Annyit írok rólad,
hogy elfogy az egész perzsa nyelv.

Most
a vége felől az elejéig akarlak szeretni,
mert fordítva csak olyan lenne, mint a járás,
amit minden ember tud.

Ezúttal
a holttestemmel akarlak átölelni,
a kifolyt véremmel a folyókba írni téged,
a Tigrisbe,
az Eufráteszbe,
és a Kárúnba,
addig írok rólad,
amíg a tenger elfogy.

*

Mellemen van egy seb,
és a seb beszél hozzám,
a barátaimmal beszél,
az orvosommal beszél,
egy seb, amely
arra vár, hogy éjszaka legyen,
és véres mélységeiből
téged szólítson.

Emlékszel?
A tengerrel szemben ültünk, és
a tenger elment, hogy hullámokat hozzon nekünk.

Emlékszel?
Egymással szemben ültünk, és
azelőtt, hogy egymás kezét megfogtuk volna,
a mondataink felkeltek,
a mondataink egymásba gabalyodtak,
és világra hozták gyermekeiket.

Emlékszel?

Most, hogy nem vagyok,
vasald ki az ingemet,
gombold be,
fényesítsd ki a cipőmet.
Hagyd,
hogy nemlétem szép és rendezett legyen.

Most, hogy nem vagyok,
olvasd a verseimet,
a hangod akarok lenni,
a szád, az ajkaid,
a könnycsepp, amely az arcodról a földre esik,
azt akarom,
hogy a föld legyek a talpad alatt.

Most, hogy nem vagyok,
mondd a lányomnak, hogy fessen le engem,
a táskájában akarok lenni,
a papírjai között.

Most, hogy nem vagyok…

Most
mi más maradt az életből
mint ez a fehér papírlap,
amit magam elé tettem vallomást tenni.

De én,
mint hétévesen,
a hóban futok,
és ők
semmit nem értenek a lábnyomomból.