A tekepálya

Mi vagyunk a tekézők.
És mi magunk vagyunk a golyó.
De mi vagyunk a tekebábuk is,
amelyek eldőlnek.
A robajló tekepálya
a szívünk.

Két férfi lyukat ásott a földbe. Egészen tágas volt, és már-már otthonos. Mint egy sír. Ki lehetett bírni.

Egy fegyver volt előttük. Amelyet azért talált fel valaki, hogy emberekre lehessen lőni vele. Aki előtt a fegyver volt, többnyire nem ismerte azokat az embereket. Még a nyelvüket sem értette. És nem ártottak neki. De lőnie kellett rájuk a fegyverrel. Valaki ezt parancsolta. És hogy minél többet lehessen lelőni azokból az emberekből, valaki olyan fegyvert talált föl, amellyel percenként több mint hatvanszor lehetett tüzelni. Ezért ezt a valakit megjutalmazták.

Valamivel távolabb a két férfitől volt egy másik lyuk. Előbújt belőle egy fej, amely egy emberé volt. Volt orra, amely parfümöt tudott szagolni. Szeme, amely láthatott egy várost vagy egy virágot. Volt szája, amellyel tudott enni, és azt tudta mondani, Inge vagy mama. A két férfi, akiknek a fegyvert adták, meglátta ezt a fejet.

Lőj, mondta az egyik.

A másik lőtt.

A fej pedig odalett. Nem tudott többé parfümöt szagolni, nem láthatott több várost, és nem tudta többé azt mondani: Inge. Soha többé.

A két férfi sok hónapot töltött a lyukban. Sok fejjel végeztek. Mindegyik fej olyan emberé volt, akit nem ismertek. Aki nem ártott nekik, és akinek még a nyelvét sem értették. De valaki föltalálta a fegyvert, amely több mint hatvanszor lőtt percenként. És valaki tűzparancsot adott.

Lassacskán annyi fejet lőttek tönkre, hogy nagy hegyet lehetett belőlük építeni. És amikor a két férfi aludt, a fejek ide-oda kezdtek gurulni. Mint egy tekepályán. Halk robajjal. Ettől a két férfi felébredt.

De hát ezt a parancsot kaptuk, suttogta az egyik.

De mi tettük meg, kiáltotta a másik.

De rettenetes volt, nyögte az egyik.

De néha tetszett is, nevetett a másik.

Nem, kiáltotta a suttogó.

De, de, suttogta a másik, néha tetszett. Bizony. Tetszett, frankón.

Órákig üldögéltek az éjszakában. Álmatlanul. Aztán az egyik ezt mondta:

De Isten ilyennek teremtett minket.

De Istennek van mentsége, mondta a másik, ő nem létezik.

Nem létezik? kérdezte az első.

Ez az egyetlen mentsége, válaszolta a másik.

De mi – mi létezünk, suttogta a másik.

A két férfi, akiknek azt parancsolták, hogy minél több fejjel végezzenek, nem aludt éjjel. Mert halk robajjal görögtek ide-oda a fejek.

Akkor az egyik ezt mondta: Mi meg itt vagyunk, jól belerángatva.

Igen, mondta a másik, itt vagyunk, jól belerángatva.

Kinyírni! Rajta – kiáltotta ekkor valaki.

A két férfi fölállt, és elhelyezkedett a fegyver mögött.

És mindig, amikor megláttak egy embert, lőttek rá.

És mindig olyan ember volt, akire lőttek, akit egyáltalán nem ismertek. És aki mit sem ártott nekik. De ők lőttek rá. Erre a célra találta fel valaki a fegyvert. És megjutalmazták érte.

És valaki – valaki kiadta a parancsot.

Négy katona

Négy katona. Fából és éhségből és földből. Hóviharból és honvágyból és szakállszőrökből. Négy katona. És a fejük fölött gránátok bömböltek, és haraptak fekete mérget vicsorogva a hóba. A négy elveszett arc fája merev-szögletesen állt az olajmécses imbolygó fényében. Csak amikor odafönt süvített, majd félelmetesen ugatva szerterepült a vas, akkor nevetett a fából való fejek egyike. És utána szürkén vigyorogtak a többiek. És az olajláng csüggedten elhajlott.

Négy katona.

Ekkor megmozdult két kékesvörös csík az egyik szakállban. Atyaég. Itt nem kell majd szántani tavasszal. És trágyázni se, hangzott rekedten a földből.

Az egyik optimistán cigarettát sodort. Remélem, ez itt nem répaföld. A répa a halálom. De mit szóltok például a retekhez? Retek az idők végezetéig?

A kékesvörös ajkak szavakra görbültek: Csak a giliszták ne lennének. Erőt kell vennie magán az embernek, hogy megszokja őket.

Aki a sarokban állt, megszólalt: Nem fogod te azokat már észrevenni.

Ki mondja ezt? kérdezte a cigarettasodró, he, ki mondja ezt?

Ezután hallgattak. Odafönt dühöngő halál vijjogott az éjszakában. Kék-feketén szaggatta szét a havat. Akkor megint vigyorogtak. A tetőgerendákat nézték a fejük fölött. De a gerendák semmit sem ígértek.

Aztán köhögés jött a sarokból: Meglátjuk, meglátjuk. Erre mérget vehettek. És a „mérget vehettek” olyan rekedten hangzott, hogy meglobogott bele az olajláng.

Négy katona. De az egyik, az nem mondott semmit. Föl-le csúsztatta a hüvelykujját a fegyverén. Föl-le. Föl-le. És magához szorította a fegyverét. De semmit nem gyűlölt úgy, mint ezt a fegyvert. Csak amikor bömbölt fölöttük a világ, akkor kapaszkodott bele. Csüggedten hajladozott a szemében a mécsesláng. Ekkor oldalba bökte őt a cigarettasodró. A kicsi a gyűlölt fegyverével ijedten törölte végig a szája körül a fakó borostát. Éhségből és honvágyból volt az arca.

Ekkor a cigarettasodró így szólt: Te, add ide nekem azt a mécsest. Máris, mondta a kicsi, és a két térde közé szorította a fegyvert. Aztán kihúzta a kezét a kabátjából, fogta az olajmécsest, és odanyújtotta a másiknak. De ekkor kiesett a kezéből a mécses, és kialudt. És kialudt.

Négy katona. Túl nagy és túl magányos volt a lélegzetük a sötétben. Akkor a kicsi hangosan fölnevetett, és a térdére csapott:

Azta, hogy remeg a kezem! Láttátok? Simán kiesik a kezemből a pilács. Micsoda egy reszketés!

Hangosan nevetett a kicsi. De a sötétben szorosan magához ölelte a fegyverét, amelyet úgy gyűlölt. És a másik a sarokban azt gondolta: Egy sincs köztünk, aki ne reszketne.

De a cigarettasodró azt mondta: Igen, egész nap reszket az ember. A hidegtől van. Ettől a nyomorult hidegtől.

Ekkor újra sivított fölöttük a vas, és szétszaggatta az éjszakát meg a havat.

Ezek tönkreteszik az összes retket, vigyorgott a kékesvörös ajkú.

És mindnyájan a gyűlölt fegyverükbe kapaszkodtak. És nevettek. Túlnevették magukat a sötét, sötét völgyön.