Részlet a negyedik könyvből, 1-23., 333-340.

Romokban hevert Ferrara, az asszony,
kinek kezéért két kérője harcol;
törékeny szépsége karjuk között
megsínylette a mérget és erőt.
Rángatták és huzakodtak felette:
az egyik a csuklójára tekerte
kétszer-háromszor az asszony haját,
hogy ezzel bebiztosítsa magát,
a másik úgy akart győzni fölötte,
hogy könyökvasát a mellébe döfte;
és egyik fél sem adta fel a célt,
hogy a kizárólagos uraként
csakis őt ismerje el Ferrara,
bárhogyan áll is éppen a csata:
halottat csókolhat a győztes. – Átok
méltán sújtsa emiatt Bonifácot –
üvöltötte egy öreg ghibelin
a felégetett háza romjain;
kicsiny koponya és csorba fogak
az iszamos törmelékek alatt –
Jézusom, mekkora jótétemény!
– Salinguerra a Pokol tüzén
főjön, s hadd legyek ott, hogy kinevessem –
nyöszörögte egy ifjú guelf, miközben
egy égett szemöldökfára meredt,
melyen szög tartott egy üszkös kezet
egy ajtón, ahol utoljára látta
az apját, s hívta, rohanjon utána.
Az utcát üröm s tarack lepte el,
ocsmány gaz, amit nem ember nevel.
(…)
Alig egy óra múlt el, hogy előjött
Sordello; s évekkel volt öregebb,
mint mikor Ferrarába érkezett.
Példátlan félelmek terhe alatt
magánkívül támolygott, mint a vak,
némán és süketen, mint a vadállat,
mellyel borzasztó dolgokat csináltak.
Ő nem ebbe a Ferrarába jött el,
amelynek tanúja volt ez a reggel:
nem ebbe a puszta városba jött.
Fel-le ténfergett az utcák között;
a város fátyla széthasítva lógott;
csíkonként szaggatták le, mint a rongyot.

*

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Sordello, CreateSpace Independent Publishing Platform (2016).