Robert Browning: A hamelni patkányfogó (II.)
Fotó: pixnio / Walton LaVonda, USFWS
Robert Browning: A hamelni patkányfogó (II.)

(Folytatás)

Ezer forint! Az urak képe
Színt váltott rögvest zöldre-kékre.
Mert sokba volt a bankettek sora,
Elzász, Bordeaux s a Rajna víg bora,
S a legnagyobb hordót a pénz fele
Finom vörössel töltené tele!
S most ennyit vágjon zsebre egy silány,
Tarka ruhában kódorgó cigány?!
A Polgármester sandán pislogott.
„Nos – szólt –, az alkut megkötöttük ott
A Városházán, s a férgeket legott
Megfúlni láttuk, s minthogy mind halott,
És a halott fölkelni nem szokott,
Jussodat kérni, pajtás, van jogod.
Az ezresről csak tréfáltunk előbb,
De megbecsüljük, lásd, a jótevőt:
No, itt van ötven, tartsd a tökfödőd!
Ne ért csak volna minket annyi kár,
Adnánk mi többet…! Fogd, eredj, igyál!”

A Furulyás arca megnyúlt menten.
„Alkudozáshoz nincs türelmem!
Bagdadba kell sietnem délre,
A Főszakács hívott ebédre,
Gulyást ígért a legjavából,
Mert a Kalifa kamrájából
Eltűnt a skorpiósereg.
Tőle elég ez – ám neked
Egy fél garast sem engedek!

S ha egyszer dühbe gurulok,
Furulyázni mást is tudok!” 

A Polgármesternek forrt a vére.
„Egy kukta nálam többet érne?
Van merszed engem így gyalázni,
Te cifra, léha senkiházi?
Fogad énrám hiába vásik,
Furulyázhatsz itt pukkadásig!”

S ő kilépett megint az útra.
A hosszú, vékony furulyát
Ajkához vette hát,
S a harmadik hangot se fújta
(Művészi fortély szebbeket
Nem bűvölt fülbe még!),
Hogy zörgés-morgás támadt, sürgés-forgás,
Lökdösődés, bukdácsolás, tolongás,
Száz pici láb topogott, fatopán kopogott,
Csöppnyi kéz csattant, kicsi nyelv csacsogott,
S mint udvarra csirkék, ha búzaszem ragyog ott,
Rohantak mind a gyermekek,
Arcuk piros, a hajuk szöszke,
Csillogó szemmel nevettek össze,
És hívták egymást: „Jöszte, jöszte!”,
Kisfiúk, kislányok, nagy szaporán,
A csudás muzsika hangja után.

A szó a Polgármesterben rekedt,
Minden Tanácsnok kővé dermedett,
És nézték mozdulatlan, hangtalan
Elszörnyedéssel, hogy szalad, rohan
A furulyát követve, boldogan
Az aprónép – és jaj, mi lelte,

A Polgármestert a láz kiverte,
S a Tanácsnokok lelke összedől,
Mert a Furulyás a Fő út felől
Csak arra fordul, hol a Weser árja
Már az újabb áldozatot várja…!
De nem! Mégsem a part felé megy!
Útján a Koppel, a sötét hegy,
Most arra tart az apró népség.
Ujjong a város: „Semmi kétség,
A hegy falán sosem jut át,
Leteszi majd a furulyát,
Nem mennek tovább a pulyák!”
S ekkor történt a borzalom:
Rés támadt a hegyoldalon,
Mesés nagy ajtó, egyre tárul,
A Furulyás és népe átjut –
S hogy benn volt már a hegybe’ mind,
Volt-nincs, a rés eltűnt megint.

Azt mondtam: mind? Nem! Egy gyerek
Nem futott végig – sánta volt,
S ha később felrótták beteg
Kedélyét, csak így válaszolt:
„Unom magam a városban nagyon!
Bosszant, hogy éppen én nem láthatom
(Bár nékem is szólt az ígéret)
Azt a sok nagyszerűt és szépet,
Amit a többiek már látnak:
A dalba foglalt drága tájat,
Hol rám is várt az új világ,
Sebes folyók, dús lombú fák,
Milliom tarka vadvirág,
Szebb ott a veréb, mint itt a páva,

Darázsnak, méhnek nincs fullánkja,
A kutya az őznél is jobb futó,
És szárnyat növeszt a vadcsikó,
S amikor éppen megnyugodtam,
Hogy lábam is meggyógyul ottan,
Elhalt a dal, és én, az árva,
A hegyből hirtelen kizárva,
Csak álltam egymagam, hiába –
Biceghetek most már örökké,
S nem hallok arról a földről többé.”

Ó, jaj, Hameln, ó, jaj neked!
Most gondoltak polgáraid csupán
Az intelemre: „Könnyebben jut ám
A teve át a tű fokán,
Mint mennybe gazdag emberek!”
Futárok űzték árkon-bokron át
A hegybe táncolt gyermekek nyomát.
A Furulyásnak szólt az üzenet,
Kap aranyat, ezüstöt, amit akar,
Csak jöjjön a hegyből vissza hamar,
És jöjjenek vele a gyerekek!
De aztán látták, hiába minden,
A Furulyásnak híre sincsen,
Hát törvényt tettek, e dátum intsen
Az összes új okmány alatt
(S érvényességét veszti el,
Amire mégsem jegyzi fel
A prokurátor): „Ennyi s ennyivel
Ezerháromszázhetvenhat
Július huszonkettő után.”
S a bús utcát, ahogy dukál
(Hogy jobban rögződjék az emlék),

Furulyás sétánynak nevezték,
És aki itt dobolt vagy furulyált,
Biztos, hogy másnap munka nélkül állt.
Kocsmát sem tűrtek többet el,
Még feldúlná az utca csöndjét,
S az eltűnt barlanghoz közel
Oszlopba vésték, hogy mi történt,
És hogy a világ is látva lássa,
Mint esett a gyerekek ellopása,
Ezt festette a templom íves
Ablakára egy üvegmíves.
S a másik történet is híres:
Erdélyben él egy csöppnyi nép,
Amely szokás és öltözék
Dolgában szomszédjaitól annyira elüt,
Hogy azok csak kapkodják a fejük,
S beszélik, e nép apja-anyja roppant
Mély tömlöcből egyszer felszínre toppant
A föld alól, ahová réges-régen
Lecsábították együtt őket szépen,
Hameln városban, braunschweigi vidéken –
Hogyan, miért, nem érti még a nép sem.

De rajtunk, Willy, nem fog a varázs.
Mi fizetünk, ha jön a Furulyás.
Ha patkány- s féregirtás is a tét,
Védjük az adott szó becsületét.

*

A mű eredeti címe: The Pied Piper of Hamelin

A vers szerzőjéről
Robert Browning (1812-1889)

Angol költő.

A fordítóról
Gergely Ágnes (1933)

Költő, író, műfordító.

Kapcsolódó
Robert Browning: A hamelni patkányfogó (I.)
Robert Browning: Sordello (Részlet a negyedik könyvből)