Ma éjjel nálam volt Radi. Szőkén, mint mindig, és puha, széles arcával nevetett. A szeme is olyan volt, mint mindig: kicsit félénk, kicsit bizonytalan. Megvolt a pár szál szőke szakálla is.

Mindene olyan volt, amilyen mindig is.

De hát te halott vagy, Radi, mondtam neki.

Igen, felelte, kérlek, ne nevess.

Miért nevetnék?

Mindig nevettetek rajtam, tudom. Mert olyan furcsán jártam, és mert az iskolából hazafelé menet mindenféle lányokról regéltem, akiket nem is ismertem. Ezért mindig kinevettetek. És mert mindig olyan félős voltam, tudom én azt jól.

Régóta vagy már halott? kérdeztem.

Nem, egyáltalán nem, mondta. De télen estem el. Nem tudtak rendesen elföldelni. Minden meg volt fagyva. Kőkemény volt minden.

Á, persze, hiszen Oroszországban estél el, ugye?

Igen, rögtön az első télen. Ne nevess ki, de nem szép Oroszországban halottnak lenni. Olyan idegen minden. Olyan idegenek a fák. Olyan szomorúak, tudod. Többnyire égerfák. Ahol fekszem, csupa szomorú égerfa áll. És a kövek néha nyögnek is. Mert az jutott nekik, hogy orosz kövek legyenek. És éjjel kiáltoznak az erdők. Mert az jutott nekik, hogy orosz erdők legyenek. És kiáltozik a hó. Mert az jutott neki, hogy orosz hó legyen. Igen, minden idegen. Annyira idegen.

Radi az ágyam szélén ült, és hallgatott.

Talán azért gyűlölsz mindent ennyire, mert neked az jutott, hogy halott legyél ott, mondtam. Gondolod? nézett rám Radi. Ó, nem; olyan félelmetesen idegen minden. Radi a térdét nézte. Minden olyan idegen. Az ember is az saját magának.

Az ember saját magának?

Igen, ne nevess, kérlek. Erről van szó. Pontosan saját magának olyan félelmetesen idegen az ember. Ne nevess, hallod; mert épp ezért jöttem el ma hozzád. Meg akarom ezt beszélni veled.

Velem?

Igen, ne nevess, pont veled. Te jól ismersz, nem?

Igen, mindig azt gondoltam.

Szóval: abszolút jól ismersz. Úgy értem, hogy hogy nézek ki. Nem úgy, hogy milyen vagyok. Szóval, hogy hogy nézek ki, azt pontosan tudod, nemde?

Igen; szőke vagy. Telt arcod van.

Nem, mondd csak ki nyugodtan: puffadt arcom van. Tudom én. Szóval…

Igen, puffadt arcod van, széles, és mindig nevetős.

Úgy, úgy. És a szemem?

A szemed egy kicsit mindig… egy kicsit mindig szomorú és furcsa volt.

Nem kell hazudnod. Nagyon félénk és bizonytalan volt a tekintetem, mert sosem tudtam, elhiszitek-e, amit a lányokról mesélek. Tovább: sima volt mindig az arcom?

Nem, nem volt; mindig volt pár szőke szőrszál az álladon. Azt hitted, más nem látja. De mi láttuk.

És nevettetek.

És nevettünk.

Radi az ágyam szélén ült, és a térdéhez dörzsölte a tenyerét. Igen, suttogta, ilyen voltam. Pontosan ilyen.

Aztán hirtelen rám nézett a félénk szemével.

Megteszel nekem egy szívességet? De ne nevess, kérlek. Gyere velem.

Oroszországba?

Igen, meglátod, milyen gyorsan megy. Csak egy pillanatra. Kérlek; csak mert olyan jól ismersz.

Megragadta a kezemet. A keze érintése olyan volt, mint a hóé. Nagyon hűvös. Egészen laza. Egészen könnyű.

Egypár égerfa között álltunk. Egy világos valami feküdt ott. Gyere csak, mondta Radi, itt fekszem. Egy emberi csontvázat láttam; ismerős volt a biológiaórákról. Valami zöldesbarna fémtárgy hevert mellette. Ez a rohamsisakom, mondta Radi, csupa rozsda, és tele van mohával.

Aztán a csontvázra mutatott. Ne nevess, kérlek; ez itt én vagyok. Te érted ezt? Hiszen te ismersz. Mondd meg őszintén, ez itt lehetek én? Szerinted? Nem találod ezt a valamit félelmetesen idegennek? Semmi ismerős nincs rajtam. Nincs ember, aki fölismerne. Pedig mégis én vagyok. Én kell, hogy legyek. De nem és nem értem. Olyan félelmetesen idegen. Semmihez, ami korábban voltam, nincs ennek itt semmi köze. Nem, ne nevess, kérlek, ez az egész olyan félelmetesen idegen nekem, olyan érthetetlen, olyan mérhetetlenül távoli.

Leült a sötétlő földre, és szomorúan nézett maga elé. Semmi köze ahhoz, ami korábban volt, mondta, semmi, az égvilágon semmi.

Aztán az ujjhegyeivel fölcsippentett egy keveset a sötét földből, és megszagolta. Odatartotta elém a földet. Olyan volt, mint a hó, Olyan, mint Radi keze, amellyel hozzám ért az imént. Egészen hűvös. Egészen laza. Egészen könnyű.

Szagold meg, mondta.

Mélyet lélegeztem.

Na?

Föld, mondtam.

És?

Kicsit savanykás. Kicsit keserű. Igazi föld.

De mégiscsak idegen? Egészen idegen, nem? És olyan undorító, nem?

Mélyet szippantottam a föld szagából. Hűvösnek, lazának, könnyűnek éreztem. Kicsit savanykásnak. Kicsit keserűnek.

Jó szaga van, mondtam. Mint a rendes földnek.

Nem undorító? Nem idegen?

Radi félénk szemekkel nézett rám. De mégiscsak undorító a szaga, ne csináld.

Újra szaglásztam.

Nem, mondtam, minden földnek ilyen szaga van.

Szerinted ilyen?

Abszolút.

És szerinted nem undorító?

Nem, kifejezetten jó szaga van, Radi. Szagold csak meg még egyszer, alaposan.

Az ujjai közé csippentett egy keveset, és megszagolta.

Minden földnek ilyen a szaga?

Igen, mindegyiknek.

Mélyet lélegzett. Mélyen a földet tartó tenyerébe dugta az orrát, és beszívta a szagot. Aztán fölpillantott rám. Igazad van, mondta. Lehet, hogy egész jó illata van. De mégiscsak idegen ez a szag, ha arra gondolok, hogy ez én vagyok, mégiscsak félelmetesen idegen, hallod? Radi csak ült és szaglászott, és megfeledkezett rólam, és szimatolt, és szimatolt, és szimatolt. És egyre kevesebbszer mondta ki az idegen szót. Egyre halkabban mondta ki. És szimatolt, és szimatolt, és szimatolt.

Ekkor lábujjhegyen visszamentem, haza. Reggel fél hat volt. Az előkertekben mindenütt kilátszott a föld a hó alól. És én mezítláb a hóból kisötétlő földre léptem. Hűvös volt. És laza. És könnyű. És illatozott. Felálltam, és mélyeket lélegeztem. Igen, illatozott. Jó szaga van, Radi, suttogtam. Tényleg finom szaga van. Mint az igazi földnek. Egészen nyugodt lehetsz.