1749: Az Európa Kiadó 2013-as Háború és béke-kiadása belső borítóján ez olvasható: „A fordítást újraszerkesztette és a szöveget gondozta Gy. Horváth László”. Az inspirált ennek a monumentális műnek az újrafordítására, hogy szerkesztőként dolgoztál a Makai Imre-féle magyarítással, és frissebbé, élvezhetőbbé, olvashatóbbá szeretted volna varázsolni a Tolsztoj-regény szövegét, vagy a tavalyi Anna Karenyina-újrafordításod után (amelyről itt beszélgettünk) merült fel benned, hogy ennek a regénynek is nekivágsz?

Gy. Horváth László: Ez is, az is. Emlékszem, amikor az újraszerkesztett változat megjelent, egy általam nagyra becsült irodalmár megkérdezte, akkor már miért nem fordítom le. Elgondolkodtam rajta, csábított is a feladat, de éppen akkortájt mentem nyugdíjba, és inkább azon törtem a fejem, miből fogunk megélni. A Háború és békéből aligha, abban a tempóban, ahogyan ezt a monstrumot fordítani lehet. Aztán telt-múlt az idő, megnyugodtam, és jött az Anna Karenyina lehetősége. Előtte meg ugye már lefordítottam Turgenyev prózaverseit meg az Apák és fiúk című regényét. Szóval, belerázódtam a gondolatba. Meg hát az én szememben Tolsztoj a világirodalom legnagyobb regényírója, a Háború és béke pedig kétségkívül a legnagyobb regénye. Úgyhogy mertem egy nagyot gondolni, így, a pályám vége felé közeledve. Vicces különben, hogy nekem, aki világéletemben angolos fordító voltam, a két legterjedelmesebb munkám egy japán – a Gendzsi szerelmei – meg egy orosz mű lett.

1749: Az előző fordításhoz képest a legszembetűnőbb változtatás, amit eszközöltél a szövegen, hogy az orosz szövegben eredetileg franciául szereplő részletek ebben az új kiadásban már nem lábjegyzet formájában olvashatók magyarul, hanem szintén magyar nyelven, a főszövegbe integrálva. Ez a megoldás nemcsak, hogy gördülékenyebbé teszi a befogadást, de adózás Tolsztoj emléke előtt is, aki egy alkalommal ugyanígy járt el a regénye megjelentetésekor. Ez a te ötleted volt, vagy a szerkesztő, M. Nagy Miklós javasolta, esetleg közös döntés eredménye?

GYHL: A kiadó felvetése, illetve kérdése volt, hogy elképzelhető-e, hajlandó lennék-e rá. Én pedig tudtam, hogy vannak tiszteletre méltó előzményei a dolognak, nemcsak Tolsztoj maga csinálta meg ezt egyszer, hanem az első magyar fordítás is így született, Ambrozovics Dezsőé, aki mellesleg Kossuth Zsuzsanna unokája volt. Ugyancsak így készült az egyik első angol fordítás, Louise Maude-é és a férjéé, akik egyenesen Tolsztojtól kaptak erre engedélyt. Az egyik legfrissebb angol változat, amely 2005-ben jelent meg, szintén francia szövegblokkok nélkül olvasható. Miklóssal inkább azon tanakodtunk, hol maradjon benne egy-egy francia kifejezés, mondat, ahol abszolúte szükséges, vagy ahol színesíti egy figura karakterét. Ott van például az a roppant nevetséges alak, Rasztopcsin gróf, a moszkvai városparancsnok, véresszájú nacionalista és franciagyűlölő, aki a városból menekülve ijedten monologizál, és hol franciául, hol meg oroszul jutnak eszébe a mondatok.  

1749: Hasonlóan a Németh László-féle Anna Karenyina-fordításhoz, sajnos a Makai-féle magyar szövegben is vannak félrefordítások, sőt, értelmetlen mondatok. Például a „maskarások” jeleneténél Makainál ezt olvashatjuk: csakugyan olyan nagyszerű a lárvájuk, hogy meg kell mutatni másoknak is. A magyar olvasó számára csak a szövegkörnyezetből, és most, a te újrafordításodból érthető, hogy „erre gondolt a költő”: jelmezük olyan jól sikerült, hogy feltétlenül meg kell mutatniuk még valakinek. Ezeket a félrefordításokat ugyanakkor nemcsak kiküszöbölted, hanem bizonyos szavak esetében az orosz eredetihez jóval közelebb álló, innovatív, Tolsztoj korához képest neologizmusnak számító kifejezéseket használsz. Gondolok itt például a maskara helyett a jelmez szóra, a békekövetek helyett a parlamenterek kifejezésre, a németek „szimpla” németekként való emlegetése helyett a kolbászzabálók alkalmazására. Ehhez képest van egy kifejezés, az elevenen megképzett előtte, amely a Makai-féle elképzelte szónál is jóval archaikusabb. És szisztematikusan végigvonul a fordításodon. Stiláris, tartalmi - a hősök belső történéseit jobban tükröző –, vagy más egyéb okai voltak annak, hogy ehhez a kifejezéshez végig ragaszkodtál?

GYHL: A maskarás jelenetnél használom a maskara meg a jelmez szót is, az utóbbi nyilván nyelvújítás kori csinálmány, de szerintem belefér. A kolbászzabálók oroszul is úgy van az eredetiben, hogy „kolbasznyik”, Gyenyiszov kedvenc szitokszava, meg egy-egy parasztkatonáé. A parlamenterek érdekes dolog. Ugye nyilván a „parlamentyor” is francia átvétel, és lám, már az első honvédő háborúban is használták. Aki még látta a Budaörsi úton az Osztapenko-szobrot, és tanult a két nevezetes második világháborús parlamenterről (Steinmetz Miklós volt a másik), az most elcsodálkozhat. A világ minden kincséért sem hagytam volna ki. A „megképzik” még érdekesebb. Te vagy a harmadik olvasó, kritikus, aki szóvá teszi. Nekem ez egy létező, ma is élő szó, használom beszélgetésben is. Az „i jemu vszpomnyilosz, kogda…” ezt, a megképziket idézi fel előttem. Biztosan gyakrabban fordul elő a klasszikusoknál, Jókainál és társainál, de ha a neten utánanézel, szembejön egy Lator-versben, egy Rakovszky-prózában, sőt hétköznapibb szövegekben is. Per tangentem, az orosz igék evokatív ereje mindig is elbűvölt. Mit lehetne kezdeni például ezekkel a Jeszenyin-sorokkal: „Szo sznopom volosz tvoih ovszjanih / Otosznyilasz ti mnye navszigda”? Rab Zsuzsánál: „Zizegő, szép zabkéve-hajadról / nem álmodom többé már soha.” „Elálmodódtál”, vagyis az álmaimban sem jelensz már meg. Gyönyörű.

1749: S ha már az archaizmusnál, az archaizmusoknál tartunk: így, az eredeti szöveghez képest majd’ százötven év távolából kinek a „magyar hangjára” volt a nehezebb rátalálni? A szegényebb néprétegek közlési stílusára, mondjuk, a „sólyommadarazó” Platon Karatajevére, a tehetősebb emberek nyelvhasználatára, vagy épp a katonai berkekben mozgókéra, mondjuk a „haccsoló” Gyenyiszov huszártisztére?

GYHL: Nem tudom. Igyekeztem visszafogni a karikírozó stilizálást, az sose tesz jót egy fordításnak, ha ezek a kelleténél jobban kilógnak a szövegből. A szegények, mondjuk, a parasztok beszéde könnyen a nyelvemre jön, már csak származásomnál fogva is. Meg a népies öreg Rosztov grófé is inkább, mint, teszem azt, az öreg Kuragin hercegé. A katonai meg pláne, abban lubickolok. De más itt a lényeg. Egyszer nyilatkoztam valahol, mennyire csodálom Makai Imrét, aki éppúgy otthon érzi magát a táborokban, a falvakban, mint a pétervári szalonokban. Ezt ma is tartom, de Tolsztoj fordítása közben rájöttem, hogy nem olyan borzasztó nehéz ez: a mester gyakorlatilag diktál a fordítójának, az ő magisztrális, parancsoló tónusa nem tűr ellentmondást, te csak menni tudsz utána. Persze nyilván nem ilyen egyszerű, Tolsztojt fordítva azért minden percben csúcsra kell járatnod magad. De hatalmas élvezet.

1749: Már Tolsztoj kortársai között is akadtak szép számmal olyanok, akik az írót Kutuzov felé való elfogultsággal, ebből kifolyólag rendkívül egyoldalú és negatív Napóleon-kép felvázolásával vádolták. A szöveget ennyiszer átolvasva, újrafordítva, te mit gondolsz erről?

GYHL: Épp a minap merengtem el rajta, azt hiszem, tíznél többször, de talán tizenötször is végigolvastam a regényt. Hogy Tolsztoj Napóleon-képe milyen? És milyen lehet a mai, korszerű Napóleon-felfogás? Ki tudja? Tény, hogy Tolsztojé nagyon elutasító, gúnyos, sőt sokszor megvető, gyűlöli is, de pojácát is csinál belőle. Viszont ne feledjük, hogy Tolsztoj a Napóleon korabeli és a saját korában író történészekkel huzakodik, meg azokkal az oroszokkal, akik mintegy Kutuzov-ellenességükkel magasztalják fel önkéntelenül is a császárt. Ugyanakkor Tolsztoj Kutuzov-ábrázolása sem egysíkú. Kutuzov nemcsak elpusztítja a Grande Armée-t, nemcsak az orosz néplélek ismerője, hanem gyakorlott udvaronc is, aki egy vállrándítással elveszti a cárnak Austerlitzet, ha már az annyira a pusztulásba akar rohanni. A franciák betörésekor Bukarestben henyél a havasalföldi szeretőjével, s amikor Andrej herceg áthelyezését kéri a nyugati frontra, boldogan elengedi, úgyis elege van az örökös tüsténkedéséből, ő inkább lustálkodna tovább. Öntörvényű figura, de nemcsak glória van a feje felett. Az meg faktum, hogy nagy hadvezér akkora balfogást, sőt balfogássorozatot ritkán hajt végre, mint Napóleon 1812-ben.

1749: Végezetül: az Anna Karenyina kapcsán is megkérdeztem, hogy van-e a regényben kedvenc karaktered. Ott Kittyre esett a választásod, úgy, hogy rögtön hozzátetted: azért is, mert a Háború és béke Natasa Rosztováját is látod benne. De akkor vajon ki a kedvenc férfi szereplőd a Háború és békében? S ha van ilyen, miért éppen ő?

GYHL: Egyvalami biztos: nem Andrej herceg. Lehet, hogy szándékolt, lehet, hogy szándékolatlan Tolsztojtól, de pont az a figura tudja ritkamód felidegesíteni az embert, akit a regény két legcsodálatosabb nőalakja, Marja hercegnő és Natasa a bálványozásig imád. Szegény Platon Karatajevet sok olvasó utálja, mondván, ilyen ember nincs is. De van. Én ismertem ilyen embereket. Teljesen konzisztens, reális jellem a jóságával is meg a képtelen gondolataival, észjárásával is. De a kedvencem, mondjuk, hogy kizárásos alapon, Pierre Bezuhov. Az értelmiségi, akinek egyszerre száz ötlet forog az agyában, aki hebehurgya is, meg okos is, aki mindent szeretne megpróbálni, és legtöbbször kudarcot vall, de fennmarad, mert megérdemli. Hacsak a regényvilágon túl oda nem veszik majd Szibériában, a száműzött dekabristák közt.