Hameln braunschweigi város,
Hannover mellett van épp,
Délről a Weser habja itt
Mossa a város partjait,
A hangja is elandalít –
De hallgasd a mesét:
Ötszáz éve, hogy kénytelen
Volt átlépni a férgeken
A szegény hamelni nép.

Patkányfalkák…!
A macskákat holtra marták,
Csíptek bölcsőben csecsemőt,
Kádból a sajtot felkaparták,
Lábost nyaltak kukták előtt,
Feltört hordók pontyát befalták,
Fészkük férfikalapba rakták,

A locska nőket szétzavarták,
Megállt az élet is
Utcán és téren is,
Ha felharsant a patkányhapták. 

Hát összegyűlt a nép a Város-
Háza előtt egy reggelen:
„A Polgármester bólintójános!
A Tanács maga a förtelem!
Vegyünk-e talárt meg prémeket
Hülyéknek, akik nem értenek

Ahhoz, hogy irtsák a férgeket?
Leshetitek azt a prémes ruhát,
Hogy vén hájatoknak majd kényelmet ád!
Találjatok a bajra szert,
Fel, urak, fejtörésre, mert
Röpültök innen, annyi szent!”
Rémülten és remegő testtel
Összeült a Tanács s a Polgármester.

Sokáig ültek, mint a béna,
A Polgármester tépi ingét:
„Vigyék talárom egy garasér’ ma!
Mérföldre vágyom lenni innét!
Fejtörés! Mondani könnyű nagyon!
Tessék, a kobakom itt vakarom,
Még sincs egy épkézláb gondolatom!
Valami csapda, csapda kéne!”
S a kollégáin körbenézve
Figyelmes lett egy zörrenésre.
„Ó, jaj! – kiáltott. – Ez meg mi a szösz?”
(Ahogy a Tanácsnokok között
E hájas alak üvöltözött,
Úgy fénylett vizenyős kék szeme,
Mint osztrigák szétnyitott bele,
Jobban csak délben, mikor heves
Gyomrának vágya teknőcleves):
„Talán csak nem cipő köröz
A lábtörlőn? Vagy patkány zörög?
Szívem a torkomban dörög!”

De nagy nehezen így szólt: „Szabad!”
Ekkor belép egy furcsa alak,
Fejétől sarkig ér kabátja, 
Bal fele rőt, a jobb meg sárga,
Ő maga hosszú és szikár,
Két szeme szúrós, mint az ár,
Bőre sötét, szöghaja száll,
Arcán nincs szőr, állán szakáll,
Ajkán mosoly mosolyra jár,
Nem tudni, ki és mire vár.
Csak ámultak, mint egy csudán,
Az idegen férfin és ruhán,
Egy így szólt: „Mintha szépapám
Támadna fel a végharsonára,
S porából kelve erre járna.”

A jövevény elébük lépett.
„Urak! – mondta. – Segítek néktek.
Enyém egy bűbájos hatalom,
Hogy minden élőlény a Nap alatt,
Úszik vagy csúszik, szálldos vagy szalad,
Kövessen engem, míg akarom.
E bűbájt használom kellemetlen
S emberre káros lények ellen,
Mint vipera, varangy, vakond s egyéb,
És csak Furulyásnak hív a nép.”
(A tarka mintás kabát felett
Most akadt meg szemük csupán
Egy sárga-pirossal díszitett
Kendőn s rajta egy furulyán.
S látták, hogy ujja és ajka is
Szinte már fogja, fújja is
A furulyát, mely divatjamúlt,
Különös köntösére hullt.)
„Nincs egyebem – szólt –, mint egy furulyám.
De a tatár Kánt múlt év nyarán
A szúnyogoktól ez óvta meg,
Ettől pusztult el a Nizám
Földjén a bőregérsereg.
S ha elmúlna most a rémes átok,
Melytől velőtök szédeleg,
Ezer forintot megadnátok?”
„Ezret? Ötezret!” – rikoltottak nagyot
A Polgármester meg a Tanácsnokok.

Elmosolyodott a Furulyás
A kocsiútra kilépvén,
Mint aki tudja, milyen csudás
Erő van hangszere mélyén,
Aztán, ahogy a jó szokás
S az ihlet megkivánja,
Csücsörített egyet a szája,
Szemének zöldet villant a lángja,

És alig fújt vagy három hangot,
Már morajlottak távol hangok,
S lett a morajból hadsereg zaja,
A zajból futólépés robaja,
És özönlött a patkányok raja:
Zsírosak, fürgék, véznák, kicsikék,
Barnák, szürkék, sárgák, feketék,
Pajkos ifjak, lompos aggok,
Papák, mamák és unokák,
Lengő farkok, szúrós bajszok,
Tucatostul famíliák,
Házasok, testvérek, mint a klán,
Mentek a Furulyás után.
Ő utcáról utcára csak furulyált,
Táncolva követték lába nyomát,

Mígnem a Weser folyóhoz érve
Mind elmerült és ottmaradt,
És nem jutott a partra élve
Csak egy – pocakján hájtömeg –,
Hogy híven, mint egy kézirat,
Patkányországba ez a szöveg
Vigye a hírt: „Úgy hívott épp a dal,
Mint tányérba kapart pacal,
Vagy bornak szánt, megérett alma
Présben csikorgó, mézes halma,
Eceteshordók moccanása,
Polcon befőttek koccanása,
Olajpalack dugó, ha kattan,
Vajköpülő abroncs, ha pattan,
S egyszer csak (hárfa sem remeg,
Zsoltár sem édesebben) egy hang kiált:
»Ó, patkányok, örvendjetek!
Fűszerüzletté vált a nagyvilág!
Gyertek, egyetek, nőjön a begyetek,
Reggelit, ozsonnát, vacsorát vegyetek!«
S dugaszolt hordónál egyebet,
Amely orrom előtt lebegett,
Mint egy ragyogó Nap, semmit se láttam,
S hogy azt hittem, így szól: »Jer, feltörhetsz bátran!«,
Csak érzem, a Weser elönti a hátam.”

Harang kongott, a nép bomolt,
A Polgármester szónokolt:
„Fel, ácsok, rajta, építészek!
Ne maradjon több lyuk, se fészek!
S a patkánynak még híre sem!
Rudakkal szállj a harcba, népem…!”

A téren ekkor hirtelen
Feltűnt a furcsa idegen:
„Előbb ezer forintom kérem!”

(folytatása következik)