Megint feltámadt az a piszok szél. Meglazult a szúnyoghálót tartó csavar, idegesítő nyikorgás hallatszik az erkélyről. Olyanok a falak, mint egy sipító gyerek, jajgat az egész ház. Nem hagy nyugton ez a kibaszott szél.

Akkor is így fújt, amikor vallatásra vittek, és elkezdték olvasni azt a könyvet. Kíváncsi voltam, honnan férkőzhet be a szél azon az alacsony mennyezetű, ablaktalan szobán. Egyszer nem bírtam ki, és megkérdeztem.

– Ereszt a segged – mondta rekedt, dohányos hangján. Tudta, hogy nincs értelme annak, amit mond, de az is a feladatai közé tartozott, hogy minden adandó alkalommal káromkodjon, minden szavával megalázzon.

– Ha valaki ennyit káromkodik, akkor a szavak elvesztik a jelentésüket.

– Leszarom a jelentését – mondta, és tovább szorongatta a heréimet.

Hamdi helyzete rosszabb volt. Eleinte heti háromszor vitték el. Hogy nem nyílt meg, egyre gyakrabban. Hajnalok hajnalán vitték ki a cellából. Jobban mondva, mi úgy gondoltuk, hogy azok a reggeli órák voltak. Miután elvitték, egy órával később értem is jöttek. Én legalábbis úgy gondoltam, hogy egy óra telt el közben. Amikor visszahoztak, Hamdi mindig ott szunyókált a betonpadlón. Addig fel sem ébredt, míg maga alá nem hugyozott. Hamdi két fejjel alacsonyabb volt nálam, és húsz kilóval kevesebb. Lehet, hogy e gyengesége miatt húzták neki a tombolán a lógatást.

Hamdival nagyon meglepődtünk, amikor először megláttuk a cellát. Olyan volt, mint egy folyosó. Egy keskeny, hosszú, magas mennyezetű folyosó. A legvégében lévő ablakokat beszurkozták, és kartonnal fedték be, de még így is jól esett néha a tudat, hogy van ott egy pár szem, ami a külvilág felé nyílik. Különösnek találtuk, hogy annyi embert lecsuknak, mégsem alakították zárkává ezt a helyet.

– Királyi lakot nyitottak a számunkra – mondta Hamdi, majd képzeletbeli trónja mellé hugyozott.

Tudtuk, miért tartanak minket együtt fogva. Egymással soha nem beszéltünk erről. Amikor a razzia volt, könyveken kívül nem találtak semmi mást.

– Hol a stencilgép? – ordította az egyikük a fülembe.

– Itt nincs semmi ilyesmi – feleltem. Így is volt. Nem volt semmi bizonyíték azokon a jegyzeteken kívül, melyeket Hamdival írtunk a készülő könyvünkhöz. Begyömöszölték egy zsákba a kéziratainkat. Az irattartókat, melyekben a begépelt lapok voltak, szintén magukhoz vették, elvitték. Már épp mentek kifelé az ajtón, mikor Ferda kiabálni kezdett:

– Nincs semmi, amivel vádolhatják őket, így nem vihetnek el semmit! – ordította, erre az egyik rendőr, aki még bent volt, lekevert neki egy pofont. Belesajdult a szívem.

Ferdával egyszer találkoztam azóta, hogy kint vagyok. Kezet fogtunk, úgy búcsúztunk el. Így kellett lennie.

„Most aztán megtmutatjuk neked a teória meg a kiáltvány istenét, te strici!” – mondták az első nap. Kint sokat hallottunk ezekről a felolvasós kínzásokról. Azt is tudtuk, milyen könyvekből olvasnak. A nagy részét amúgy is olvastam már. Indulókat is hallgattattak. Egész nap nyomták az ember fülébe a fluoreszkáló fény alatt. Egyszer meséltek egy burduri fiúról, tíz napig bírta, aztán megeredt a nyelve, de mindent úgy adott elő, mintha indulót énekelne. Feldühödtek az őrök, nekiestek, mondván csak szórakozik velük, végül elvették az életét, még mielőtt kiszedték volna belőle azt, amit akartak.

Eleinte nem értettük, hogyan terjedhetnek szájról szájra ezek a kínzási történetek, hogy még hozzánk is eljutnak. Most már tudom, miért van ez. Minden cellában az egyik rab meghalt, a másik életben maradt. Mi is ketten voltunk. Hamdi és én.

Akkor meghallottam azt a piszok szelet, amikor először bevittek a szobába, és többé ki se ment a fejemből. Mielőtt kivittek volna a cellából, összekötözték hátul a kezemet, a fejemre pedig zsákot húztak. Két ember a karomnál fogva ráncigált oda a dohányos hangúhoz.

– Mi a helyzet, ha? – így fogadott mindig. Mintha csak egy régi, negyedbeli cimboráját üdvözölné. Az első fél órában szidalmazott, pofozgatott, aztán rágyújtott, és kezébe vette a könyvet. A szavakat elnyelve, minden „e” hangot elnyomva olvasott, tudomást sem véve a központozásról.

A tüzes asszony nem kapta meg a kellő törődést a férjétől, ezért a szomszéd fiánál keresett vigaszt. Gyors mozdulatokkal levette nedves bugyiját. – Gyerünk, oroszlánom, tégy, amit akarsz, de azonnal! – mondta, és megragadta a fiú kemény férfiasságát. – Izzok, lángolok, öntözz meg a tömlőddel!

Ez volt a egyetlen kínzás, amiről nem hallottunk odakint. Először odaállított a szoba közepére, én legalábbis úgy éreztem, ott vagyok. Odahúzta a székét egy méterre tőlem, és leráncigálta rólam az alsónadrágot a térdemig. Közben azon gondolkodtam, hol szerezhették ezt a nyamvadt pornóregényt. Magam elé képzeltem a könyv borítóját. Elképzeltem, ahogy ez a fickó, aki kitalálta ezt a kínzást, odamegy a Zafer Bazárban az antikváriumosokhoz, és keresi a könyvet, „Olyan izé könyv kell, olyan dolgok legyenek benne.” Mindez elég is volt ahhoz, hogy eltávolodjak a történettől. Időnként éreztem, hogy egyes részek olvasása közben csorog a nyála, olyankor felfordult a gyomrom. Első nap az arcomba köpött:

– Ha csak megmoccan az a csírányi kis faszod, berakom a gumibotot a seggedbe! – nem volt mit nem érteni a kínzásom szabályaiban. Amíg el nem fárad, én összekötött kézzel, bekötött szemmel mezítláb állok a betonon, hallgatom a harmadosztályú szextörténetet, és nem lehet merevedésem.

A testem tönkrement. Fásult voltam. Éhes voltam. Olyan állapotban voltam, hogy akkor sem izgultam volna fel, ha a világ legszebb nőjét hozták volna elém. Egy óriási nagy baromság volt ez a kínzás. A tüzes asszony a szomszéd fiával kezdődő, majd az egész negyeddel folytatódó kalandjai olyan rosszul voltak elbeszélve, hogy inkább nevethetnékem volt rajta. Az első hét végére megszoktam azt is, hogy állni kell. Ha nem lett volna a szél süvítése, akkor semmi nem kötötte volna le a gondolataimat. A kínzóm persze időnként feldühödött a közönyömön. Ütötte a könyvvel a fejemet, a gumibotjával a heréimet méregette, és olyan szitkokat sorolt, amiket szerintem ott helyben talált ki. Kibírtam, nem adtam meg magam.

– Meg akarnak minket semmisíteni. – mondogatta Hamdi.

Egyik éjjel megjelent az álmomban a környék tüzes özvegye. Arra ébredtem, hogy merevedésem van, fájt az ágyékom. Hamdi nevetett. Elszégyelltem magam. Majdnem verekedni kezdtem Hamdival. Lehet, hogy a kínzóm is szégyellte magát előttem, és azért csinálta ezt az egészet.

– Ne nevess! – kértem Hamdit, erre ezt felelte:

– Nem azon nevetek, te! Mikor ébredeztél, azt ismételgetted, hogy kolbászos rántotta, azon röhögök.

Attól a naptól fogva megpróbáltam mindig másra gondolni, amikor a kínzóm olvasta a pitiáner könyv már kívülről fújt jeleneteit. A nagymamámnál töltött ünnepi reggelekre, a Hüseyin által készített párolt makrélára, a Fenerbahçe bajnoki címeire, a háromszög belső szögeinek összegére, Ferda tekintetére a razzia éjjelén, vagy arra, hogy ki köphetett… Próbáltam ezekre gondolni, de hirtelen eszembe jutottak a tüzes özvegy rügyező mellbimbói. Más-más testekben képzeltem el. Először teltkarcsú mediterrán szépség volt, aztán fehér bőrű, szeplős skandináv nő. Egyszer még azt is megpróbáltam, hogy hőssé magasztalom, elképzeltem, mint a szexuális felszabadulás példaképét.

Kezdtem félni, hogy le fog győzni a róla való képzelgés. Elmondtam Hamdinak, min jár a fejem. Ő azt mondta, hogy valójában az a rohadt kínzónk van oda a legjobban a nőért.

– Mégis miért olvassa olyan felgerjedve? Lefogadom, hogy minden este erre maszturbál otthon.

Ez a pár szó elég volt hozzá, hogy búcsút vegyek a tüzes özvegytől. Aznap éjjel, mielőtt elaludtam volna, arra a hétvégére gondoltam, amikor Ferdával sátorozni mentünk. Egy egyszemélyes sátorban szeretkeztünk. Csak térdig húztuk le a nadrágunkat, Ferda azt kérte, ne vetkőzzünk le. Félt a bogaraktól.

A felolvasások vége felé a kínzóm mindig hátralökte a székét, és gyorsan felállt. Az arcomhoz hajolt, éreztem dohányszagú leheletét. Az a durva az egészben, hogy szerettem ezeket a pillanatokat, ahogy mélyen beszívtam a szagot, olyan érzés volt, mintha loptam volna egy szál cigit az élettől. Az „izgulós könyvet olvasó férfi” frekvenciáról áttekerte a rádiót az agyában az „alázós férfi” csatornára:

– Mi van, hé, nem áll fel? Nem fütyül a kismadarad? Ha idejönne ez a némber, és föléd hajolna, akkor se állna fel, ha? Buzi vagy?

Tényleg szerettem ezeket a pillanatokat. Azt jelentette, hogy vége a napi kínzásomnak. Ha nagyon felhúzta magát, lekevert párat, vagy megpofozta a heréimet, esetleg a micsodámra hamuzott. Párszor nem bírt magával, és a seggemen nyomta el a cigijét.

– Agyilag ki akarnak készíteni, ezért ez még egyszer nem történhet meg. – mondta Hamdi azon az éjjel, amikor csupa vízhólyag lett a fenekem. Neki meg eltörték a könyökét lógatás közben. Mi legalábbis azt gondoltuk, hogy el van törve. Letéptem az ingem ujját, és a papucsommal csináltam a karjára sínt két oldalról, körbetekerve. Hamdi óvatosan elfeküdt a betonaljzaton. A sok nyögés közben megszólalt:

– Mekkora királyság a törzsfőnökkel egy cellában lenni! – mondta. Igyekezett nem elveszíteni az iróniáját, de a legkegyetlenebb szavakat is ő mondta ki. – Még működik az agyunk, de közel van, hogy elveszítjük emberi mivoltunkat. Addig nem állnak meg, amíg szivacsot nem csinálnak az agyadból, nekem meg a testemből!

Időnként énekelt. A négy falnak ütközve visszhangzott mély gégehangja. A legváratlanabb pillanatban vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét, felvonta a szemöldökét. Tudtam akkor, hogy Ruhi Sutól fog énekelni valamit.

            Ha szólsz, beszéd, nyelv legyek

            Ha hozzám érsz, égjek el, hamu legyek

            Légy kertész, én rózsa legyek

            Nyújtsd fehér kezed, érints meg engem

            Kedves, engem

            Fogadj be engem

            Jaj engem

Én nem igen ismertem a népdalokat. Szerettem hallgatni, el is érzékenyültem tőlük, de nem tudtam a szövegüket. Csak ezt az egy dalt tudtam fejből. Folytattam onnan, ahol Hamdi abbahagyta, nem foglalkoztam a satnya hangommal:

            Csupaféle ember, ezerszínű föld

            Szemöldöke ívelt, arca a hold     

            Legyek öv a derekadon, szépségem

            Illene hozzád kedvesem, ölelj engem

Az időről beszélgettünk a legtöbbet. Korábban mindig mondták odakint, hogy ha elveszítjük az időérzékelést, akkor kezdünk vallani. „Az egész emberi mivoltotokat el fogjátok veszíteni, amikor nekiállnak kínozni. Még a szarodnak sem lesz köze hozzád. De ha nem érzed az időt, akkor véged. Itt a világon, ahol még a madár, a növény és bogár is meg tudja különböztetni az éjt a nappaltól, és te nem érzed többé az időt, meg fog eredni a nyelved.”

Valami megoldást kellett találnunk. Először az étkezési idő alapján próbáltunk rájönni a napokra. Az mondtuk, legyen a nap kezdete az, amikor berakják a cellába a penészes kenyeret meg a vizet. Nem sikerült. Vagy rövidebb időközönként kezdték osztani az ételt, vagy addig várattak, hogy már összeszűkült a gyomrunk az éhségtől. Mi próbáltuk megtalálni az időt, ők rejtegették. Tudták jól, mit csinálnak.

Hamdi közel volt ahhoz, hogy valljon. Eldöntöttem, hogy történeteket fogok mesélni neki, hogy tartsa magát.

– Évekkel ezelőtt olvastam, elmondok belőle annyit, amennyire emlékszem – kezdtem neki. Egy orosz íróval indítottam, akit mindketten szerettünk. Hamdi sírva hallgatta a férfi történetét, aki bár elvesztette a tanyáját, a feleségét és a gyerekeit is, akkor sem hagyta el a büszkesége.

Minden nap kitaláltam valami történetet. Lehet, hogy nem is kitaláltam, hanem valahonnan az emlékezetem mélyéről szedtem elő. Egy argentin tanár öngyilkosságát a szerelméért, vagy az apa és fiú történetét a Torosz-hegységben, akik ugyanabba a nőbe szerettek bele. Hamdi dühös volt a tanárra, és a fiúnak drukkolt, aki szembeszállt az apjával. Azt mondta, hogy szerinte a fiúnak van igaza, ha ő lett volna, ugyanezt tette volna; erre én megváltoztattam a történetet. Csak azért, hogy ő boldog legyen, hagytam, hogy odavesszen az apa, és hőst csináltam a fiúból. Azt akartam, hogy nevessen, örüljön, mielőtt újra elviszik lógatni.

A legjobban egy indiai legenda tetszett neki, éjjeleken át azt meséltette velem: „A szarvas könnyei”. Talán megboldogult nagyanyám mesélhette nekem még. Próbáltam misztikus mondatokkal kiegészíteni azt, amire emlékeztem belőle. Ferda régen mindig azt mondta, hogy el akar jutni Indiába, őrá is gondoltam, miközben meséltem.

Egy szarvascsalád története volt, akik a Meggyerdőben éltek. A kalandvágyó apa próbált bátorságot oltani a borjaiba, az aggodalmas anya azonban arra intette őket, hogy legyenek elővigyázatosak.

– Bátrak lesznek. Rettenthetetlenek. De ami még fontosabb, okosak lesznek! Az én kicsinyeim az erdő legerősebb és legbátrabb gímszarvasai! – mondogatta az apa. A két borjú nagyon szerette, amikor ezt mondta az apjuk. Büszkén az ég felé emelték a fejüket, és jobbra-balra rázták a fejüket, hogy valaki észrevegye frissen kibújt szarvacskáikat.

Hamdi ezt a részt szerette a legjobban. Amikor ugyanis ezt meséltem, öt ujjamat kitárva, a tenyeremet kinyitva a fejemhez emeltem a két kezemet, és mintha szarvas lennék, jobbra-balra hintáztattam a fejemet. Hamdi is úgy csinált, mint én. Egy folyosóból kialakított börtöncellában mi, a két törött karú, felszakadt talpú férfi hirtelen a Meggyerdő szabad szarvasaivá változtunk.

A mese az emlékeimben úgy ért véget, hogy a vadászok lelőtték a vakmerő apát. Nagyanyám valószínűleg arra próbált rávezetni, hogy fontos az elővigyázatosság. Hamdi miatt azonban, akinek nem tetszett volna ez a halál, megváltoztattam a végét. Az én kitalált hindu legendám azzal végződött, hogy a kalandvágyó borjak legyőzték a rosszindulatú vadászokat, akik fegyverrel a kezükben rontottak rá az erdő lakóira. Hamdit teljesen magával ragadta, amikor a kis szarvasok beledöfték a szarvukat a vadászok fenekébe.

– Gyerünk, kiskölyök, mélyesszétek azokat a szarvakat, addig ne hagyjátok abba, amíg az egész erdőt meg nem tisztítjátok a gonoszoktól! – kacagott.

Azokban a napokban felcsillant bennünk a remény, hogy kijutunk végre. Bizonyára a hozzátartozóink, barátaink kérdezősködtek felőlünk, intézkedni próbáltak, ügyvédeket fogadtak. Vége kellett lennie egyszer a bizonytalanságnak. De legalább a kínzásnak. Hónapok óta bent voltunk, mi legalábbis úgy éreztük, hónapok teltek el. Rá kellett jönniük, hogy nem tudnak közvetlenül megvádolni minket. Nem volt más bizonyíték a kezükben, mint a könyv, amit írtunk. Kínozhattak bármeddig, nem mondtam volna nevet. Részt vettünk az egyetemista fiatalok gyűlésein, különféle teóriákról beszéltünk nekik. A legtöbbjüknek még a vezetéknevét sem tudtuk. Ha tudtuk volna, akkor se mondtuk volna meg.

Reménykedésünk oka az volt, hogy kezdtek lazábban bánni velünk, mint az első napokban, Nem vittek már olyan gyakran kínozni. Enni is többet adtak. Az is lehet, hogy csak azért éreztük ezt, mert hozzászoktunk.

– Oké, fogjuk rá, hogy ezért van, de hogy a kínzásokon kicsit finomabban bánnak velünk, azt jelenti, hogy valamire készülnek – mondogatta Hamdi.

Egyik nap főtt babot adtak, aznap Hamdi teljesen megőrült.

– Nehogy megedd azt a szart! – mondta, és belerúgott a tányérba. – Ki akarnak nyírni! Meg akarnak mérgezni! – kiabálta teljes önkívületben, ököllel ütötte a falat. – Nem fogom megadni magamat, hé! Nem fogtok megölni, fasiszta kutyák!

Másnap újrakezdődött a kínzás. Ráadásul minden nap. Egy turnus reggel, egy turnus este. Nem volt többé értelme annak, hogy hogyan érzékeljük az időt.

– Ki adott parancsot, kik miatt dolgoztad ki azokat a terveket, kiknek adtál oktatást? Addig nem hagyom abba, amíg egyesével el nem mondasz mindent, te szarzsák! – üvöltötte a kínzóm. Többé nem olvasott nekem könyvet. Lekötöztek és gumibottal ütöttek. Azóta féltem a botozástól, mióta olvastam azt a novellát. Minden egyes alkalommal, amikor a talpamon landolt a bot, próbáltam visszaemlékezni a novellára. Nem sikerült.

A szél süvítése is hangosabb lett minden egyes botütéssel.

Egyik nap a kínzóm is feldühödött a széltől. Az éles süvítés elnyomta a hangját, ettől egyre idegesebb lett.

– Csak hallgass továbbra is, holnap behozzuk az anyádat, majd meglátjuk, akkor is így tartod-e magad a kibaszott türelmeddel! – folytatta. Egy centi sem maradt a lábszáramon, amit ne gumibotozott volna meg. Egy szórakoztató történetet próbáltam kigondolni, hogy ne érezzem a fájdalmat. Hamdinak egy olasz író vicces meséjét akartam aznap  éjjel elmesélni, egy fösvény pap furcsaságain nevettünk volna könnycsordulásig.

Hamdi aznap nem jött vissza a cellába.

Napokon keresztül nem jött senki. Én legalábbis úgy éreztem, hogy napok teltek el. Aztán jött két ember, bekötötték a szememet, és egy nagyobb cellába vittek. Sokan voltak ott. Egy alacsony, kefebajszú férfi parancsokat osztogatott. A sarokban lévő priccs alsó részére fektettek. Jobbulást kívántak, odakötözték a megrágott kenyerüket a talpamhoz, félretettek az ételükből, hogy etessenek. Véget ért a kínzás. Csak a szél süvítő hangja maradt, ami sehogy sem akart eltűnni a fülemből.

Volt, aki azt mondta, hogy Hamdi kotyogott, mások szerint utolsó leheletéig ellenállt. Egyedül én tudtam, mi az igazság. Hamdi volt a Meggyerdő bátor szarvasa.

A bent töltött hat év alatt mindvégig egy dolog járt a fejemben. Aznap, amikor kijutok, felkeresem Hamdi sírját, leülök a márvány szélére, és elmesélem neki a Meggyerdő meséjét. Nem voltam rá képes.

– Bocsáss meg, Hamdi, nem maradt erőm – mondtam, amikor utoljára ránéztem a börtönre az unokaöcsém által vezetett kocsiból.

 Amikor elkezdtem az egyetemet, még úgy képzeltem, egyszer én is ott fogok órát tartani a diákokkal teli előadóteremben. Olyan férfivá akartam válni, akire büszke lenne a megboldogult apja. „Én nem tanulhattam, de te tanulni fogsz!” Meg akartam valósítani az összes apa álmát, aki ezt a mondatot akasztja a gyereke nyakába. De ugye, mondtam már, nem maradt erőm. Néhány hónapig csak tengődtem jobbra-balra. Hallgattam a szétszéledt régi barátok történeteit. Keserű teát ittam azoknál, akik hívtak, hogy dolgozzak náluk. Hosszú éjjeleken át bámultam a plafont az unokaöcsém két szobás lakásában egy fotelágyból. Küszködtem a börtönből emlékül maradt gyomorgörcsökkel. Egyik fogadalmamat sem tudtam megtartani, amit a hat év alatt tettem magamnak. Az mondogattam, hogy amint kikerülök, teázok egyet a Boszporusznál, de féltem a tengerre nézni. Nem ment.

Nem volt más választásom, mint visszatérni gyerekkorom kisvárosába, hogy átvegyem az apámtól rám maradt vasáruboltot.

Az egyik távoli rokonunk fia volt az üzletben.

– Én csak vigyáztam rá, tesó, vedd el, ami a tiéd – mondta, mikor átadta a kulcsot. Az első napon átmentem a szomszédban lévő borbélyhoz, és levágattam a bajszomat.

– Rajta, mesélj, mi szél hozott erre? – mondta Mustafa bácsi, miközben rám terítette a fehér kendőt. Néztem magamat a tükörben

– A sors – feleltem. Nem hittem volna, hogy egy nap nevet adok annak a piszok szélnek.

Rövidesen abbamaradtak a kisvárosiak számonkérő pillantásai és kitalációkkal teli pletykái is. Anyám halála után felkaroltak. A szomszédok sokáig erősködtek, hogy nősüljek meg. Nem érdekelt a dolog. Elég volt nekem az élet az otthon és a munka, a munka és az otthon között.

Az első ott töltött év végén csináltattam egy könyvtárat otthonra. Újra olvasni kezdtem. Az életem röviden ebből állt: nappal kereskedő, éjjel olvasó ember voltam.

Tavasszal jobban beindul az üzlet. Felvettem magam mellé egy inast. A nyár legfullasztóbb napjait fent töltöm a legelőn. Ha félre tudok tenni még egy kicsit, építtetek ott fent, a fennsíkon egy kis házat magamnak. Kinéztem egy telket magamnak.

Cengizzel kéthavonta le szoktunk menni a városba. A Neptun Klubba megyünk. Cengiz érzelmes egy fiú. Nem lehetnek egymáséi a szerelmével. A lány bátyjai nem szeretik Cengizt. Néha azt mondja, hogy vége a dolognak, máskor meg lázadozik, hogy megszökteti. Nekibúsul. Sokat szoktunk inni ilyenkor. Mielőtt kortyolni kezdeném a sört, magamba szívom az illatát. Eszembe jut a börtöncella húgyszaga. Hullámzik, forrong bennem a düh. El szeretnék mondani mindent Cengiznek. Meg akarok szabadulni attól, amit nem tudok leírni. Hányni akarok. De mielőtt elkezdhetném, Cengiz megszólal:

– Annyira szeretem, tesó! – siránkozik. Annyira szereti, hogy az éjszaka végén Gülnaz, az énekesnő karjaiban sírdogál.

Mikor Gülnazt látom, eszembe jut a „környék tüzes özvegye”.

– Miért nézel olyan bánatosan, ábi? – kérdezi fátyolos hangján. – Azt mondják mifelénk az ilyen komoran néző emberre, „Vigye el a szél a bánatod”. Neked is, bármi bajod is van, vigye el a szél, ábi!

Nem tudja, hogy minden bánatomat a szél hozza.

Sötét fellegek nyomják a lelkem, így élek. Nem ered el, sehogy sem jön ki belőlem.

Nem hagy nyugton az a kibaszott szél. A ház minden pontjáról kiabál nekem.

– Beszélj, hé! Mondd már el végre! – szól. Felbátorodom egy pillanatra. Le szeretnék ülni, le szeretném írni az összes történetet, amit ott bent meséltem. A férfi történetét, aki akkor is büszke maradt, amikor elvesztette a tanyáját, a feleségét, a gyerekeit; az argentin tanárt és az apát és fiút a Torosz-hegységben. De legjobban a Meggyerdő bátor szarvasairól akarok írni. Van, hogy magam elé teszek egy füzetet, és írogatni kezdek. Látom magam előtt Hamdit. Tenyerét kinyitva, mind az öt ujját kitárva a fejéhez emeli a kezét, és a maga módján szarvashangokat adva jobbra-balra rázza a fejét:

– Támadjatok, szarvasok, mélyesszétek azokat a szarvakat, addig ne hagyjátok abba, amíg az egész erdőt meg nem tisztítjátok a gonoszoktól!

Nem tudok írni. Elhajítom a ceruzát. Meggyújtok egy cigarettát, és leülök az ablak előtti díványra. Tudom, hogy ez a piszok szél egy nap elveszi az életemet. De sehogy sem jön az a nap. Bocsáss meg Hamdi, bármennyire is szeretnék, nem tudok meghalni.

*

A mű eredeti címe: Cesur Geyikler

Copyright © Kalem Agency