Wolfgang Borchert 1921. május 20-án született Hamburgban, és bár túlélte a második világháború borzalmait, 1947-ben mindössze huszonhat évesen érte a halál. A háború utáni német irodalom egyik meghatározó alakjaként hitelesen tudósított a világégésről és azt követő évekről, az újrakezdésről, a hazátlanságról és az identitásvesztésről. '41-ben kivezényelték a frontra, az ott szerzett sérülések, betegségek, kórházi élmények pedig később írásaiban is megjelentek, amelyek az embertelen kontextus ellenére gyakran a mindennapok legapróbb mozzanatai és a humor oldaláról közelítik meg az embert - vagyis Borchertet és sorstársait, akik a háborúnak inkább elszenvedői voltak, mint lelkes katonái. 1940 és '45 között elsősorban verseket írt, a békekötés utáni két évében pedig novellákat és emblematikus drámáját, Az ajtón kívült (Draußen vor der Tür).
Írásainak legfőbb témája abból a személyes élettapasztalatból indul ki, hogy fiatal katonaként túlélte a háborút, és megtörve, de nagy élni akarással tért vissza. Próbált felépülni a történtek után, és megtalálni magát a békeidőben, az újraépülni vágyó romos, felbomlott hazában: „És utána megkérdezte magától: Miért sírsz olyan gyakran? Az állat! Az állat! Az állat? Az állat honvágya. Az sír. Az állat éhsége, az ordít. És az állati énem – az megszökik. Hová? A semmibe. Nincs völgy egy ilyen szökőárnak. Mindenhol önmagammal találkozom. Többnyire éjszakánként. De mindig továbbszökünk. Az állat szerelme valaki után kívánkozik, de az állat félelme az ajtó mögött ugat, amely mögött a lány van és az ágya.”[1] ‒ olvashatjuk El, el (Vorbei, vorbei) című prózájában, mely a háborúból hazatérő fiatal vágyait, nyers érzelmeit és béke iránti vágyát írja le, amit leginkább a nőkben, az otthon melegében keres.
Borchert történeteinek az identitáskeresés mellett a szerelem és a szeretet a fő mozgatórugója. Akár két ismeretlenről, akár egy családját gyászoló fiúról legyen szó, a sokszor kegyetlen sorok mögött mindig ott lappang a szeretet - mégha keserédes, pesszimizmussal átitatott boldogságadagokról van is szó: „Kötődés és mélység nélküli generáció vagyunk. A mi mélységünk szakadék. Mi vagyunk a boldogság, a haza, a búcsú nélküli generáció.”[2] ‒ olvashatjuk a Búcsú nélküli generáció című szövegben. Ez az életérzés jellemzi verseit és prózáit is, amit pedig korszakos drámája, Az ajtón kívül fog össze.
Wolfgang Braun-Steiniger szerint Borchert írásaiban a kor olvasói saját identitásukat is felfedezhették. Ezt a recepciót azonban a Kelet-Nyugat konfliktus átalakította, Borchert pacifizmusa az újrafegyverkező népnek már nem volt megfelelő alapanyag, így a szerző háttérbe szorult.[3] Borchert a Gruppe 47 nevű csoportosulással is érintkezett, olyannyira, hogy Alfred Andersch „borchertizmusként” aposztrofálta a csoport korai éveit, ez pedig jól mutatja rövidtörténeteinek hatását erre a generációra: szövegei expresszivitása és tömörsége iránymutató volt a csoport számára a korai időkben.[4] De Heinrich Böll számára is fontos hivatkozási pont volt Borchert: egyik leghíresebb írását, A kenyért (Das Brot) mesterien tömör, hűvös alkotásként jellemzi, melyben minden szó a helyén van, és egy szóval sem hosszabb vagy rövidebb a kelleténél.[5]
Borchert írásaiból 1960-ban jelent meg teljes kötet (Az ajtón kívül) az Európa Kiadónál Gyurkó László és Szolcsányi Ferenc fordításában, majd számos antológiában szerepeltek novellái. A Napkút Kiadó 2020-ra tervezi kiadni egy még le nem fordított szövegeket is tartalmazó gyűjteményes kötetét, amelyet fordítóként Vincze Ferenc és e sorok írója jegyez.
Jegyzetek:
[1] Wolfgang Borchert: "El, el". Ambroozia, 2018/1.
http://www.ambroozia-archiv.hu/2018-1/127-2018-1-muforditas/549-wolfgang-borchert-el-el
[2] Wolfgang Borchert: "Búcsú nélküli generáció". Helikon 2018/14.
https://www.helikon.ro/rovidprozak-15/
[3] Wolfgang Braunne-Steininger: "Uwe Johnsons Karsch, und andere Prosa im Gattungsdiskurs der deutschsprachigen Kurzgeschichte nach 1945". In.: Ulrich Fries‒Holger Helbig (szerk.): Johnson-Jahrbuch 7, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2000, 87-88.
[4] Olena Sivuda: „Aber plötzlich war mir, als drohe das Haus über mir zusammenzubrechen”. Komparative Analyse des Heimkehrmotivs in der deutschen und russischen Prosa nach dem Zweiten Weltkrieg.
[5] Heinrich Böll: "Das Stimme Wolfgang Borcherts". Aufwärts 23 (1955/8), 6.
