Az Artist’s International Association[1] felkért, hogy a lehető legrövidebben magyarázzam el, miért foglalkoztatja a művészeket jelenleg olyan aktívan és őszintén a politika. Úgy tűnik ugyanis, hogy vannak, akik ezt az érdeklődést gyanúsnak tartják.

Az, hogy az író érdeklődik a politika iránt, magától értetődik. Minden kiadói lista, csaknem minden ma megjelenő könyv ezt bizonyítja. A mai történész nem a múltbeli Görögországról és Rómáról ír, hanem a jelenkori Németországról és Spanyolországról; az életrajzíró nem VIII. Henrikről és Charles Lambről ír, hanem Hitlerről és Mussoliniről; a költő a kommunizmust és a fasizmust építi be verseibe; a regényíró a szereplők magánéletéről társadalmi környezetükre és politikai véleményükre tereli a figyelmet. Nyilvánvaló, hogy az író olyan szoros kapcsolatban áll az emberi élettel, hogy a témájában bekövetkező bármilyen nyugtalanság megváltoztatja látásmódját. Vagy a közvetlen problémára összpontosít, vagy témáját hozza összefüggésbe a jelennel, vagy, bizonyos esetekben, annyira megbénítja a jelen nyugtalansága, hogy hallgat.

De miért kellene, hogy ez a nyugtalanság hasson a festőre és a szobrászra? – kérdezhetnénk. Őt nem a modell érzései érdeklik, hanem annak formája. A rózsának és az almának nincsenek politikai nézetei. Miért ne töltené idejét azok szemlélésével, ahogy mindig is tette, a hideg északi fényben, amely még mindig beárad műterme ablakán?

Röviden megválaszolni ezt a kérdést nem könnyű, mert ahhoz, hogy megértsük, miért hat a társadalom állapota a művészre – a képzőművészre –, meg kell próbálnunk meghatározni a művész társadalomhoz fűződő viszonyát, ami nehéz feladat, részben azért, mert ilyen meghatározás még soha nem született. De abban a legtöbb ember egyetért, hogy valamifajta megállapodás van közöttük, és békeidőben ez nagyjából a következőképpen fogalmazható meg. A művész a maga részéről úgy véli, hogy mivel művének értéke a szellemi szabadságtól, a személyes biztonságtól és a mindennapi teendők alóli mentességtől függ – mert a művészetet politikával keverni, úgy véli, egyenlő annak megrontásával –, felmentést élvez a politikai kötelességek alól; feláldoz számos, az aktív állampolgárok által élvezett kiváltságot, és cserébe megalkot valamit, amit műalkotásnak nevezünk. A társadalom a maga részéről kötelezi magát arra, hogy az államot úgy irányítsa, hogy a művésznek megélhetést biztosító bért fizessen, tőle aktív segítséget ne kérjen, és azokat a műalkotásokat tekintse fizetségnek, amelyek mindig is a megkülönböztetés egyik legfőbb alapját képezték. Bár számos mulasztással és szabályszegéssel mindkét fél részéről, de a szerződést betartották; a társadalom egyéb szolgáltatások helyett elfogadta a művészek munkáját, a művészek pedig, többnyire bizonytalanul, nyomorúságos körülmények között tengődve, a pillanatnyi politikai nyugtalanságra való tekintet nélkül írtak vagy festettek. Így tehát lehetetlen lenne megmondani, amikor Keats műveit olvassuk, Tiziano és Velázquez festményeit nézzük, avagy Mozart vagy Bach zenéjét hallgatjuk, hogy milyen politikai viszonyok uralkodtak abban a korban vagy abban az országban, amelyben ezek a művek születtek. És ha másképp lenne – ha az Óda egy csalogányhoz című verset a Németország iránti gyűlölet ihlette volna; ha Bacchus és Ariadné Abesszíniának a meghódítását szimbolizálná; ha Figaro Hitler doktrínáit fejtegetné, akkor csalódottnak és becsapottnak éreznénk magunkat, mintha lisztből készült kenyér helyett gipszből készült kenyeret kaptunk volna.

De ha igaz is, hogy békeidőben létezett ilyen szerződés a művész és a társadalom között, ebből semmi estre sem következik, hogy a művész független lenne a társadalomtól. Anyagilag természetesen attól függ a kenyérkeresete. A művészet az első luxuscikk, amit válság idején feladnak; a művész az első a munkavállalók közül, aki szenved. De szellemileg is függ a társadalomtól. A társadalom nem csak fizetőtisztje, hanem patrónusa is. Ha a patrónus túl elfoglalt vagy túl zavart ahhoz, hogy kritikai érzékét gyakorolja, a művész légüres térben fog dolgozni, és ezt művészete megsínyli, a hozzáértés hiánya miatt talán el is vész. Ha pedig a patrónus nem szegény és nem is közömbös, viszont diktatórikus – ha csak olyan képeket vásárol, amelyek hízelegnek hiúságának vagy szolgálják politikai érdekeit –, akkor a művész ismét akadályokba ütközik, és munkája értéktelenné válik. És még ha vannak is olyan művészek, akik megengedhetik maguknak, hogy figyelmen kívül hagyják a patrónust, akár azért, mert rendelkeznek magánvagyonnal, akár azért, mert az idők folyamán sikerült kialakítaniuk saját stílusukat és a hagyományokra támaszkodni, ők többnyire csak olyan idősebb művészek, akiknek a munkássága már kiteljesedett. Azonban még ők sem mentesülnek. Mert bár egyszerű lenne abszurd módon hangoztatni a dolgot, mégis tény, hogy a művészet gyakorlása messze nem szigeteli el a művészt társaitól, hanem inkább fokozza érzékenységét. Egyfajta érzékenységet szít benne az emberi nem szenvedélyei és szükségletei iránt a tömegek körében, amit annak az állampolgárnak, akinek kötelessége egy adott országért vagy pártért dolgozni, nincs ideje, és talán szükséglete sem, hogy tápláljon. Így még ha hatástalan is, semmiképpen sem apatikus. Talán még jobban is szenved, mint az aktív állampolgár, mert nincs kézzelfogható kötelessége, hogy azt teljesítse.

Ezen okokból kifolyólag tehát világos, hogy a művészre csakúgy, mint a többi polgárra, ugyanolyan erőteljes hatással van, ha a társadalomban káosz uralkodik, bár a zűrzavar rá másképpen hat. A műterme most már messze nem az a zárt hely, ahol békében szemlélheti modelljét vagy almáját. Hangok ostromolják, mind nyugtalanító, némelyik ilyen, némelyik meg amolyan okból. Először is ott a hang, amelyik azt kiáltja: „Nem tudlak megvédeni; nem tudlak megfizetni. Annyira elgyötört és zavart vagyok, hogy nem tudok többé gyönyörködni a műalkotásaidban.” Aztán ott van a hang, amelyik segítséget kér. „Ereszkedj le az elefántcsonttornyodból, hagyd el a műtermedet” – kiáltja –, „és adottságaidat mint orvos, mint tanár kamatoztasd, ne mint művész.” Újra ott van az a hang is, amelyik figyelmezteti a művészt, hogy hacsak nem tud jó okot felmutatni arra, miért hasznos a művészet az állam számára, akkor arra fogják kényszeríteni, hogy tevőlegesen segítse azt – repülőgépek építésével, fegyverek elsütésével. És végül ott van az a hang, amelyet más országokban már számos művész hallott, és amelynek aztán kénytelen volt engedelmeskedni – a hang, amelyik azt hirdeti, hogy a művész a politikus szolgálója. „Űzheted tovább művészetedet – mondja ez a hang –, „de csak a mi parancsunk szerint. Fess nekünk képeket, faragj nekünk szobrokat, amelyek a mi igéinket dicsőítik. Ünnepeld a fasizmust; ünnepeld a kommunizmust. Azt prédikáld, amit mi parancsolunk neked. Más feltételekkel nem létezhetsz.”

Miközben mindezen hangok kiáltoznak és ellenkeznek a fülében, hogyan tud a művész nyugodt maradni a műtermében modelljét vagy almáját szemlélve a műterem ablakán beszűrődő hideg fényben? Arra kényszerül, hogy részt vegyen a politikában; olyan társaságokba kell tömörülnie, mint az Artists’ International Association. Két, számára kiemelkedően fontos ügy van veszélyben. Az első a maga életben maradása; a másik pedig művészetének fennmaradása.

*

Jegyzet: 

[1] Az Artists’ International Association (AIA) egy 1933-ban, Londonban alapított, radikálisan baloldali szervezet volt, amely a művészet minden stílusát felkarolta, a modernista és a hagyományos művészetet egyaránt, de a realizmust részesítette előnyben. Későbbi célja az volt, hogy a művészek összefogjanak a békéért, a demokráciáért és a kulturális fejlődésért. Számos kiállítást rendeztek politikai és társadalmi témákban.

Az esszé eredeti címe: The Artist and Politics