1749: A dán Tove Ditlevsen művei közel ötven évvel szerzőjük halála után világhódító útjukra indultak. A fordításodban hamarosan megjelenő Koppenhága-trilógiát sorra méltatják az olyan neves lapok, mint a The Guardian vagy a The New York Times. Ez utóbbi egyenesen mesterműnek nevezi. Vajon miben rejlik a sikere?

Kertész Judit: Tove Ditlevsen viharos újrafelfedezésének okát főleg abban látom, hogy a mondanivalója égetően időszerű, ráadásul első megjelenése óta radikálisan megváltozott mind az irodalom, mind a nők helyzete a világon. Zavarba ejtő önfeltárulkozásával Ditlevsen forradalmárnak számított a maga korában, amikor még az is kérdéses volt, hogy nő egyáltalán lehet-e költő. A „Tove-láz” a 2019-es angol, majd a 2021-es amerikai kiadások nyomán csakhamar elterjedt az egész világon. „Egy művész portréja és egy függő portréja – egy ijesztően nagy tehetség alkotása” – írta a trilógiáról a The New York Times kritikusa.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a puritán északiak hajlamosak mostohán bánni a rendhagyó, olykor „botrányosnak” ítélt zseniális művészeik életművével. Gondoljunk csak Karen Blixenre, akit ugyancsak több évtizedes késéssel fedeztek fel a világ számára, ráadásul szintén Amerikában, és Andersen után azóta is a legnépszerűbb dán író. Ditlevsen ma már természetesen Dániában is tananyag, 2016-ban beemelték az irodalmi kánonba. 

1749: Te mikor fedezted fel magadnak Tove Ditlevsent?

KJ: Meg kell vallanom, hogy korábban elég hézagosan ismertem Tove Ditlevsen életművét. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy Dániában szocialista realista írónak könyvelték el, aki a munkásosztály életét ábrázolja, és ez akkoriban, különösen mifelénk, nem hangzott túlzottan vonzónak. Inkább a verseit olvastam. Egyik kedvencem a Dániában is rendkívül népszerű Barndommens Gade (A gyerekkor utcája) című gyönyörű, hosszú költeménye volt, ami valójában a későbbi trilógia anyagát dolgozza fel. De azt is tudtam, hogy számos általam nagyra tartott északi szerző hivatkozik rá, és tekinti példaképének.

1749: Többek között Vigdis Hjort is, akinek a regényeit szintén a te tolmácsolásodban ismerheti a magyar közönség.

KJ: Vigdis Hjorth, akiről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy napjaink egyik legkiemelkedőbb norvég szerzője, sokat idézi Ditlevsent. Egy vele készült interjúban azt is elmeséli, hogy dán nagyszülei egyszerű emberek voltak. A házukban mindössze három kötet árválkodott a polcon: egy afrikai vadállatokról szóló könyv, egy lexikon és a trilógia első kötete, a Gyerekkor. Azt hiszem, ez egy nagyon találó történet, sokat elárul Ditlevsen népszerűségéről.

1749: Hogyan hatott rád a trilógia?

KJ: Egy ideje már terveztem, hogy elolvasom a trilógiát, az élet pedig a segítségemre sietett. Tönkő Vera a Park Kiadótól felkért a három regény lefordítására, és akkor gyakorlatilag pár nap alatt rohantam végig a köteteken, olyannyira magával ragadott Ditlevsen brutális őszintesége és a személyes hang, amellyel különlegesen változatos és nehéz sorsát ábrázolta. A fordítás kezdeti szakaszában ezért jó darabig csak a hangot kerestem, amely magyarul is megközelíti az ő egyszerre nagyon egyszerű, mégis poétikus elbeszélésmódját.

1749: A trilógia első két darabja (Gyerekkor; Ifjúkor) 1967-ben, befejező kötete (Függés) pedig 1971-ben látott napvilágot. Miért tud mégis könnyen azonosulni vele a mai olvasó?

KJ: Valószínűleg mostanra ért be az idő ennek a megrázó műnek a teljes befogadására. A közönség –főleg a női olvasók – körében egyébként mindig népszerű volt, csak a kritikusok bírálták szókimondása és „túlzott” őszintesége miatt, elvágva ezzel az útját a külföldi érvényesüléstől. A legnehezebb témákat is könnyű kézzel, természetesen tárgyalja, személyes, már-már intim hangja óhatatlanul bevonja az olvasót a világába. Talán azért is, mert a saját életéből meríti a témát.

1749: A művekben elmosódnak a határok valóság és fikció között, bár Ditlevsen hangsúlyozza, hogy „minden fikció”, mi több: „csupa hazugság”. Ennek ellenére a kortárs skandináv irodalomban jelenleg olyan népszerű autofikciós írás korai előfutárának is szokták tekinteni.

KJ: A trilógiában valóban őszintén vall az életéről, még a szereplők nevét sem változtatja meg, amivel – nem mellesleg – nem kis vihart kavar. Amikor egy-egy könyvben ábrázolt személy a szemére veti, hogy valótlanságot állít róla, humorral védi ki a vádakat. Egy interjúban ironikusan meg is jegyzi, hogy valószínűleg többé egyetlen férfi se fog szóba állni vele, félvén a nyilvánosságtól. Mentségére szolgál, hogy a legkíméletlenebbül saját magát ábrázolja a visszaemlékezéseiben. Kendőzetlenül tárja elénk szegénységben töltött gyerekkorát, zaklatott szerelmi életét és négy házasságát. Ahogy betekintést enged az önsorsrontás és a függőség letaglózó spiráljába is. Ám semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy az olvasónak igazi regényekkel van dolga. Emiatt nem is nevezném a ma oly divatos, többféle és nagyon változó minőségben megjelenő autofikciós művek elődjének. A Koppenhága-trilógia az írónő élete által inspirált magasrendű szépirodalom.

1749: Tabutémákat boncolgat. Kendőzetlenül ír az elszenvedett traumákról, ugyanakkor képes kifejezetten ironikusan szemlélni az életét és önmagát.

KJ: Olyan természetességgel ír a legkényesebb témákról is, hogy az olvasó szinte átéli az általa bejárt legmélyebb poklokat és csúcsokat. Nem tudok nőíróról az egész világirodalomban, aki ilyen nyíltan ír a függésről, a leszokás embertelen megpróbáltatásairól és a női lét versus alkotás közt feszülő ellentétről. A korabeli dán kritikusok pedig éppen ezért bírálták: túlságosan őszintének, banálisnak, merevnek és régimódinak tartották. Az elit irodalmi nyilvánosság elutasítása kifejezetten fájó pont volt az életében. Akasztófahumorára jellemző, hogy megírta a saját nekrológját, amelyben többek között azon csodálkozik, hogy „ez a zseniális nő”, akinek a halála óriási veszteség a dán irodalom számára, vajon miért nem nyerte el a Dán Akadémia irodalmi díját.

1749: Az írást kora gyerekkorától amolyan menedéknek tekinti.

KJ: Igen, nagyon korán tudatára ébred a tehetségének, és hogy egyedül a szavakhoz menekülhet, mert senki sincs a környezetében, akivel meg tudná értetni magát. Úgy érzi, a szavak titokzatosak, önálló életre kelnek, és védőhálót vonnak köré. Az írás erejéről például így vall a Gyerekkorban: „Mire a szavak könnyű hullámai átáramlottak rajtam, tudtam, hogy anyám már nem árthat nekem, mert már nincs jelentősége számomra.”

Az írás által akar kikerülni a gyerekkor szűk „koporsójából”. Ám később, az áhított felnőttkorban is jobbára az írás lesz az, amiben nem csalódik, és ami szinte létszükségletévé válik. Elviselhetetlen számára a gondolat, hogy az írói munkássága ugyanúgy véget érhet, mint a házassága, hiszen – saját szavaival élve – csak akkor képes élvezni az életet, amikor ír.

1749: A trilógiában egy meglehetősen ellentmondásos személyiség rajza bontakozik ki.

KJ: Mondhatni, Ditlevsen sorsa már a születésekor megpecsételődik. Ezzel a hatalmas tehetséggel beleszületik egy proletár családba Koppenhága szegénynegyedében. Noha az iskolát 15 éves korában abba kell hagynia, próbál kijutni a gyerekkor sivár környezetéből.

Felnőttként viharos életet él. Vágyik a biztos egzisztenciára, a tökéletes házasságra férjjel, gyerekekkel és nagy házzal. A biztonság és a polgári élet utáni vágyat azonban minduntalan legyűri a késztetés a társadalmi normák felrúgására. A való életben kötött házasságait nehezet tudja összhangba hozni legbelsőbb vágyaival. Valójában talán nem is a polgári létbe vágyik, hanem a számára elérhetetlennek látszó értelmiségi körökbe. Leginkább a költők és írók társaságába szeretne bekerülni, ami viszonylag hamar sikerül neki. Mindössze 22 éves, amikor első versét lehozza egy irodalmi lap.

1749: És 58, amikor önkezével vet véget életének…

KJ: A házasságai rendre zátonyra futnak, ráadásul harmadik, orvos férje mellett alkohol- és gyógyszerfüggővé válik, és nagyon nehéz megszabadulnia a függőségétől. Többször is visszaesik, depressziós lesz, majd egyre több időt tölt kórházban.

1749: De ezek a kórházi tartózkodások ugyanakkor biztosítják számára a szükséges nyugalmat az íráshoz.

KJ: Paradox módon szeret a kórház csendjében írni, önéletrajzi kötetei is ott születnek, köztük az utolsó, Vilhelms værelse (Vilhelm szobája) című regénye, mely a főhős, az írónő alteregójának öngyilkosságával végződik. Ahogy fél évvel később a való életben történt.

„A pszichotikus beteg nem az eszét veszti el, ahogy sokan gondolják, hanem mindenét elveszíti az eszén kívül” – írja találóan egy levélben, ami egészen különös megvilágításba helyezi viszonyát az életét leromboló, a költészetét ugyanakkor tápláló szenvedélyéhez.

*

A Koppenhága-trilógia első része, a Gyerekkor a napokban jelent meg a Park Könyviadónál Kertész Judit fordításában.