1749: 2023 februárjában jelent meg a fordításodban Szerhij Zsadan Harkiv Hotel című válogatott verseskötete a Jelenkor Kiadó gondozásában. Milyen út vezetett Zsadan költészetének megismerésétől a kiadókeresésig és a végső munkálatokig?

Vonnák Diána: Mikor elkezdtem fordítani őt, talán öt éve, több kiadónak is küldtem mintát, remélve, hogy valaki bevállalja, de nem jártam sikerrel. Valahol értem is, nehéz ügy a kortárs világlíra fordítása, piaci alapon nem működik. Nagyobb kiadók egy-egy ilyen presztízsprojektet be tudnak vállalni, vannak, akik pályáznak, de összességében nagyon nehéz azzal mit kezdeni, hogy ezek pár száz példányos ügyek. Szerintem ennek nem kellene feltétlenül így lennie, de komplex munka bevezetni egy szerzőt. Ebben a fordítónak, a kiadónak, a kulturális újságíróknak, a kritikának, a könyves bloggereknek, rengeteg szereplőnek együtt kell működnie ahhoz, hogy végül háromnál több olvasónak jusson eszébe levenni a polcról egy világlírakötetet.

Ukrajnára most esik egyfajta reflektorfény, ami segít is, árt is. Egyrészt átüti legalább néhány ember ingerküszöbét a tény, hogy mekkora mészárlás folyik a szomszédos országban, hogy milliók menekülnek, és városokat rombolnak porig. Ennek a farvizén érdekes a kultúra is. Másrészt viszont nehéz ilyenkor azt mondani, hogy ez egyszerűen jó költészet, nem egy ügy, amibe beleállunk kiadóként, olvasóként. Zsadan versei szerintem 15 éve is jók voltak, most is azok, a háborús versek is, a többi is. Végül a Jelenkor Kiadó tavaly elvállalta ezt a projektet, aminek örültem, de még jobban örülnék, ha olyan világban élnénk, ahol nem szinte nulláról kellene kezdeni azt, hogy milyen ennek az országnak a költészete, filmművészete, történelme.

1749: Mit gondolsz, lehetséges volna egy önálló Zsadan-verseskötet átültetése is? Az az érzésem, hogy az ukrán irodalmat kis irodalomként kezelik, mivel kevés kötettel képviseli magát a magyar könyvpiacon. Egy ukrán vagy akár más kelet-európai szerzőnek először nemzetközi szinten is sikeresnek kell lennie ahhoz, hogy eljusson hozzánk? A kiadók gazdasági szempontjai szerinted mennyire befolyásolják az olvasók világirodalmi olvasottságát?

VD: Szerintem ez a könyvpiac túlnyomó részére igaz: ahogyan könyveket vesznek kiadók, az egy alapvetően angolszász infrastruktúrán keresztül működik, ezt csak picit alakítja, ha egy-egy fordító, szerkesztő a maga nyelvtudása és érdeklődése mentén lobbizni tud más könyvek mellett. Ez egy ipar, és Magyarországon elég komoly torzulásokat okoz, ha a saját régiónkat csak visszaimportálásokon keresztül ismerjük. Hogy a kiadók, a könyvkereskedelem, az olvasók és a kritika szerepe mi abban, hogy csak azt lehet kiadni, amit, az kicsit a tyúk és a tojás esete, de kis kiadók és/vagy nem mainstream nyelvekből fordított könyvek váratlan sikerei az elmúlt pár évben szerintem azért jól jelzik, hogy ez nem egy zárt rendszer, érdemes ár ellen is úszni benne.

1749: Ha jól tudom, a Harkiv Hotel egy Zsadan-versnek és egy általa szerkesztett antológiának is a címe, amelyben harkivi szerzők művei szerepelnek. Miért pont erre a címre esett a választás?

VD: Mikor megvolt a hozzávetőleges lista, amivel dolgoztam, elküldtem a címeket a kiadónak, így kezdtünk el szóba jöhető címeken gondolkodni. Szerintem a Harkiv Hotel jól megfog valamit Zsadan hangulatából, ezt a kiadóval együtt választottuk. Harkiv fontos, bár sokszor nem megnevezett helyszíne Zsadan költészetének, Odeszából, Lvivből egész biztos, hogy nem lehet ilyen költészetet csinálni. Az az alvilág, amit Zsadan korai versei olyan sokszor skiccelnek fel, a csempészekkel és az utcai harcokkal, erősen alakította a város arculatát. Ide nagyon közel volt a donbaszi háború is. A hotel pedig azért működik szerintem, mert állandó mozgásban van ez a költészet, figyel, továbbhalad, otthonos, de mindig nyugtalan.

1749: Milyen szempontokat tűztél ki a versek válogatásánál? Milyen nehézségekkel, kihívásokkal szembesültél a fordítás során?

VD: Ez egy harmincéves költői pálya, aminek szerettem volna megtartani az ívét, de ezzel együtt is úgy gondoltam, nagyobb hangsúlyt szeretnék helyezni az elmúlt kb. 10 évre. Fontos volt, hogy a korai szatírák, a szocio-karikatúrák szerepeljenek, hogy megmutassam, hogyan változik a háborús költészete az elmúlt nyolc év alatt, de ne legyen didaktikus a válogatás. Nehéz volt szűkíteni, főleg a vége felé állandóan újabb és újabb verseket találtam, amelyekről úgy éreztem, muszáj beemelni őket – meg kellett tanulni kicsit hátrébb lépni és ezt elengedni.

1749: Mi az, amiben eltér és kiemelkedik a kortárs ukrán szerzők sorából Zsadan?

VD: Szerintem egyrészt a fesztávjával tűnik ki, hogy a balladától és a slam-jellegű hangtól a formaverseken át a neoavantgárdig mindenféle hangon meg tud és szokott szólalni, másrészt azzal, hogy szinte archaikus pozíciót tud felvenni, típusokat, karakterskicceket ír, úgy stilizál, hogy egy kötet végére kapunk egy teljes társadalmi tablót. Úgy tud többes szám első személyben beszélni, hogy közvetlen, nincs benne semmi prófétai, nem 19. századi vátesz, de nagyon magabiztosan és hitelesen közös a hangja.

1749: Zsadan esetében gyakran találkozhatunk formaversekkel, már a Nyugati tér blogon is írtál erről. A kortárs magyar és ukrán nyelvű költészet különbségeire kitérve, szerinted a nyelv alapvető beállítottsága miatt bírja el jobban az ukrán nyelv az élőbeszéd-szerűséget és a szótaghangsúlyos verselést (amit nálunk leginkább az időmértékes verseléshez lehetne hasonlítani), vagy még nem használták el annyira ezeket a megszólalásmódokat?

VD: Én azt látom, hogy Magyarországon éppen jön vissza a formavers, szerintem most inkább az alanyi költészet és a szabadversek nagyja üresedett ki. Az biztos, hogy az ukrán költészetben erősebb az élőbeszéd hagyománya, erősebb a hangzó költészet szerepe, mint a magyarban; az is, hogy egyáltalán nem olyan folyóirat-központú ott a költészet, az egész mező sokkal kevésbé hierarchikus és intézményesedett. Szerintem inkább ilyesmitől függ, hogy mi lesz meghatározó, nem a nyelvtől magától. Az ukrán szótaghangsúlyos verselést nem lehet áttenni magyarra, mert nálunk kötött a hangsúly; ilyen értelemben persze vannak alapvető különbségek, de szerintem az ízlés, így a formavers vs. szabadvers, élő vs. olvasott líra teljesen más dimenzió.

1749: Szerhij Zsadannak eddig két regénye jelent meg magyarul: a Depeche Mode (2010) és a Vorosilovgrád (2012), mindkettő Körner Gábor fordításában. Mit gondolsz ezekről a fordításkötetekről? Tudom, hogy eltérő műfaj, és az előbbi tizenkilenc éve, az utóbbi pedig tizenhárom éve jelent meg eredeti nyelven, de milyen prekoncepciókkal vághat neki a Harkiv Hotelnek az, aki ezeket olvasta?

VD: Nehéz elkapni azt a szlenges, élő nyelvet, amit Zsadan prózája használ, ezek a regények szerintem attól élnek igazán, hogy ha hallottál már mondjuk egy pályaudvari restiben embereket beszélgetni Kelet-Ukrajnában, akkor Zsadan minden mondata ezt hozza vissza, elképesztő jól tud atmoszférát teremteni. Más nyelvi-kulturális reflexekkel bíró olvasók számára újrateremteni ezt a nyelvet nem könnyű feladat. Aki szerette Zsadan regényeit, az azt hiszem, a verseit is szereti majd, ez a közvetlenség, a manírmentesség összeköti az összes szövegét.

1749: A kötet hátoldalán azt írod: Zsadan „kezdetben szatirikus, polgárpukkasztó hangja az oligarchiába fulladt rendszerváltás és két forradalom tapasztalatától vált élesebbé és komorabbá”. Miben nyilvánul meg ez leginkább? Illetve milyen más változásokat észleltél az életművében a narancsos forradalom és a Majdan után?

VD: Szerintem itt egyszerre történik az, hogy Zsadan maga más életszakaszba jut és az, hogy az ország pár elég súlyos évtizeden megy keresztül. Zsadant nagyon érdeklik azok, akikre nem feltétlenül figyel sem a nagypolitika, sem az értelmiség, és az ismétlődő gazdasági válságok ezeket az embereket folyamatosan a szakadék szélén tartották Ukrajnában.

Nekem nagy reveláció volt most a Kövek című hosszúversével dolgozni: azt a kollektív élethelyzetet írja le, amikor a társadalom tudja, hogy nem tudott elég jól védekezni az oligarchia kiépülése ellen, hogy akár asszisztált is hozzá, és hogy ebből nincs visszaút. Az, hogy mit lehet ilyen helyzetben gondolni a felelősségről, a jövőről, neki a Janukovics-évek dilemmája volt, ez a Majdan előtti ukrán költészet hangja, ami Magyarországon most sokkal húsbavágóbb. A háborús verseknél nagyon érdekes az, ahogyan a figyelni akarásból, a másik ember érteni akarásából eljut valami csendig, ahol csak a rá annyira jellemző természetmotívumok maradnak, a hó, a madarak, a fák; valami örökös, kietlen tél.

1749: Valószínűleg kevesen tudják, de Zsadan amellett, hogy költő, író és rocksztár, önkéntes munkát is végez. A totális háború kezdetén élelmiszert és ivóvizet szállított a rászorulóknak, azóta pedig a katonaság számára szervez gyűjtést. Az ő kezdeményezésére sikerült több Puskin-szobrot eltávolítani Harkiv köztereiről. (Az orosz kötődésű utcák, terek stb. átnevezése pedig már a Majdan óta elkezdődött.) Kulturális antropológusként mit gondolsz a múlttal való ilyen jellegű leszámolásról? Hol lenne a legjobb helyük ezeknek a szobroknak?

VD: Nekem erről az jut eszembe, hogy mikor Mussolini a fasiszta Olaszország egyik szimbólumává tette Vergilius Aeneisét, és filológusok tucatjai segítettek fasiszta előképpé olvasni, talán húsz év is kellett, hogy rehabilitálják, hogy újra látni lehessen benne a teljesen más hangokat. Az is eszembe jut, hogy nem igazán játszanak Wagnert Izraelben. Nehéz megmondani, hogy mi lesz az ukrán válasz középtávon, de a ledöntött Puskin-szobrot szerintem csak azzal párbeszédben érdemes látni, hogy a megszállt Herszont plakátok lepték el Puskin-idézetekkel. Nagyon erős háborús szimbólummá vált sok orosz szerző, Puskin és Dosztojevszkij főleg, Brodszkij hírhedt verse és kirohanásai is, valószínűleg idő kell, akár több generáció is, mire Ukrajnában lesz válasz arra, hogy a birodalmi, aztán szovjet kultúrkánon helyére milyen viszony kerüljön az orosz kultúrát illetően. A Majdan után a kommunista rezsimhez kötődő neveket változtatták meg, csak most került sorra Puskin és Katalin cárnő, mikor az orosz háború egyik kulcsüzenete az lett, hogy a kelet-ukrán városok orosz és csak orosz városok. Szerintem hosszú távon az lesz majd fontos, hogy ne defenzívában, ne válaszként csinálják a kultúrpolitikát. A szovjet éra kultúrpolitikája elképesztő sablonokkal dolgozott, Vlagyivosztoktól Ungvárig elég hasonló volt a „hősök” listája, az nagyon jó, ha ennek a helyét más veszi át. Rengeteg elhallgattatott, eltörölt, el nem ismert értelmiségi van, helyiek, akinek helye lenne az utcanévtáblákon, ugyanakkor most megvan a veszélye annak, hogy egy ugyanannyira uniform ellenkánon kerül az előző helyére.

1749: Kárpátaljai magyarként szomorúnak tartom, hogy a politikusok saját anyagi és egyéb érdekeik miatt játszmák részeként használják Kárpátalját. Az ottani magyarság pedig csak rosszul jár. Béke nem akkor lesz, ha mindenki leteszi a fegyvert ott, ahol jelenleg van (az csak újabb befagyott frontokhoz vezetne), hanem akkor, ha az orosz katonák kivonulnak Ukrajnából. Azt hiszem, ezt Rácz András fogalmazta meg a legpontosabban. De erről beszélt Zsadan is Frankfurtban, amit a fordításodban olvashatunk. A kulturális téren keresztül (az ukrán szerzőkkel együtt) milyen mértékben tudjuk javítani a rólunk kialakult negatív képet? Gondolok itt arra, hogy az ukrán költők, írók szerepköre teljesen más, mint nálunk – tízezrek vagy akár százezrek gondolkodására vannak hatással.

VD: Nem tudom, mit tudunk elérni. Kiadók, újságok kapcsán azonnal meg szokták kérdezni tőlem, hogy az Orbán-rezsim része-e az adott szereplő, és az állampártosodással már eljutottunk odáig, hogy elég kevés helyzet teljesen egyértelmű.

Én azt gondolom, hogy Magyarország veszít többet azzal, ha nem ismerjük ezeket a verseket, regényeket, filmeket, nem feltétlenül az adott ukrán művész. Ilyen értelemben amellett, hogy az igazság, a tényleges ottani perspektíva megmutatása is motivál a fordításra, engem inkább valami dühös hazaszeretet vezérel, mikor fordítok. Nem a magyarokról alkotott képet akarom javítani, mert azt hiszem, nincs miről beszélnünk. Én teszem, amit tudok, de rég nem akarom bárki felé azt kommunikálni Ukrajnában, hogy én magamnál valami többet képviselek. A szekunder szégyenemmel sem fogom fárasztani őket, mert ennél sokkal súlyosabb bajaik is vannak. De az nagyon fontos, hogy ne gesztusként tekintsünk a saját érdeklődésünkre az ukrán kultúra és a tényleges ottani helyzet iránt, mert elemi érdekünk kellene legyen, hogy értsük és érezzük.

A kárpátaljai magyarságot nem látom elég közelről, ezt te sokkal jobban érted, de azt hiszem, nem igazán tölt be hídszerepet, nem beszél vissza se a magyar, se az ukrán vezetés felé, ha bűnbaknak vagy casus bellinek használják. Rengeteg elszalasztott lehetőség gyűlt fel az elmúlt pár évtizedben, és ahogy mondod is, most megint rájuk mutogatva ártanak nekik. Jó lenne, ha ez nem így lenne, de, legalábbis ahonnan én nézek erre, jó lenne nemcsak a kisebbségpolitika felől látni a magyar–ukrán-viszonyt, hanem azon túl is.

1749: Ez egy fontos üzenet, hogy az ukrán kultúra és az ottani helyzet iránti érdeklődés ne gesztus legyen. Mindketten fordítottunk már több 2014 előtt írt szöveget, az ukrán irodalom háború nélkül is érdekes. Én sem szeretnék magamnál valami többet képviselni. Teljesen egyetértek veled, nem csak a kisebbségpolitika felől kell látni a magyar–ukrán-viszonyt, és semmiképpen sem szabad, hogy ez rányomja a bélyegét a kulturális kapcsolatokra. Nem ukrán–orosz-viszonyról beszélünk, ahol túl sok a halott ahhoz, hogy jelenleg külön lehessen választani ezt a két dolgot. Amikor feltettem ezt a kérdést, leginkább az járt a fejemben, hogy a politika akarva-akaratlanul is egy bizonyos mértékű kárt tesz a közös kulturális térben. Az érdekelt, lehetséges-e ennek a fordítottja, amikor az irodalom (akaratlanul is) végez valamiféle kártalanítást (eloszlat előítéleteket, nem késztet általánosításokra, megváltoztatja a propaganda befolyásolta gondolkodást).

VD: Ebben nem igazán hiszek. Jó lenne, de ennél szerintem sokkal kevesebb ember olvassa ezeket a könyveket. Ha lenne mondjuk egy jobb, sokfélébb iskolai irodalmi kánon, amiben végre kukázzuk azt a hülyeséget, hogy vannak kicsi és nagy irodalmak, akkor optimistább lennék, de ilyesmit nem látok. Egyébként abban sem hiszek, hogy a politikától mentes kultúra valamiféle ideális állapot lenne, hogy az lenne normális. A pártpolitika játszmáitól persze jó lenne szabadulni, de az is politika, hogy mit tartunk értékesnek, mire figyelünk, mire teremtünk forrást. Hogy az ukrán kultúra nem volt érdekes (teszem hozzá, szerintem minden nemzeties retorika ellenére a kárpátaljai sem), az egy válságtünet, és nem csak diplomáciai válságé, mert az alig pár éve mélyült el. Szerintem ez egy tágabb bezárkózás jele is volt, egy régióra vonatkozó arroganciáé. Ilyen értelemben az irodalom jó lakmuszpapír. Remélem, hogy most kicsit elmozdul ez az egész mind a konkrét politika, mind a kulturális kapcsolatok terén.

1749: Nem bírom ki, hogy ne vigyem kicsit személyesebb irányba a kérdéseimet. 2022. február 24-e óta úgy érzem, kb. 3-4 ember munkáját végzed a különböző műfordításokkal, esszékkel, ukrajnai útinaplókkal. Rengeteg embernek sikerült elmagyaráznod vagy bemutatnod, mi is történik jelenleg Ukrajnában. Mi az, ami ennyi erőt ad számodra?

VD: Nem tudom, mennyi emberhez jutott el bármi, amit csináltam, azért ezt nem becsülném túl. Mikor kitört a totális háború, és el kellett jönnöm Kijivből, az világos volt, hogy ha már úgy alakult az életem, hogy megtanultam a nyelvet, és közöm lett az országhoz, meg kell tennem, amit emberileg és szakmailag tudok. Dühös voltam, hogy az igazság tapsra áldozatul tud esni a legbornírtabb és legaljasabb megtévesztésnek. Egyébként az, hogy mennyire kevés a szakember, a műfordító, eleve egy súlyos válságtünet, nem segített, hogy tényleg sokszor a nulláról és az előítéletektől kell kezdeni.

1749: A napokban megkérdezte egy barátom, miután megmutattam neki egy ukrán esszéfordításomat, hogy nem zaklatnak-e fel a háborús szövegek. Ösztönösen vágtam rá, hogy nem. Talán azért, mert egy idő után hozzászokik az ember, és másként fogja fel: tisztánlátásként. Persze a düh és az adrenalin is segít, kiszorítja a zaklatottság és a megrendülés érzését. Aztán elgondolkodtam, és rájöttem: a legváratlanabb pillanatokban néha mégis előjönnek ezek az érzések, és akkor vagy pihenni kell (a fordítással is), vagy különféle praktikákhoz folyamodni. Rád milyen hatással vannak a szövegek, amiket fordítasz? Hogyan kezeled ezt?

VD: Nekem ez kicsit terápiás munka volt, konkrét, kicsit meditatív feladat. Mikor fordítok, akkor nem nyomaszt, hogy egyébként mennyire tehetetlennek érzem magam. Majdnem minden kézzelfogható munka hasonló egy ilyen helyzetben: segít valami véges és konkrét dologgal kitakarni rövidebb időszakokra az egészet.

1749: Így, hogy megjelent a Harkiv Hotel, mik a további tervek? Remélem, egy kisebb pihenőt megengedsz magadnak, hogy majd újult erővel tudj alkotni, fordítani.

VD: Fordításkötetekről eddig még csak felvetések szintjén beszéltem kiadókkal, de van több szerző is, akikkel szeretnék dolgozni. Ija Kiva, egy donecki költő például Magyarországon lesz áprilisban, az ő verseivel mindenképpen foglalkozni fogok, de nagyon jó lenne Ljuba Jakimcsuknak is kiadót találni. Ezenkívül dolgozom tovább az egyetemen Skóciában, azzal foglalkozom, hogy az ukrán műemlékek evakuációját és védelmét monitorozom.

*

Vonnák Diána portréfotóját Wertán Botond készítette.