ÁDÁM PÉTER: Mint a francia rovat vezetője, 1978 kora nyarán kerültem a Nagyvilág szerkesztőségébe, és egyik első emlékem, hogy a szerkesztőségi értekezleten a főszerkesztő Kéry László amiatt sajnálkozott, hogy te lennél ugyan a harminc éven aluliaknak meghirdetett műfordítói pályázat győztese, de nem kaphatod meg az első díjat, mert már betöltötted a harmincat…

NEMES ANNA: Valóban, a benyújtáskor egy hónappal több voltam, mint harminc. Ez akkor derült ki, amikor a jeligés pályaművek rangsorolása után a neveket és adatokat tartalmazó borítékokat is felbontották. Noha az anonim fordítások közül az enyémet ítélték legjobbnak, a szabálynak megfelelően kizártak a versenyből. Ezt a tényt azonban a szerkesztőség hozzáfűzte az eredményhirdetési közleményhez, és később nemcsak a pályamunkámat közölte, hanem új fordítással is megbízott. Így kezdődött műfordítói pályám.

Á. P.: Hogy született meg benned az ötlet, hogy indulsz a pályázaton? Egyáltalán, rendszeresen olvastad a Nagyvilágot?

N. A.: Olvastam a Nagyvilágot, bár inkább rendszertelenül, mint rendszeresen, ugyanis 1977-ben csecsemőkorú második gyerekem foglalt le leginkább. Épp ezért, mivel foglalkozásomat, az angoltanítást ekkor átmenetileg nem űztem, hallgattam apámra, az Élet és Irodalom akkor már évek óta nyugalmazott főszerkesztőjére, aki szelíden unszolt, próbálkozzak már meg a fordítással, induljak el a pályázaton. Ugyanis meggyőződése volt, hogy van érzékem hozzá. Kamaszkoromtól kezdve ideadta nekem saját kéziratait, hogy lektoráljam őket stilárisan, és javaslataimat jobbára meg is fogadta. Részint így tanultam meg tőle egyértelműen, világosan fogalmazni, márpedig a műfordításnak is ez az alapja. Egyébként nyolc-kilenc éves koromban angolt tanulni is ő küldött egy magántanárhoz, később ezért juthattam be az egyetemre.

Á. P.: Hogyha a papád nem buzdít, soha eszedbe nem jut a fordítás?

N. A.: Talán eszembe jutott volna, de esetleg még később, hiszen ekkor már évek óta tanár voltam. Ráadásul a nyelvtanítást, tankönyvírást, tananyagfejlesztést nemcsak szerettem, de mindez alaposan le is kötött. Apám unszolása a pályázati lehetőség megragadására vonatkozott. Odáig egyáltalán nem foglalkoztam a műfordítással.

Á. P.: Mivel pályáztál? Miért éppen azzal?

N. A.: A számomra teljesen ismeretlen Denys Val Baker A felfedezés című novellájával. A választást a követelmények és a körülmények határozták meg: olyan írást kellett benyújtani, aminek még nincs magyar fordítása. Feltúrtam hát otthoni könyvtáramat, és ennek az angol novella-antológiában lévő takaros kis elbeszélésnek nem találtam magyar nyelvű nyomát – persze internet még nem létezett.

Első fordításom tehát a gyerekgondozási teendők szüneteiben készült, magyarán, amikor a fiam aludt, így aztán, mivel súlyos Remington írógépem gőzmozdony-zakatolásával fölvertem volna, kézzel írtam. És ezt a szokásomat egy darabig később is megtartottam: a pincében ma is ott porosodnak a háromujjnyi margóval és tág sorközzel írt kézirataim a sok filctollas javításommal.

Á. P.: Milyen volt a kapcsolatod a folyóirattal? Úgy emlékszem, gyakran megfordultál a szerkesztőségben…

N. A.: Ha a feladat megkívánta, valóban rendszeresen bejártam, és csupa nagyszerű emberrel akadt dolgom. Partnerszámba vettek, és sokat tanultam a közös munkából. A szerkesztőség egészének minőségét és légkörét Kéry László igényes, professzionális és humánus lénye határozta meg – de hát minden munkahely a főnök karakterét viseli magán. Élmény volt dolgozni Gergely Ágnessel, aki a harmadik világbeli angol nyelvű irodalmat, Kada Júliával, aki a britet és Mihályi Gáborral, aki az amerikait gondozta – sajnos már ő sincs közöttünk, akárcsak Kéry tanár úr. A többi nyelv gazdájával csak futtában találkoztam, de mindenki barátságosan bánt a zöldfülűvel, aki voltam. De ami a legfontosabb: izgalmas, komoly feladatokat kaptam. Először a Nagyvilágnak fordíthattam a huszadik század klasszikusainak legjavától: novellákat, regényrészleteket Bernard Malamudtól, Norman Mailertől, Saul Bellow-tól, Isaac Bashevis Singertől, Arthur Millertől, Margaret Atwoodtól, Joyce Carol Oatestól és nem utolsó sorban Philip Roth-tól, akinek azután tucatnyi kötete került ki a kezem alól.

Á. P.: És a Nagyvilág Széchenyi utcai szerkesztősége gyalog se volt messze az Európa kiadótól…

N. A.: Ez igaz, ám időben számomra mégsem esett olyan közel a kettő. Nagyvilág-beli 1977-es pályakezdésem után négy év telt el, mire az Európánál megjelent első könyvfordításom, Susan Sontag A fényképezésről című esszéje, ez a nehéz értekező próza, azután újabb hét év, mire kiadták első szépirodalmi fordításomat, Philip Roth A megszabadított Zuckermanját.

Á. P.: Ennek szerinted mi lehetett az oka? Mellesleg az 1989 előtti és az 1989 utáni Európával nekem is hasonlók a tapasztalataim. Pedig olvasták a Nagyvilágot…

N. A.: Több oka lehetett. Az egyik talán az, hogy a Sontag-esszé után az Európa egy P. D. James-krimit bízott rám, ami valószínűleg kevéssé passzolt a habitusomhoz, mert némely szófordulatom miatt kéziratomat a szerkesztő – korábbi egyetemi csoporttársnőm – elég kíméletlenül lehúzta. Azért csak megjelent, de most látom, hogy fordításaim listájába el is felejtettem beírni. Eközben főfoglalkozásként angolt tanítottam, és rendszeresen dolgoztam a Nagyvilágnak, úgyhogy – mivel sokat küzdöttem az időhiánnyal – egyszer eláztattam vagy elúsztattam egy könyvet (már nem tudom biztosan, melyik a kiadói zsargon arra, ha valaki lekési a határidőt, ami miatt a könyv nem tud megjelenni). Ezért joggal orrolt meg rám az Európa illetékes szerkesztője (nem a fent említett).

1985-ben a fordítóknak adható Wessely-díjat – Györffy Miklós mellett – mégis nekem ítélte a kuratórium, alighanem a Nagyvilágban megjelent fordításaim alapján. Ezután kaptam megbízást az Európától A megszabadított Zuckermanra, a rendszerváltás után A Portnoy-kórra, majd az Anatómialeckére. Ekkor többéves sajnálatos szünet következett számomra a Philip Roth-fordításban. Azt hiszem, azért, mert az akkoriban teljesen átalakuló és üzleti alapokra helyezkedő kiadónak mindennél fontosabb lett a gyors munka, és nekem sosem ez volt az erősségem. Csak másfél évtized elteltével sikerült visszaküzdenem magam az Európához, a Philip Roth-fordítók közé. 2007 és 2014 között hat Roth-kötet jelent meg náluk a fordításomban, később pedig, amikor más kiadóknak engedték át a jogokat, újabb kettő-kettő a Helikonnál, illetve a 21. Századnál.

Á. P.: Úgy tudom, Philip Roth-tal fel is vetted a kapcsolatot, pár levelet váltottál vele…

N. A.: Valóban, még az 1980-as években kértem, hogy értelmezzen nekem egy-egy szót vagy kifejezést. Olyasmit – például hétköznapi gyógyszerek vagy ételek nevét –, ami ma már banális, hiszen néhány kattintással megtalálni a neten, de én akkor még nem jártam Amerikában, ezért csak nyomtatott szótárakra és enciklopédiákra hagyatkozhattam, márpedig ezek, mivel az élet meg a nyelv igen gyorsan változik, már a megjelenésük pillanatában avulni kezdenek. Roth mindig készségesen, de roppant röviden válaszolt, hátrafelé dőlő, balkezes kézírásával.

Először 1988-ban jutottam el az Egyesült Államokba, Philadelphiában töltöttem öt hetet Soros-ösztöndíjjal, és kicsit beleszagoltam az ottani életbe. Majd pedig jött az internet. Később két alkalommal személyesen is találkoztam Philip Roth-tal: 2008-ban magánúton jártam New Yorkban, és miután az ügynöksége közvetítésével megtudakoltam, fogadna-e, beszélgettünk nála vagy másfél órát. Barátságos volt és oldott, érdekelte minden, a munkám, a magyarországi politikai helyzet és kultúra. 2011-ben, amikor néhány hétig a New York állam északi részén lévő Art Omi alkotótáborban dolgoztam Nemezis című regényén, amely aztán az utolsó műve lett, még egyszer meglátogattam. Kaptam tőle egy dedikált The Plot Against America kötetet, és kérésemre dedikálta a különleges erdei antikváriumban megszerzett Goodbye Columbus és első kiadású Portnoy’s Complaint példányomat. Legközelebb 2019-ben utaztam Amerikába, de már nem találkozhattam vele. Addigra a Bard College temetőjében nyugodott, alig egy órányira a Rodgers Book Barn nevű erdei könyvesbolttól.

Forrás: Nemes Anna (Rogers Book Barn, Hillsdale, NY, USA)

Á. P.: Te még ahhoz a nemzedékhez tartozol, amelyik ösztönösen érzett rá a fordítás lényegére, vagyis arra – persze leegyszerűsítem a dolgot –, hogy a fordító nemcsak jelentéseket visz át egyik nyelvből a másikba, de a forrásnyelvi mű formájának is meg kell alkotnia az ekvivalenciáját. A nyolcvanas évek végétől, a kilencvenes évek elejétől azonban – itthon is, külföldön is – egyre több mű foglalkozik a fordítás elméletével és gyakorlatával. Követed valamennyire a fordítás szakirodalmát, vagy megmaradtál ösztönösen dolgozó „kisiparosnak”?

N. A.: Beletrafáltál: megmaradtam „kisiparosnak”, legalábbis abban az értelemben, hogy nem követem a fordítás szakirodalmát, őszintén szólva sosem érdekelt túlságosan. (Jegyzőkönyvön kívül: Bevallom, nem érzem elégségesnek a fenti kitételt, miszerint „a forrásnyelvi mű formájának is meg kell alkotni az ekvivalenciáját”. Nem ugyanilyen fontos-e a stiláris, a hangulati vagy a hatásbeli megfelelő megalkotása?) Eközben nem mondanám magamról, hogy pusztán ösztönösen dolgozom, mert megvannak a tanult és szigorúan követett elveim arról, hogyan kell először kihámozni az egész szöveg, bekezdés, mondat pontos és teljes jelentését, azután jól újrafogalmazni magyarul. Mindebben sokat segít, hogy évtizedek óta magyar anyanyelvűeket tanítok angolra, ezért már a tanítványok hibáit ismerve is elég sokat tudok a két nyelv különbségeiről. Mindenekelőtt arról, hogy a magyarra fordítás kulcsa a jó szórend, amely igen ritkán egyezik meg az angol eredeti szórendjével, hiszen például a legnyomatékosabb elemek angolul az ige utánra, mindinkább a mondat végére kerülnek, míg magyarul éppenséggel az ige elé.

Á. P.: Persze, egyetértünk, leegyszerűsítettem a kérdést, a nehézségekhez még hozzátehetném a nyelvi jellemzést, vagyis azt, hogy a dialógusban nyelvi identitást is kell adni a hősnek… Melyiket szereted legjobban a fordításaid közül? Kaptál-e elismerő kritikákat?

N. A.: Két Philip Roth-regényt szeretek a legjobban. Az egyik az Ellenélet, amelyben az író minden erénye megmutatkozik: a nagyszerű cselekményszövés és karakterrajz, a tér, idő és nézőpont bravúros váltogatása, a feszültség mesteri fokozása és feloldása, és persze az irónia, a humor, az érzelem. A másik az utolsó regény, a Nemezis, amelyben Roth szikáran, mégis érzelmesen boncolgatja a felelősség gyötrő kérdését. De a kedvencek közül nem hagyhatom ki sem az Isten veled, Columbus című első kötet-remeket a címadó kisregénnyel és az öt novellával, sem az Apai örökséget, Roth megejtő önéletrajzi kitárulkozását, amelyet apja utolsó évéről és kettejük kapcsolatáról írt.

Ami az elismerő kritikákat illeti, leginkább az utóbbi években jelent meg néhány olyan könyvrecenzió, amelyik méltatta a fordításomat. Természetesen jólesett, mert a fordító már annak is örül, ha az olvasónak feltűnik, hogy a külföldi szerző könyve nem eleve magyarul íródott, és megnézi, ki fordította. Persze a kiadók is tehetnék méltóbb, feltűnőbb helyre a fordító nevét – akad is már példa ilyenre. De sok könyvkereskedői portál még mindig nem írja ki a fordítót.

Á. P.: Említettél néhány szerkesztőt, akivel a Nagyvilág szerkesztőségében együtt dolgoztál. Általában mi a véleményed a rendszerváltás előtti szerkesztők szakértelméről, profizmusáról? És ma mi a helyzet?

N. A.: A Nagyvilágnál szerzett kedvező tapasztalataimat az 1980-as években és a 90-esek elején jobbára az Európánál is hasonlók követték. Dezsényi Katalinnal dolgoztam a legtöbbet: az ő hozzáértése és igényessége rengeteget tett hozzá fordításaimhoz, méghozzá anélkül, hogy bármikor rám erőltette volna saját megoldásait, neadjisten önkényesen felülírta volna a szövegemet. Remekül tudtunk együttműködni a lehető legjobb változat megtalálása érdekében. Engem ezért érintett olyan fájdalmasan, hogy az Európa tulajdonosváltása és átalakulása az ő kényszerű távozásával járt. Ezután, tehát nagyjából az ezredforduló óta lényegében minden kiadónál azt tapasztalom, hogy összekeveredik, összemosódik a szerkesztői, a kézirat-előkészítői meg a korrektori munka. Az újabb munkatársak sokszor nem is tudják, melyik munkakör mit jelent, és belekontárkodnak olyasmibe, ami nem lenne dolguk, miközben átsiklanak olyasmin, amit nekik kéne kijavítaniuk.

Szerencsére néhány éve sikerült megállapodnom a 21. Század Kiadóval, hogy a náluk megjelenő fordításaimat Dezsényi Kati szerkessze, így aztán felújítottuk régi együttműködésünket.

Á. P.: És befejezésül: miket szeretnél még fordítani, akár Philip Roth-tól, akár mástól?

N. A.: Philip Roth-nak van néhány magyarul még kiadatlan könyve, csakhogy sajnos még a leglelkesebb kiadó is úgy gondolja, őrá idehaza nincs igazi kereslet. Bár a kereskedéshez nem sokat értek, annyit azért tudok, hogy nem érvényes a „jó bornak nem kell cégér”. A mai könyvkínálat-tengerben reklám nélkül a jót se lehet eladni.

Természetesen, ahogy eddig is, szívesen vállalok más szerzőket, de csak minőségi irodalmat fordítok. Persze, mivel az ilyenből nem élnek meg a kiadók, néha nehezen jutunk közös nevezőre. Azért váltig reménykedem.