Garúsz Abdolmalekián (Garous Abdolmalekian, گروس عبدالملکیان) 1980-ban született Teheránban. A fiatalabb költőnemzedék, és általában a kortárs iráni költészet ismert alakja. Hat önálló verseskötetét és több gyűjteményét adták ki. A Cheshme [„Forrás”] kiadó szerkesztője. Számos iráni díj nyertese, az amerikai Pen Award döntős jelöltje. Verseit több nyelvre fordították, gyűjteményben angolul Lean against this late hour és franciául Nos poings sous la table címen. 2006 óta működteti „Versműhely” nevű kreatívírás-kurzusát.

2022 nyarán kerestem meg Teheránban azzal, hogy szeretnék fordítani a verseiből. A titkárnője és írásműhelye szervezője válaszolt, hogy menjek be a mester (így hívta) irodájába a Shahrak-e Gharb városnegyedben. Másnap fogadott, jó ötletnek tartotta a fordítást. Azt mondta, szerinte jó, ha olyan fordít, aki maga is ír, mert „a vers lelkét kell átadni”.  Azt mondta, elküldi a többit verseskötetét is (csak a Hasadékok című 2011-es kötet volt meg) olvassam bele magamat, és találkozzunk újra. Két nappal később motoros futár hozott két könyvet: egy gyűjteményt és egy külön kötetet „Közel-Kelet-trilógia: háború, szerelem, magány” címmel.

Legközelebb egy kávézóban találkoztunk, a város keleti részén. A magyar irodalomról kérdezgetett, kik a fontosabb szereplői, és hogy áll a világban, miért vagy miért nem fordítható. Azt akarta megtudni, hogy nálunk mikor hagytak fel (mert biztosan felhagytak) a költők a hagyományos formákkal. Történt-e olyan teljes törés, amilyen a perzsa nyelvű irodalomban a huszadik században: sokszáz éves, beállt formájú műfajokból egy csapásra úgynevezett szabadvers? (Ennek a közkeletű perzsa irodalmi narratívának az árnyalását, ellentmondásait itt nem tartom fontosnak tárgyalni.) Érdekelte a magyar műfordítás is. Elmondtam neki, hogy a nagy klasszikusokat rímben és mértékben fordították magyarra. Ezt egyszerre tartotta abszurdnak és figyelemre méltónak.

Hatott rá Bukowski többek közt. Az újabb iráni szerzők közül hatott rá Ahmad Shamlou és Sohrab Sepehri, mint mindenkire, de a legjobban Forugh Farrokhzad. A régiek közül Rúmi a legerősebben. Az összes saját versét kivétel nélkül fejből tudja. Fejben ír, fejben szerkeszt.

Az iráni piac nagy, egy jobb verseskötetből simán elkel harmincezer példány, hatalmas könyvfesztiválok és -vásárok vannak. A Közel-Kelet-trilógia kezemben lévő kötete a nyolcadik kiadás. Orientalista romantizálásnak tartanám azt mondani, hogy költészet mélyen átjárja a társadalmat, és ugyanolyan kulturális ikon volna egy kortárs költő, mint Háfiz. A kortárs költészet itt is rétegműfaj. És mégis, a költészet hatása nagy, a komoly költők ismertebbek az általános műveltségű közönség előtt, mint itthon. Amatőr szinten mindenki költő, és minden második egyetemi irodalmárnak van verseskötete is. A versek az értelmiségi diskurzuson kívül is népszerűek mint alkalmi/alkalmazott tárgyak – általában Iránban virágzik az alkalmazott művészet. Ez egyrészt a széplélek-recepciót jelenti (jól idézhető sorok, szép háttér), másrészt pedig a politikai használatot. A sokjelentésű, nem kifejezetten referenciális verssorok így jelennek meg számtalan Instagram-posztban és sztoriban reakcióként politikai eseményekre, legújabban a tüntetésekre. Ugyanígy jellemző az mindentudó humán értelmiségi szerep; számos elismert költő egyszerre irodalmár, történész, általános értelmiségi. A költő nem is menekül a fontosságtudat és látványos költőiség elől. Mindenki szaval, azon a kántáló hangon, nem modern és kortárs verset is. Ezt az itthoni felolvasásokhoz szokott fülnek eltart egy ideig megszokni és elviselni.

Megkér, hogy jöjjek el a Versműhelyére. Később Telegramon beszélünk, azt mondja, beszéljek röviden a magyar irodalomról. Megkérdezem, mégis hány ember előtt, azt mondja, körülbelül százan lesznek. Javasolja, hogy egy-két magyar verset fordítsunk le együtt perzsára. Véletlenszerűen lefordítok néhány verset, kortársakat, régieket. Kiválaszt párat, köztük egy Dsida-verset. A nyersfordításaimat nagyban átírja.

A Versműhely valamilyen kulturális alapítvány épületében bérel termet az Iransahr negyedben. Tényleg százan vannak, sokkal több nő, mint férfi. Szigorú maszkviselés van. A program háromórás. Először maga Abdolmalekián ad elő a szürrealizmusról, aztán Ahmad Shamlou Neruda-fordításairól beszél, és összehasonlítja egy későbbi fordítással. Arra jut, hogy Shamlou túl „égiesen” fordított, túl magasra tolta a regisztert. Arra gondolok, hogy ezt a szót kerestem, amikor engem kérdezett a magyar fordítási hagyományról. Ezután beszélgetünk kérdés-felelek formában. Egy könyvet mutat, a címe: Petőfi, a forradalom költője – az 1979-es iszlám forradalom idejében adták ki. Felolvassuk a perzsára fordított és átírt verseket, én magyarul, ő perzsául. Dsida (Mondd, kissé mártottál-e már / hófehér cukrot barna lébe, / egy feketekávés pohár / keserű, nyirkos éjjelébe?) működik perzsául, érzem a közönségen, hogy betalál. A program végén a hallgatók szavalnak. Abdolmalekián kihirdeti a múlt havi nyerteseket, ugyanis szavazással lehet pontozni a verseket. Sokan olvasnak fel rövid szövegeket. Köszönetet nyilvánítanak, van, aki szakmaibb hangon, van aki a totális rajongás hangján. A végén annyi virágot hordanak a színpadra, hogy maga a költő már nem látszik. Utána süteményt osztanak, mindenki az udvaron teázik és dohányzik.

Háború, szerelem, magány

A Közel-Kelet-trilógia vékony, puhafedeles verseskötet. Vagy talán verses monológ, verses kisregény. A szöveg lazán, de narratív, elejétől végéig olvasható, de külön versekként is. Három fejezetre tagolódik (háború, szerelem, magány), de a fejezetek, ahogy a kötet elején a szerző is jelzi, nem egyértelmű, hol kezdődnek. Az elbeszélő a kollektív, regionális deprimációtól (háború) halad az egyéni deprimációig (magány).

Már a cím is a fordíthatóság felé néz,a térséget jellemzően inkább Nyugatról hívjuk Közel-Keletnek. A szöveg tartalmaz utalásokat egy általános Közel-Keletre és benne egy konkrétabb Iránra. Mégsem esik az ön-orientalizmus csapdájába: bár a beszélő egy szinte sztereotipikus közel-keleti elveszettségélmény felől szólal meg (bombák, tankok, halál, menekülés, céltalanság, sodródás, rossz helyre születettség), autentikus marad az első személyű hang. Másképpen mondva, a versek mintha nagy tudatossággal működtetnék a nyugati olvasó Kelet-képe számára érzékelhető (fordítható, eladható) kódokat, de ezek mindig feloldódnak a beszélőben mint személyben, látásmódban, nyelvben. A kötet tehát elébe megy a  kulturális másság felőli olvasásnak. „Nyugatról” olvasva ebben rejlik a szubverzivitása. Eközben – amennyire meg tudom ítélni – iráni szemmel sem érződik exportra írottnak.

Minden utalás ellenére ez a beszélő nem keleti, nem más. Nem „iráni” a szó brutális és közel-keleti konnotációival, és nem „perzsa” a szó parmüfös, rózsabokros west-östlicher konnotációival (a magyar irodalomban Csokonai óta különösen). Ezek helyett egy kortárs verseskötetet kapunk a saját nyelvünkön. Úgy, ahogy egy jobb iráni film is elsősorban csak egy jó film. És közben mégis iráni: valami mindenestül mást hoz közel hozzánk azzal, hogy egyáltalán nem más.

A végső téma pedig mintha nem a szerelem, a magány és a háború volna, és nem is a Közel-Kelet, hanem az írás: „Mert én folytatni akarom az írást / Mert én / folytatni akarom önmagam megtisztítását.” Ennyiben talán allegorikusan értelmezhetők a következő sorok: „Ha átjössz, / az egész házban virágot ültetek, / ha nem jössz, akkor is / az egész házban virágot ültetek, / ha elmész, akkor is, / ha meghalsz, akkor is.”