlet, hogy Sedol mint művész zárja a kötetet és az 1:10000-hez esélyű lépése képes volt megtéveszteni a gépet, kilépni ismeretei sémájából: „A technika végül is emberi kiválasztás terméke, és nem lenne szabad valami Másnak tekinteni. Hozzánk tartozik, ahogy a háló is a pókhoz”. (279)

A MANIAC a vártnál kevesebb újdonságot hoz, de néhol azért felvillantja azt a kockázatos irodalmat, amiről Labatut beszél alkotásai kapcsán. Ahol a legtöbbet várhattuk volna a fikció brillírozásától, a szerző csalódásunkra átírásokkal dolgozott (lásd az Alphago című dokumentumfilm és az utolsó fejezet kapcsolatát, vagy Marian von Neumann emlékiratainak felhasználását, a különböző hangok sematikusságát). Az is lehet, hogy a valóság épp a fikciót meghazudtoló ugrásainak vagyunk tanúi, ennek kontextusba helyezése pedig önmagában is értékes. A véges és a végtelen filozófiai és matematikai meghatározhatatlansága, a ráció és a mögötte felsejlő, ép ésszel kibírhatatlan megsejtések határán egyensúlyozó MANIAC mindenesetre kiváló olvasmány azoknak, akik a tudományos tények részletezése és nagy irodalmi teljesítmények helyett a géniuszok emberi dilemmáiról és értelmet meghaladó felfedezéseik ambivalens viszonyáról olvasnának egy lendületes, nehezen letehető kötetet.

Benjamin Labatut: MANIAC. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Open Books, 2023. 396 oldal, 4999 forint