Wolfgang Borchert: Jézus nem folytatja
Fotó: Hin und wieder gibts mal was. képe a Pixabay -en.
Wolfgang Borchert: Jézus nem folytatja

Kényelmetlenül feküdt a sekély sírban. Megint jóval rövidebbre ásták ki, úgyhogy be kellett hajlítania a térdét. A hátán érezte a jeges hideget. Mintha egy kicsit meghalt volna. Úgy vélte, az ég nagyon messze van. Olyan szörnyen távol, hogy már nem is tudta volna megmondani, vajon jó-e vagy szép. Iszonyatosan távol volt a Földtől. Az a sok hiábavaló kékség nem csökkentette a távolságot. És a jéggé fagyott föld kísértetiesen hideg volt és csökönyös, ezért nagyon kényelmetlenül feküdt a túlságosan sekély sírban. Egy életen át ilyen kényelmetlenül kell feküdnie az embernek? Sőt, egy teljes halálon át is! Az még hosszabb idő.

Két fej bukkant fel a sír pereménél az égen. – Na, megfelel, Jézus? – kérdezte az egyik fej, miközben száját egy vattacsomószerű, fehér párafelhő hagyta el. Jézus két, vékony, szintúgy fehér ködoszlopot engedett ki az orrlyukán, és azt válaszolta: – Eggen. Megfelel.

A fejek eltűntek az égről. Mintha hirtelen letörölték volna őket, mint két pacát. Nyomuk sem maradt. Csak az ég volt még ott az iszonyú távolban.

Jézus felült, és felsőteste valamennyire kiemelkedett a sírból. Távolról úgy látszott, mintha egészen a hasáig beásták volna. Majd bal kezével rátámaszkodott a sír szélére, és felállt. Ott állt a sírban, és szomorúan nézte a bal kezét. Amikor felállt, megint kiszakadt a frissen stoppolt kesztyűje a középső ujjánál. És kibújt belőle a vörösre fagyott ujjhegye. Jézus a kesztyűjét nézegette, és nagyon szomorú lett. Ott állt a sekély sírban, meleg ködöt lehelt a csupasz, megfagyott ujjára, és halkan megszólalt: – Én ezt nem folytatom tovább. – Mi a baj? – nézett rá kérdőn az egyik, aki a sírt bámulta. – Nem folytatom tovább – mondta Jézus még egyszer, ugyanolyan halkan, és a szájába dugta a csupasz, hideg, középső ujját.

– Hallotta, altiszt, Jézus nem folytatja.

A másik, az altiszt, épp egy ellátmányos láda robbanószert számolt, és azt morogta: – Miért? – A párás ködöt a szájából egyenesen Jézusra fújta: –  He, miért? – Nem – mondta Jézus még mindig ugyanolyan halkan –, már nem bírom tovább.

Ott állt a sírban, csukott szemmel. Elviselhetetlenül fehérnek tűnt a hó, ahogy megcsillant rajta a nap. Jézus csukott szemmel azt mondta: – Mindennap hét-nyolc sír. Sőt, tegnap tizenegy. És minden nap belegyömöszölik az embereket a rendszerint alkalmatlan sírokba. Mert túl kicsik a sírok. És az emberek gyakran keményre és görbére fagynak. És csikorognak, amikor belegyömöszölik őket a szűk sírba. És a föld kemény és jeges és kényelmetlen. Ezt kell elviselniük egy halálon át. És én, én nem bírom tovább hallgatni a csikorgást. Pont olyan a hangja, mint amikor üveget őrölnek. Üveget.

– Fogd be a szád, Jézus! Gyerünk, kifelé a lyukból! Még öt sírt kell ásnunk. – Az altiszt szájából dühösen szállt a pára Jézus felé. – Nem – mondta Jézus, és két finom páracsíkot fújt ki az orrán –, nem. Nagyon halkan beszélt, és becsukta a szemét: – A sírok akkor is túl sekélyek. Tavasszal mindenhol csontok fognak előbukkanni a földből. Amikor olvadni kezd a hó. Csontok lesznek mindenhol. Nem, többet nem csinálom. Nem, nem. És mindig én. Mindig nekem kell befeküdnöm a sírba, hogy megfelel-e. Mindig nekem. Nemsokára már erről is fogok álmodni. Borzasztó, tudjátok, hogy mindig nekem kell kipróbálnom a sírokat. Mindig. Mindig. Aztán persze erről álmodik az ember. Borzasztó, hogy mindig nekem kell beszállnom a sírokba. Mindig nekem.

Jézus még egyszer ránézett a szakadt kesztyűjére. Kimászott a sekély sírból, és négy lépést tett valami sötét halom felé. Halott emberek feküdtek ott egy kupacban. Testük kitekeredve, mintha valami vad tánc közben ütöttek volna rajtuk. Jézus csendben és óvatosan letette a csákányát a halom halott ember mellé. A csákánynak nem ártott volna meg az sem, ha ledobja. De ő csendesen és óvatosan tette le, mintha nem akarna senkit se megzavarni vagy felébreszteni. Az Isten szerelmére, csak fel ne ébresszen senkit. Nem csak óvatosságból, hanem félelemből sem akarta ezt. Félelemből. Az Isten szerelmére, fel ne ébresszen senkit. Aztán elindult, nem figyelt a másik kettőre, elment mellettük a ropogó hóban a falu felé.

Visszataszító, a hó még mindig ugyanúgy ropog, pont ugyanúgy. Jézus úgy lépdelt hóban, mint a gólya, hogy ne csapjon zajt.

Mögötte már ordított az altiszt: – Jézus! Azonnal forduljon vissza! Megparancsolom magának! Azonnal folytassa a munkát! – Az altiszt ordított, de Jézus nem figyelt oda. Csak lépkedett tovább a hóban, akár egy madár, hogy ne csapjon zajt. Az altiszt ordított – de Jézus nem nézett rá. Csak egy mozdulatot tett a kezével, mintha azt akarná mondani: – Halkabban, halkabban! Az Isten szerelmére, fel ne ébredjen senki! Nem fogom folytatni. Nem. Nem. Mindig én. Mindig csak én. – Egyre kisebb lett és kisebb lett, amíg el nem tűnt a hóviharban.

– Jelentenem kell. – Az altiszt nedves, vattaszerű párafelhőt fújt a jeges levegőbe. – Jelentenem kell, az biztos. Ez parancsmegtagadás. Tudjuk, hogy nincs észnél, de jelentenem kell.

– És utána mit csinálnak vele? – vigyorgott a másik.

– Semmit. A világon semmit. – Az altiszt felírt egy nevet a jegyzetfüzetébe. – Semmit. Az öreg előállíttatja. Az öreg mindig kedvét leli Jézusban. Üvöltözik vele, ő meg két napig semmit nem eszik és beszél, és aztán futni hagyja. És Jézus egy ideig újra normális lesz. De először is jelentenem kell. Már csak azért is, mert az öreg örömét leli benne. És a sírokat meg kell ásni. Valakinek be kell másznia, hogy megfelelnek-e a halottaknak. Bár ez nem segít.

– Valójában miért hívják őt Jézusnak? – kérdezte vigyorogva a másik.

– Ó, ennek nincs komolyabb oka. Az öreg hívja így mindig, mert annyira szelídnek tűnik. Az öreg úgy gondolja, hogy szelíd. Azóta hívják Jézusnak. Igen – mondta az altiszt, és egy újabb adag robbanószert készített elő a következő sírhoz. – Jelentenem kell őt, mindenképp, mert hát a sírokat ki kell ásni.

***

A fordító a fordításokért 2018-ban Babits Mihály műfordítói ösztöndíjban részesült. A fordító köszönetet mond Kerekes Amáliának és Vincze Ferencnek a fordításban nyújtott segítségükért.

A cikk szerzőjéről
Wolfgang Borchert (1921-1947)

Német író, költő, drámaíró, a háború utáni német elveszett nemzedék kiemelkedő jelentőségű írója. Legutóbbi kötete magyarul: Az ajtón kívül (Európa Kiadó, 1960.)

A fordítóról
Bordás Máté (1995)

Költő, műfordító, egyetemista, a ROST és a Versum szerkesztője. Németből és angolból fordít. Legutóbbi kötete: Egy völgy elárasztása (Napkút Kiadó, 2020.)

Kapcsolódó
Egy nemzedék hírnöke (Wolfgang Borchert írásairól)
Bordás Máté (1995) | 2020.07.08.